„Az utolsó szögig mindent elzabráltak, mindent, az országot… és milyen ravaszul! Úgy, mintha az ország maga lopta volna el magától… Így aztán nem is lázad, hanem újra meg újra próbálkozik.
[…]
Elzabrálták, elzabrálták… Kik? Hát nincs itt senki, csak mi vagyunk, minden mi vagyunk. Nem maradt más nekünk, csak az apánk.”

Hú, hát, azt kell, mondjam, édesapám, még ha ezernyi (vagy inkább milliónyi) apró ötletből, sziporkából áll is össze, ez a regény tényleg egészes kivételes irodalmi teljesítmény! Olyan élvezettel rágtam, forgattam, ízlelgettem, vigyorogtam a sorokat, mondhatni, úgy kéjelegtem a szavakon, akárha öreganyám a vasárnapi tyúkhúslevesből kihorgászott csirkelábon.

Apakép (az apaképeket pediglen szeressük!), sőt, családfakép, plusz a huszadik század (szinte) teljes története.

Mondjuk, huncut legyen, aki megmondja, hogy ebből az egészből végül mennyi a valós életrajzi adalék, nekem mindenesetre fogalmam sincs, talán ha elolvastam a Javított kiadást (ti. e regény folytatását), majd erről is tudok nyilatkozni valamit.

Ami lényeges: a regény két nagy részre oszlik (feleződik).

Az elsőben (Számozott mondatok az Esterházy család életéből) a szerző gyakorlatilag ugyanazt csinálja, amit az Egy nő-ben: fog egy ötletet (in concreto, hogy – leginkább is fiktív – sztorikat, anekdotákat, karcokat, jegyzeteket stb. vázol az apai ágú férfi felmenőiről, akik közül mindenkit egyazon módon „édesapám”-nak bélyegez), amivel elkezd játszani; fejlesztgeti, pofozgatja, variálja, csűri-csavarja (pl.: „1962 óta minden húsvétkor keresztre feszítenek több önkéntes édesapámot a Manilától északra fekvő San Pedro de Cutud településen hívek, újságírók és kíváncsiak tömege előtt.”, de gyakran csinál olyat is, hogy összemossa az évszázadokat), majd mikor már kezdi elérni a „fárasztóan elvont” szintet, s épp unni kezdenénk a szöveget (342. oldal), hirtelen jön a második rész (Egy Esterházy család vallomásai – ez egy nemolyanjó utalás Máraira), melyben „visszavált” klasszikus(abb) regényformára. Itt tehát egy szövevényes, anekdotázgató családregény (félét) olvashatunk, melynek cselekménye (hozzávetőlegesen) az első világháborútól a hatvanas évek végéig nyúlik, a nagyapa feljegyzéseivel, politikai ténykedésével, miniszterelnökségévél, a szülők egymásra találásával, háborúval, forradalommal, focival, kitelepítéssel, iskolásévekkel, önfeljelentéssel, sorkatonasággal stb. stb., valamint (!) a könyv első felében vázolt ötletek, motívumok magyarázatával, (újra)értelmezésével. Így kapcsolódik össze tehát a regény két fele: lazán s elegánsan. Akkor fogod (nagyjából) megérteni az első részt, amikor elolvastad a másodikat.
Eszelős!

Persze egy ilyen hosszú és ennyire sokoldalú regénynél elkerülhetetlen, hogy el ne laposodjon néha pár oldal erejéig, de hát nem jöhet be mindenkinek minden.
Nékem ez valóságos csemege!

Ui.: sokat röhögtem rajta hangosan, pl. (EKF-es diplomával) azon is, hogy Esterházy Károly, „a Ho Si Minh tanárképző névadója”… (persze ezt lehet, hogy a '90 után születettek közül csak kevesen értik).

A könyv leírása:
  Harmonia caelestis / Esterházy Péter. - 12. utánny. - Budapest : Magvető, [2005], cop. 2001. - 711 p. ; 22 cm
ISBN 963-14-2496-0 kötött : 3490,- Ft

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.