– Ez csak egy film, amit te írsz. – Már ömlenek a könnyei, amikor ezt mondja. 
– De hát mi ketten együtt írjuk ezt a filmet, bébi. 
– Nem, nem igaz – mondja sírva, az arca fájdalmas maszk. 
– Hogy érted?
– Én csak játszom benne.

Tényleg visszalépés ez a regény.

A Glamorámához és a Holdparkhoz képest legalábbis mindenképpen, sőt, azok után gyakorlatilag semmi újat nem hoz. Mintha anno Ellis elindult volna egy úton, amin határozottan megmutatkoztak az önmagához képesti fejlődés, a folyamatos megújulás igényei (markáns stílusjegyeinek meghagyásával persze), és aztán most szépen visszaesett.
Mert noha van ebben a regényében egy kicsi az összes eddigiből: a Nullánál is kevesebb kiégettségéből, az Amerikai pszicho állatiasságából, a Glamoráma hagymázas filmforgatás-metaforáiból stb., de újdonság az viszont nincs benne.

Lényegében a Nullánál is kevesebb folytatása lenne, de akár tök más szereplőkkel is megírhatta volna, az első 2-3 oldal után már (szinte) semmi nem utal az előzményre. Az elején is csak azért emlegeti a Nullánál is kevesebbet, hogy valós(abb)nak tüntesse fel a fikciót („Készítettek rólunk egy filmet. A könyvet, amiből a film készült egy olyan ember írta, akit ismertünk.” stb.), így próbálva csavarni egyet a dolgokon, de a Holdpark után már ez sem egy nagy wasistdas. És persze az az alapkoncepció sem, miszerint hú, akkor most jól megírom egy korábbi művem 20 évvel későbbi folytatását.

Mert hogy a Nullánál is kevesebb szereplői itt már középkorú figurák, akik tulajdonképpen ugyanolyan unatkozó, kiüresedett hedonisták, mint amilyenek fiatalon voltak, csak ezúttal már mutatnak némi érzelmet a másik iránt, ami miatt aztán szépen egymás torkának is tudnak esni.
Ugyanis miután Clay, aki most sikeres forgatókönyvíró (valamint ezúttal is elbeszélő) megismerkedik Rainnel, egy filmszerepért bármire képes hostess-csajjal, hamarosan kiderül, hogy Rainre Julian és Rip (akiket már az előzményből ismerünk) is komolyan pályázik, és aztán nagyjából e szerelmi négyszög mentén bonyolódik le minden a kábítószeres díjátadóktól az emberrablásokig. Persze kiderül, hogy az ügyben mások is benne vannak, és mindenki azon van, hogy az éppen aktuális szerelmi/szexuális érdekeit (vagy mondjuk csak ki: birtoklási vágyát) érvényre juttassa, és mindenki képes ezért bármire.

Nem állíthatom e figurákról, hogy tipikus Ellis-alakokként egy helyben topognának, inkább olyasmi érzésem volt, hogy tesznek egy nagy kört, hogy aztán ugyanoda érkezzenek, ahonnét elindultak, ami meg közben történik velük (a pia, a szex, a drog, a csillogás, a bestiális gyilkosságok) az talán nem is velük történik, vagy talán meg sem történik, sőt, tudjátok mit?, talán az egész nem is fontos.

Ennek ellenére nem rossz könyv, helyenként frankón feszült és fordulatos, becsületesen meg van írva, akinek az eddigiek bejöttek, annak szerintem ez is be fog, de a várva várt újdonság élménye ezúttal elmarad.
Méltányolható helye az életműben akkor lenne szerintem, ha mondjuk közvetlenül az Amerikai pszicho után írta volna, és akkor ez a regény készítené elő a Glamoráma világát (amihez képest viszont kisstílű).

Így tényleg visszalépés ez a regény.

A könyv leírása:

  Királyi hálószobák / Bret Easton Ellis ; [ford. M. Nagy Miklós]. - Budapest : Európa, 2010. - 221 p. ; 19 cm
ISBN  fűzött : 2700,- Ft978-963-07-9060-4

A bejegyzés trackback címe:

http://petikekonyvtara.blog.hu/api/trackback/id/tr702651628

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

memoir 2011.02.11. 16:17:50

Jaj, de kár, pedig úgy készültem már erre... Nem is olvastam még mondjuk a Holdparkot meg a Glamorámát, szóval akkor előbb azokat. :)

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu