ÜDvÖz Légy, Andrew!

üDvöZ lÉGy, rosemary!

ÜdVöz LéGy, SÁTÁN!

hahaha

Hölgyeim és uraim!

Örömmámor és elégedetlenség paradox kettősségével jelentem be Önöknek a modern kori horror-irodalom eme, mára klasszikussá vált, kis gyöngyszemét: a „mi Urunk” eljövetelének perverz elbeszélését!

 

Ennek a könyvnek a legnagyobb erőssége, amelynek hírnevét (vagy éppen hírhedtségét) is köszönheti – szerintem -, hogy története tényleg kibaszott gonosz!

Története egy nőről, akinek békés, tiszta, idillikus házasságát egy sátánista boszorkányszekta (vagy valami ilyesmi) teszi tönkre azzal, hogy az asszonyt hitvány cselekkel az orránál fogva vezetve ráveszik, hogy szülje meg nekik Uruk, a Sátán gyermekét.

Sőt nem csak gonosz, de egészen valószerű, már-már hihető is. Szépen, logikusan felépített kis sztori ez, persze néhány apróbb képzavar itt is adódott.

Számomra például máig rejtély, hogy miért viszi Rosemary az ágyneműt és Guy ingeit egy kínai mosodába, mikor ott van a házuk (a Bramford) alagsorában a mosókonyha.

Azt viszont öröm volt látni, ahogy a regény végére egyesével a helyükre kerülnek a történet rejtélyes, apró kis mozaikdarabkái, ahogy a cselekmény összeáll egésszé, ahogy sorra magyarázatot nyernek a miértek, választ kapnak a kérdések - egyedül a fentebb említett kínai mosoda esete megmagyarázhatatlan:-).

Amúgy szépen fokozatosan nő a feszültség is, ahogy haladunk előre a történetben, bár, előre szólok, nem lesz belőle túl sok: jómagam sok helyen inkább csak szimplán kíváncsi voltam, minthogy izgatott, feszült lettem volna, nem rágtam le sem az alsó ajkam, sem a körmeim.

 

Olykor még a nagynak számító horror írók is elkövetik azt a hibát, hogy regényeikben túl sokat árulnak el az általuk kreált gonoszról.

Amit ismerünk, amit meg tudunk magyarázni, attól pedig már nem tudunk félni.

Na, itt a bizonytalanság érzetét keltve, a feszültséget növelendő, szerencsére azért maradnak megmagyarázatlan, kifejtetlen dolgok is, pl.: a boszorkányszektáról sem árul el túl sok mindent a szerző, nem kezdi ecsetelni történeti hátterüket, indítékaikat stb. – hangsúlyozom: szerencsére!

’”Isten meghalt! […] Isten meghalt, a Sátán él! Ez a Kezdet éve, a mi Urunk első éve!”

No, azért még ne higgyék, hogy egy Lovecraft a faszi: nem-nem, szerintem ebben a sztoriban még sokkal több feszültség rejlett volna.

És most jön a regény legnagyobb gyengesége: nevezetesen, hogy Ira Levin szarul ír.

Néhol konkrétan úgy, mint egy 7 éves nebuló a tanórai fogalmazása felett görnyedve.

Egyéni stílusjegyei ugyanúgy nincsenek, mint nyelvi kreativitása.

A táj- és környezetleírások, a hátborzongató és egyéb hangulatfokozó díszletek például szinte teljesen hiányoznak. Kivételt képeznek persze azok a helyszínek, amelyek a sztori szempontjából fontosak, valamilyen funkcióval rendelkeznek (plusz bemutatásra kerül a mosókonyha atmoszférájának hangulata, ami még viszonylag eltalált).

A karakterek is elég egyszerűek, de ennek ellenére, életszerűek, jól elképzelhetők:

Rosemary, a kissé naiv, szende, békés természetű, szerető feleség (pont olyan, akit 1 sátánista szekta összeesküvői az orránál fogva tudnak vezetni, hogy kihordassák vele a Sátán gyermekét, hahaha); Guy, a szellemes, életteli, sokszor cinikus, de (látszólag) odaadó férj; Castaveték, a bájologó, (látszólag) mindenben segítőkész nyugdíjas házaspár a szomszédból stb. stb.

A történet szereplői egyébként mind átlagemberek, unalmas, szürke középosztálybeli életet élnek:

„Levetkőztek, zuhanyoztak, folytatták a betűjátékot, amelyet előző nap hagytak félbe, szeretkeztek, majd előszedtek egy üveg tejet és egy tál hideg spagettit a frizsiderből. Fél háromkor oltották el a villanyt, de előtte Guy meghallgatta az üzenetrögzítőt” blablablabla.

Szóval úgy az első 80 oldal simán dögunalom.

Aztán a teherbe eséssel kezdenek felpörögni az események, megindul a kegyetlen tetteket sejtető rejtélyek sora.

„Őrültek! Varázserőt képzelnek maguknak, azt hiszik, igazi boszorkányok, mint a mesekönyvben. Eszeveszett szertartásokat rendeznek és praktikákat űznek, mert betegek… megszállottak, őrültek!”

És pont ez a szereplők tipikusan átlagos, unalmas életvitele és a perverz borzalmak közötti kontraszt adja a történet szépségét – ahogy a legtöbb mai horror-történetben az lenni szokott. Ezért lehet mégis szívet melengető olvasmány azoknak, akik szeretik a beteges, erőszakos történeteket.

A kiadásról röviden még annyit, hogy (mint azt a képen is láthatják) elég silány, csúnyácska és (ha jól tudom) ezidáig ez az egyetlen magyar kiadás.

Jellemző a magyar könyvkiadásra, hogy egy ilyen (a műfaján belül) alapmű újbóli kiadás híján a magyar olvasóközönség előtt szépen lassan elfelejtődik, mára szinte csak antikváriumokban és a nagyobb könyvtárakban lelhető fel egy-egy példánya, odahányva egy láda aljára, vagy beesve egy polc mögé.

Summa summarum: egyszeri elolvasásra alkalmas, beteges végkifejletű, de amúgy szokványos lektűr ez, aki még nem ismeri, és nem rajong különösebben a horrorért, annak a regény helyett inkább a filmet ajánlanám.

 

A könyv adatai:

 

Árkádia kiadó

Budapest

1991.

ISBN 963-307198-4

fűzött

279 oldal

A bejegyzés trackback címe:

http://petikekonyvtara.blog.hu/api/trackback/id/tr37836728

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.