Esterházy Péter – Semmi művészet (2008)
Nem rossz, nem rossz, sőt néhol ínycsiklandó, de bizonyos részeket meg bő lére eresztett, felesleges, oda nem illő kitérőnek éreztem.
Az anya közbevetései, beszólogatásai azért elég váratlan helyeken „vadítják” meg a szöveget, de a végére az is megszokható, kicsit meg is unható.
Megírhatta volna tömörebben, és koherensebben, mert így (noha jó könyv) a Harmonia-val és az Egy nő-vel nem lehet egy lapon említeni (vagy akár egy napon , de legalábbis egy napszakban semmiképp, igazából azért olvastam el, hogy ne teljen a 2011-es évem Esterházy nélkül:)).
Leírás:
  Semmi művészet / Esterházy Péter. - Budapest : Magvető, 2008. - 224, [6] p. ; 22 cm
ISBN 978-963-14-2635-9 kötött : 2990,- Ft

Philip Roth – A Portnoy-kór (1968)
Alexander Portnoy az egy olyan állatfaj reprezentánsa, aki a 33 évének megfelelő intellektussal, de egy serdülő nyikhaj dacos keresetlenségével kutatja megszállottan a választ a „holahiba?” kérdésre, csak hát azt sem tudja, merre keresse. Mindössze azt tudja szegény, hogy egymaga képtelen kitörni a neveltetéséből eredő gátlásossága és az ez ellen ösztönösen fellépő szexfüggősége kereszttüzéből.
Kamaszos dühe nyomokban még emlékeztet egy Holden Caulfield nevű felmenőjére, de nyilván vér szerinti rokonságban áll a későbbi mintapéldányokkal, úgy mint Bob Slocummal és Alvy Singerrel is.
(Egyébként meg annyit lehet rajta röhögni, mint Arthur Denten.)
Nyílt obszcenitása miatt nagy botránykönyv volt a maga korában – nem is csoda:)
Leírás:
  A Portnoy-kór / Philip Roth ; [ford. Nemes Anna]. - Bp. : Európa, 1991. - 260 p. ; 19 cm
  Regény
ISBN 963-07-5285-9 kötött : 210,- Ft

Spiró György - Tavaszi tárlat (2010)
Ügyesen, minden részletében felépített kis regényke ez.
Az elején a forradalmi események leírását meglepően könnyen, szinte dramatikai súly nélkül kezeli, aztán apró darabkákból szépen lassan, már-már krimiszerűen teremt nehéz, néma feszültséget, ami attól igazán félelmetes és borzasztó, hogy tulajdonképpen a kor valós viszonyaival szembesít (azzal a korral, amibe a szüleim beleszülettek, amiben a nagyszüleim szültek!).
Szóval, amitől először tartottam, hogy ez mégis csak egy kisregény, hogy a történetnek nem lesz elég nagy íve, elég súlya a témához; annak a cáfolata később mintegy arcul csapott, hogy aztán a végén meg néhány oldalon, kissé hanyagul rendeződjön minden.
Spiró fontos és (sajnos) nagyon is időtálló félelmek köré aprólékosan építette fel a történetet, csak aztán a happy endjét vette kicsit félvállról.
Leírás:
  Tavaszi Tárlat : regény / Spiró György. - Utánny. - Budapest : Magvető, 2010. - 285 p. ; 19 cm
ISBN 978-963-14-2841-4 kötött : 2990,- Ft

Bizonyítéknak elég a vád. Amint hallják az állítást, már hiszik is. Az elkövetőnek nem kell indok, nincs szüksége magyarázatra, logikára. Egyedül címkére van szüksége. A címke az indok. A címke a bizonyíték. A címke a logika. Miért tette ezt Coleman Silk? Mert ő egy x, mert ő egy y, mert ő mindkettő. Akkor fajgyűlölő, ekkor nőgyűlölő. Ahhoz túlságosan végére jár a század [1998-ban], hogy kommunistának lehessen nevezni, bár ezt így szokták.”

