„Nem kell ahhoz gettóba mennünk, hogy ilyet találjunk. Csak a szemünket kell hozzá kinyitnunk. A következő elkövető talán odafent van, az emeleten, vagy éppen a tévé előtt heverészik a nappalidban. Te viszont úgy teszel, mintha ez veled, a te házadban nem fordulhatna elő. Azt mondod magadnak, hogy te védett vagy, mert ott élsz, ahol élsz, és az vagy, aki vagy.
Mert így sokkal könnyebb, nem igaz?”

El kell ismerni, hogy Jodi Picoult roppant aktuális, rendkívül kényes és felkavaró témához nyúlt (ahogy gondolom máskor is szokta volt); nevezetesen egy kiközösített, mindenki által megvetett lúzer (a 17 éves Peter Houghton) iskolai ámokfutásával, valamint annak előzményeivel és következményeivel, Peter perének krimiszerű kimenetével taglóz le bennünket.
(Tudom, most mi jutott eszetekbe, de ez a könyv sokkalta többet fog nektek elmondani a témáról, mint az Elefánt című film)
Picoult remekül rátalál a témában fellelhető a legmegindítóbb, legszívfacsaróbb szituációkra, szinte minden egyes fejezet egy külön kis tanmese felelősségről, gondviselésről, barátságról, szeretetről, szerelemről, gyűlöletről és bűnről.

Ám jelenetei nekem mégis sokszor túlontúl sematizáltnak, tipizáltnak tűntek; a drámaiság érdekében sokszor sarkított, teátrális, „beállított” élethelyzeteket és karaktereket kapunk, ami azért olykor zavaró volt (Peter pl. egy abszolút tipikus kocka: aszténiás alkat, beesett mellkassal, fehér bőrrel, ropikarokkal, szemüveggel, és persze rá van gyógyulva a gyerek a számítógépére).

Noha elég sokrétű könyv és tagadhatatlan, hogy az írónő derekasan körbejárta mind az iskolai erőszak, mind a serdülők életvitelének, identitáskeresésének témakörét, sőt frankón megismerjük a szereplők előéletét és mindennapjait, egyes jelenetek azonban (főleg a regény második harmadában) szerintem teljesen feleslegesek sőt hatásvadászok voltak, (mint pl. Peter próbálkozása a melegbárban, vagy Josie teherbe esése, majd vetélése stb.), az utolsó 120 oldalon viszont egy pillanatok alatt felpörgő, fasza tárgyalótermi krimi kerekedik a dologból. Végig felváltva tárul fel a szemünk előtt múlt és jelen, egyre váratlanabbak lesznek az idősík-váltások, és ez a szerkesztésmód leginkább itt, a tárgyalásnál nyer igazán értelmet, itt teremt igazán feszültséget az olvasóban.

Szóval tipikis námbör ván on dö New York Times Best Seller List.

Úgy is ír a csaj.
Jól látszik, hogy pl. a szülést, a beilleszkedést/ kirekesztést, az anya-lánya viszonyt (szóval, amikben élete során személyesen is része volt) mennyivel életszerűbben tudja ábrázolni, mint a programozásról vagy a fegyverekről szóló részeket (pedig, mint a köszönetnyilvánításból kiderül, elég sok szakember állt rendelkezésére munkája során).
Szóval az előadásmódja már nem annyira megkapó, mint a témaválasztás.
Ráadásul az aBigé óta a leglányosabb borítójú könyv, amivel dolgom volt:).

Ami viszont nagyon tetszett a könyvben, hogy a szerző hagyja, hogy regénye központi kérdését (nevezetesen, hogy lehet-e sajnálni vagy megérteni egy gyilkost) minden olvasó maga válaszolja meg magának.

Szerintem egy részről Peter abszolút méltó lehet a sajnálatunkra (hiszen előbb vált áldozattá, mint gyilkossá), de ez nem menti fel tettének következményei alól. Szerintem a bosszúállással csak azt bizonyítjuk, hogy semmivel sem vagyunk különb, vagy jobb emberek azoknál, akiken bosszút állunk. Peter azt mutatta meg, hogy ugyanolyan elbaszott, gyűlölködő, irigy, gyarló köcsög, mint azok, akik kiközösítették, bántalmazták, cikizték.

Minden esetre a szülőknek, akik mit sem tudnak a gyermekeik iskoláiban folyó dolgokról, ez a könyv nagyon tanulságos olvasmány lehet.
Úgyhogy elsősorban nekik ajánlom.

„Előbb-utóbb kiderül, hogy a gyerekeink jobban hasonlítanak ránk, mint hinnénk: ugyanolyan sérültek és lelki roncsok, mint mi magunk.”

 Néhány gyakran felemlegetett iskolai lövöldözés:

- USA, Austin, Texas Egyetem – 18 halálos áldozat (a kórházban elhunytakkal és Claire Wilson soha meg nem született kisbabájával, valamint az elkövetővel együtt)
-     USA, West Paducah, Heath High, 1997. december 1. – 3 halálos áldozat
-    USA, Springfield, Thurston High – 1998. május 21. – 4 halálos áldozat
-    USA, Columbine, Columbine High, 1999. április 20. – 15 áldozat (a két elkövetővel együtt)
-    Németország, Erfurt, Gutenberg Gimnázium, 2002. április 26. – 18 áldozat (az elkövetővel együtt)
-      USA, Cold Spring, Rocori High, 2003. szeptember 24. – 2 halálos áldozat
-  USA, Blackburg, Virginia Tech, 2007. április 16. – 33 halálos áldozat (az elkövetővel együtt)
-  Finnország, Kauhajoki, Seinäjoki Egyetem, 2008. szeptember 23. – 11 áldozat (az elkövetővel együtt)
-      Németország, Winnenden, 2009. március 11. – 17 halálos áldozat (az elkövetővel együtt) 

wikipedia (az össezs iskolai lövöldözés kontinensek szerint)

A Csepelen, a Széchenyi utcai alapítványi iskolában történt lövöldözést ne vegyük ide, hiszen egyrészt olyan időpontban történt, amikor nem voltak tanulók az épületben, másrészt így nagyjából kizárható a bosszú, mint indíték.

A könyv leírása:
  Tizenkilenc perc / Jodi Picoult ; [ford. Kocsis Anikó]. - Budapest : Athenaeum, 2008. - 552 p. ; 22 cm
ISBN 978-963-9797-34-5 fűzött : 2990,- Ft

A bejegyzés trackback címe:

https://petikekonyvtara.blog.hu/api/trackback/id/tr61251636

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Peti_bácsi · http://petikekonyvtara.blog.hu 2009.07.17. 16:08:26

A Red Line Offside nevű (néhai) jászberényi hardore-punk zenekar egyébként remek dalt írt a columbine-i mészárlásról. Ajánlom mindenkinek, aki szereti az efféle zenéket.
süti beállítások módosítása