„Gratulálunk, Ön ki lett választva a halálszerepre. Mocskos egy meló, de valakinek el kell végezni. Feladata a lélekedények megszerzése a halottaktól és haldoklóktól, és továbbadása a következő testnek. Ha kudarcot vall, Sötétség és Káosz borítja be a világot.”

 

Nagy vonalakban ebből áll regényünk főhősének, a felesége elvesztése után kislányát egyedül nevelő Charlie Ashernek, a középszerű de paranoid, neurotikus bétahímnek új munkája.
Nem ő választotta, kiválasztották rá.
Nem volt lehetősége visszakozni.

 

Aztán lassan rájön, hogy munkája nem is annyira egyszerű, valamint, hogy nincs egyedül, hogy a Két Híd Városában (gy.k.: San Francisco) rajta kívül még legalább tucatnyi „halálkereskedő” dolgozik, de ő valamiért mégis más, mint a többiek.

 

Aztán lassan rájön, hogy teljesen felesleges ismertetnie a cselekményt, hiszen az endless-en kábé már mindenki olvasott róla, jobban ő sem tudná összeszedni a lényeget.
Vagy, akit esetleg akut szellemi impotenciája megfosztana a felismeréstől, hogy az endless-t olvasni jó, mondja Charlie („segghülye, mint medve”, szólal meg mögötte Mrs. Korjev), az találkozhatott a könyvvel, itt és itt és itt is.
Aztán lassan eszébe jut, hogy mivel tudná még kiegészíteni ezeket az ismertetőket.

 

Például, hogy a Moore legjobb könyveként számon tartott Biff evangéliuma (idővel arról a regényről is születik majd itt ismertető) hátsó borítófedelén az írót Douglas Admashez és Kurt Vonneguthoz hasonlítják, ami Charlie szerint csak részben állja meg a helyét.
Mert mondjuk Vonnegut moralizál.

Moore inkább csak nevettet, de ahhoz aztán ért, mint a kurva isten (hoppá bocsánat – Charlie! Így az alfahímek beszélnek, maradj a szövegednél!).
Apropó, na igen, Moore regényében is sokszor felesleges a trágárság (és a szleng).
De néha pedig, mentegetőzik Charlie, pont eléggé dobja fel a szöveget ahhoz, hogy hangosan felkacagjunk.
(Buszon soha ne olvassatok Christopher Moore-t! Az emberek nagyon furán tudnak nézni ránk, mikor kiesik a könyv a kezünkből a röhögéstől.)
Az viszont cáfolhatatlan, szabadkozik Charlie, hogy a Mocskos meló „haláli” cinizmusa végig azt a fajta fekete humort követi, amellyel Vonnegut neveti ki a halált Az ötös számú vágóhídban, és amivel Palahniuk űz gúnyt a fájdalomból a Harcosok klubjában.
Az egész annyira rajzfilmszerűen groteszk, morbid, elborult, hogy a fent említett urakon és Monty Pythonékon kívül Charlie-nak olykor még az újabb Cartoon Network-ös rajzfilmek (pl.: Bill és Mandy kalandjai a kaszással) infantilizmusával való párhuzam is felderengett.


A lényeg, jelenti ki, hogy az abszurd irodalom eme kortárs vadhajtásában tényleg semmit sem szabad komolyan venni, a halált meg aztán főképp nem!
Ugyan vannak benne egész megható, sőt szívszorongató jelenetek, gondolatok (főleg azok, melyekben Charlie, felesége halála miatt emészti magát), de legtöbbször ezeket is poénosan zárja le, komikumba folytja az író.

 

A sportszerűség kedvéért meg kell említeni azt is, mondta, hogy Moore a tibeti buddhizmus tanait és a kelta mitológia szörnyeit is meglehetősen komolytalanul építi a történetbe, ettől pedig igencsak fárasztó lesz a sztori.
Ott van pl. a Morrigan, a három mitikus női démon csapata, akik a csatornában élnek (ezért hívja őket Charlie csatornahárpiáknak) és különféle megtestesüléseikben törnek néha a felszínre lelkekért.
Vagy ott van a Tibeti halottaskönyv (a Bardo Thödol) elveszett fejezeteivel megtanulható lélekátörökítés, melynek segítségével a mókusembereket (35 cm magas barokkosan felöltöztetett halott kisállatok) is életre keltették.

Vagy ott vannak a Charlie kislányát védelmező hatalmas, sátáni vérebek, akik néha protángázpalackot esznek, és lángot böfögnek.

Szóval iszonyatosan nagy baromságokat tartalmaz a regény, Charlie mégis azon a véleményen van, hogy Moore-nak csak sikerült addig csűrnie, csavarnia ezt a sok blőd faszságot, mígnem a végére tényleg összeállt egy koherens egésszé a történet, amely végig izgalmas, fordulatokkal teli (még ha a Luminatus kilétére vonatkozó csavar elég kiszámítható is).
Csak azért sem akarja azt írni, hogy letehetetlen.
- bazdmeg és leírta.
Ennyi.

 

Köszönet Ádám barátomnak, hogy figyelmembe ajánlotta az író munkásságát,  és még egyszer, ígérem, idővel sort fogok keríteni a többi művére is!

Legközelebb pedig a Coraline-ról fogok írni.


A könyv leírása:
  Mocskos meló / Christopher Moore ; [ford. Pék Zoltán]. - [Budapest] : Agave Kv., cop. 2006. - 321 p. ; 21 cm
ISBN 978-963-7118-76-0 fűzött : 2580,- Ft : 10 EUR


 

A bejegyzés trackback címe:

http://petikekonyvtara.blog.hu/api/trackback/id/tr201020168

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

egy emberr · http://konyvekplusz.blogspot.com/ 2009.04.01. 15:38:09

Peti bácsi! Először is kösz a magasztaló szavakat, mintha hájjal kenegettek volna...
És így legalább rátaláltam erre a jó kis blogra...
A Mocskos... egy nagggyon-nagggyon jó könyv, sztem még jobb is, mint a Biff.
Röhögtem végig, mint medve.