Jó volt. Ahhoz képest, hogy csak 440 oldal, tulajdonképp egy magunkba nézős, lelkiismeretünkre ható nagyregény ez, egy az utóbbi 20 évben nálunk is tetten érhető társadalmi jelenségről, a politikai korrektség mindent elsöprő kényszerűségéről, visszaélésekről, gáncsoskodásról (ezt a szót a könyvből tanultam, a parlamentben tuti, „mocskolódást” mondanának helyette), a felsőbb körökben is divatossá váló rasszistázásról, sovinisztázásról és hímsovinisztázásról, mely sokszor persze nevetségesen indokolatlan, mégis karriereket tehet tönkre. Mindez egy végig érzékletes, élvezetes és fordulatos lélektani regény-struktúrában, sokkalta intellektuálisabban, mint ahogy általában pl. a magyar közélet veszi górcső alá (bármelyik oldalról) a kérdést – politikailag kettészelt, bélyegekkel és előítéletekkel teli hazánkban jelenleg talán elképzelhetetlennek, de legalábbis hihetetlennek tűnne, hogy ilyesmiről egy zsidó ír könyvet (mármint hogy bírálóan).
(Sőt nálunk ez a téma az utóbbi évek politikai jobbratolódásának következtében egyre többször csak a jobboldali gúny szemszögéből jelenik meg.)

Meg persze nem csak erről szól ez a könyv.
Szól egy jobb élet reményében a családját megtagadó, életét egy szégyenteli(nek gondolt) titokra felépítő fiúról. Szól a feketék polgárjogi győzelmeiről, a szegregáció megszüntetéséről. Arról, hogy ki az, aki meg tud ülni azon a bizonyos lovon (van olyan?), és ki az, aki átesik a túlsó oldalára. Szól arról, hogy egyes társadalmi rétegek miként élik át és reagálják le Clinton és Lewinksy szexbotrányát. Szól egy 34 éves, analfabéta takarítónő keserű megaláztatásairól. Egy eltökélt professzornő szerelmi életének sanyarú kilátástalanságáról. És szól egy vietnámi veterán állandó őrületéről, a poszt-traumatikus stressz dühkitöréseiről, amelyeket máig képtelenség maradandó sikerekkel kezelni.

Szóval szépen rétegzett, és szerintem igen furcsán felépített regény, a hosszának dacára sem válik kiszámíthatóvá, a komótosabbra vett részeknél sem lesz vontatott, nem is túl didaktikus, szóval mindenképp érdemes elolvasni, érdemes átélni, ledöbbenni, megbotránkozni, csalódni, megrázkódtatni, aztán merengeni és mélázni felette, konzekvenciákat szűrni belőle.

Az író korábbi munkáitól eltérően igen komoly, sőt már-már komor a könyv, és bár itt is fontos szerep jut a történetben a szexnek, az ehhez kapcsolódó humor és obszcenitás itt (már?) nincs jelen.

A könyv leírása:

  Szégyenfolt / Philip Roth ; [ford. Sóvágó Katalin]. - Budapest : Európa, 2003. - 440 p. ; 19 cm
  Regény
ISBN 963-07-7292-2 kötött : 2200,- Ft

