No, hát ezzel a könyvvel túl sokat nem érdemes foglalkozni, amolyan „egynek jó” könyv, akár tetszett valakinek, akár nem, abban minden esetre megegyezhetünk, hogy Murakami Rjú ezzel a művével nem fogja megváltani a világot.
(Annyit mindenesetre megért, amennyiért vaterán hozzájutottam. Ki tudja, később még talán újra leveszem a polcról.)
Nos, a története nagyjából annyi, hogy van egy Kendzsi nevű fiatal „éjszakai idegenvezető”, aki három éjszakán át kalauzolja Tokio Kabikicsó nevű kétes hírű negyedének éjszakai életében (szexklubokban, sztriptízbárokban, fehérneműbárokban, omiaibárokban stb.) középkorú amerikai kuncsaftját, Franket, akiről menet közben kiderül, hogy egy hányattatott gyerekkorú, pszichopata sorozatgyilkos.
Nincs túlbonyolítva, de Murakami felettébb hihetően, hitelt érdemlően (hú baszd meg, ez de szarul hangzik) tálalja mind a karakterek jellemrajzát, gondolkodásmódját, mind a tokiói éjszakai élet sajátosságait.
„Odakint az emberek szexet árultak és vettek. Nők álltak az utcasarkokon miniszoknyában, a lábuk libabőrös volt a hidegtől, és megpróbálták értékesíteni a testüket, a férfiak meg részegen nevettek és danolásztak, ahogy a megfelelő nőt keresték, hogy a magányukat enyhítse.”
Kendzsi elbeszélőként egyébként lépten nyomon igen komoly „lazán odamondogatós” kritikával is illeti e kulturális/ társadalmi jellegzetességeket, tendenciákat: a férfiak kiüresedettségét, magányát; az egyetemisták képmutatásait; a Japánban egyre erőteljesebben érzékelhető amerikanizálódást, Amerika-majmolást, bratyizást és nyalizást („A japánok számára a sört emelgető és harsányan nevető amerikai látványa éppoly természetes, mint a külföldieknek a fényképezőgépét kattintgató, hajbókoló japáné.”) valamint, hogy a középiskolás lányok Japánban divatot csinálnak a randizásból és a strichelésből – avagy a „fizetett randevúból” és a „kiállásból” („A legtöbb japán tinédzser, nem azért bocsátja áruba a testét, mert pénzre van szüksége, hanem mert így akar megszabadulni a magánytól. Ezt én különösen abnormálisnak, sőt perverznek tartom, ha figyelembe veszem azoknak a lányoknak a helyzetét, akik, mondjuk, Kínából jönnek át ide, miután a rokonság nagy nehezen összekuporgatta a repülőjegyükre a pénzt.”).
Ennyivel több e könyv szimpla pszichothrillernél, amúgy a sztori mint fentebb leírtam, nem üt valami nagyot, noha a feszültség (ugyan igen nyögvenyelősen, de) fokozatosan nő, egy nagyobb mészárlást leszámítva mégsem kapunk valódi izgalmakat.
A borítófedél hátoldalán olvasható szöveg pedig, miszerint Murakami Rjú „Dosztojevszkij és Tarantino művészetének különös tehetségű örököse” valljuk be, elég nagy faszság (bár kétség kívül tehetséges írónak tűnik a faszi).
Ja és persze angolból fordították ugye, ezért van benne néhol egy-két nehezebben értelmezhető, „érdekes” gondolat/ kifejezés (ennek oka, ha jól látom, eme dicsőítő poszt írójának sem esett le).
Egyszeri szórakozásra kitűnő, becsületes iparosmunka, és hogy a borító szánalom-e vagy frappáns-e, túlzó-e, vagy primitív-e, jól jártunk-e vele, avagy nem-e, azt mindenki döntse el, mondjuk az alapján, hogy beszúrom pár külföldi kiadásét:
A könyv leírása:
Nyakig a miszóban : japán pszichothriller / Murakami Rjú ; [ford. Latorre Ágnes]. - Budapest : Ulpius-ház, 2004. - 255 p. ; 20 cm
A ford. az "In the miso soup" c. kiad. alapján kész.
ISBN