Nem volt ez rossz év, na, a moly.hu-s polcom szerint 85 könyvet olvastam ki, de ebből nyilván csomó képregény, mesekönyv, verseskötet, és hát nem is írtam itt mindegyikről, de jövőre igyekszem aktívabb lenni ezen a téren. Ami a lényeg, hogy részt vettem idén egy csomó frankó kihíváson, amiknek köszönhetően jobbnál jobb könyveket vettem a kezembe, és nem mellékesen az alapműveltségemen található fehér foltok is némelyest lefedésre kerültek. Olyan alapkönyveket pótoltam, mint a Buddenbrook ház, az Apák könyve, a Vakság, a Legyek ura, a Gépnarancs, a Pí élete, az Utas és holdvilág, a Ragyogás, a Bovaryné és a Nyugaton a helyzet változatlan, és ami még fontosabb, megismerkedhettem olyan írók munkáival, mint Bukowski, Erlend Loe, Paul Auster, Tar Sándor, Dimitri Verhulst és Philip Roth, akiktől 2012-ben is tuti, hogy olvasok még, és lett két nagy-nagy kedvencem J. M. Coetzee és Jonathan Safran Foer személyében. Bár az új Ellis-könyv miatt kis csalódással indult az év, de aztán jött a Medvekutató, az új Grecsó, egy Egressy Zoltán regény, és beindult minden.

Filmeket is néztem bőszen, mióta vásároltam egy netbookot, azóta olykor vonaton és buszon is.
2011-ben ezeket a 2011-es filmeket láttam:

Melancholia: hát nem tudom, nem rossz film, de nem vág úgy földhöz, mint az Antikrisztus, vagy a Táncos a sötétben, az meg, hogy megbocsátás lenne a női nemhez… hát nem tudom. Mindenesetre kellemes a keretes szerkezet, fenséges a zene, jó a fényképezés, vágás, alapsztori, de engem akkor is zavar, hogy a film első és második fele csak alig-alig kapcsolódik egymáshoz. Két össze nem illő puzzle.

Another Earth – A másik Föld: na ezt már szeretem. Ez a film volt számomra az év meglepetése! Ez egy zseniális lélektani dráma a lelkiismeretről filozofikus scifi elemekkel, amik a film végéig finoman megmaradnak a háttérben, elrejtve az apró logikai hibákat, és főleg utat engedve a színészeknek.
Ráadásul aránylag kezdők csinálták, vagy legalábbis ezidáig csak dokumentumfilmeket készített a brigád, ha jól látom. Minden elismerésem!

Drive – Gázt!: elég jó, minimál látvány, minimál sztori, erősen retrós hommage-atmoszféra, kidomborított színészi alakítások. Nem rossz, nem rossz.

The Tree of Life – Az élet fája: ha csúnyán akarnám kifejezni magam, azt mondanám: művészkedés. Én már az Őrület határánál is úgy voltam, hogy bassza meg, ez a Malick annyi rengeteg mindent mutat a vásznon, ahol aztán ennek dacára sem történik gyakorlatilag semmi. Sok a képisége, na, giccsközeli is, és eseménytelen is. A kritikusok, fesztiválzsűrik persze zabálják.

Hangover part 2 – Másnaposok 2: tényleg kajak ugyanaz, mint az első rész, nem sok értelme volt leforgatni, de megnézni sem.

Red Riding Hood - A lány és a farkas: moslék. Pontosan ugyanazok a hibái, mint a Twilight filmeknek (erre már akkor rájöttem, mielőtt még megtudtam volna, hogy ugyanaz a rendező követte el ezt is): logikátlan a forgatókönyv, komolytalanok a színészek, fakó a képi világ, unalmasak a helikopterról felvett fenyőerdők, még szegény farkas se néz ki túl jól. Hagyjuk is.

Sucker Punch - Álomháború: na ez meg egy elbaszott giccsparádé, ráadásul igazi műfaji kliségyűjtemény: ide egy kis wuxia, oda egy kis steampunk, turbózzuk fel csöcsökkel, lángcsóvákkal és kész. Ne is beszéljünk róla.

11-11-11: eléggé szedett-vedett thriller, a végén (gondolom) a Fűrész által generált trend szerint megvágva a nagy fordulat, ami itt mondjuk baromi gyenge, de legalább negatív, sátánista kicsengésű, hehe.

The Rite - A rítus: nézhető, de aki látta, az Ördögűző filmeket, netán az Ördögűzés Emily Rose üdvéért vagy az Utolsó ördögűzés című filmeket, annak az égvilágon semmi újat nem fog adni.

The Woman: húúú, a legújabb agymenés Jack Ketchum tollából?! Naná, hogy nem csalódtam benne! A The Loved Ones jutott róla eszembe.

(Idén láttam még a hasonlóan kellemes undor-faktorú, 2010-es A Serbian Film-et és a Red, White and Blue-t is, mely kevésbé horror, mint inkább szociodráma, viszont garantáltan maradandó lelki hegeket okozhatott a buszon a mögöttem ülőnek:D)

Don’t Be Afraid of the Dark: nem túl bonyolult horror, amin azért mégis csak sokat dob a korrekt képi világ, a zene, és a CGI, na meg hogy gyerek a főszereplő. Tudnak ezek a spanyolok, úgy meg pláne, ha Del Toro bácsi is besegít. (Amúgy ez lehet, hogy még 2010-es film, néhol ezt írják, néhol azt)

Az új Almodóvar-filmet még most nézem, úgyhogy arról még nem tudok írni, szóval egyelőre ennyit zsebeltem 2011-ből.
Na megyek, bontom az első sört, mindenkinek boldog 2012-t! :)

Szólj hozzá!

Címkék: film

 „Hiába van melle, aki férfisorsot él, férfihalált hal.

Spiegelmann Laura pepitában. Azaz leszbikusban. Bizony. Ugyanolyan a fájdalma, a parái, hegei, sirámai, sőt ugyanolyan az egyenetlen nívója, a szöveg sűrűsége (vagy néhol e sűrűség átlátszó, talmi illúziója) és ugyanolyan a szerkesztési elve, a linearitást mellőző, rövid, blogbejegyzés hosszúságú fejezetei.

Ugyanakkor itt van az egésznek egy árvaházi háttere, ami engem elsőre picit Bíró Kriszta artistájára emlékeztetett, és az erről szóló részek viszont becsületesen meg vannak írva – vagy nekem legalábbis tetszettek.
Ez viszont vajmi kevés, ha azt a hibáját nézem, hogy a szereplők mennyire baromira egyformák és keverhetők, szinte egybefolynak, de legalábbis látványosan egyazon fatörzsből lettek kifaragva: elvált, gyerekes, egyedülálló leszbikus nők zűrös, állami gondozott múlttal.

Sok mindenről, s ráadásul fontos témákról próbál szólni ez a könyv, csak épp arra nem hajlandó, hogy élvezetes regénnyé álljon össze, típusok helyett emlékezetes karakterekkel, állapotok helyett történettel – csak hogy a két legfontosabbat említsem.

Bibliográfiai leírás:

  Verazélet / Lovas Nagy Anna. - Budapest : Noran Könyvesház, 2011. - 199 p. ; 20 cm
ISBN 978-963-283-054-4 kötött

„Ölni tudnék egy Shoggothért.”

(Ami azt illeti, én is.)

Hát nem tudom… Annak dacára, hogy többször olvastam ezzel a könyvvel kapcsolatban a kultikus meg kult-klasszikus jelzőket, eléggé bóvli:-/
Pedig bíztam benne, hogy jobb lesz, mint a Törékeny holmik , de nem:(

Ahhoz képest, hogy Gaiman regényei nekem (aránylag) tetszettek (legalábbis a Csillagpor nem rossz, meg a Sosehol is egész jó, de még a Coraline is – bár egyik sem egetrengető:P), itt, ezekben a rövidebb szövegekben mintha nem venné észre, hogy nem tudja egésszé gyúrni, jól működő egységbe foglalni a lovecrafti hangulatot, a fantasy kliséket és a Wodehouse-i humort, úgy, ahogy a regényeiben.
A szintézis hiányában pedig legtöbbször kommersz lesz a végeredmény.

Persze vannak jobban sikerült darabok: A krampuszról egy szót se speciel tetszett (kár, hogy egy az egyben Lovecraft utánzat), a Shoggoth Ófőzdei Banyaszomorító is egész ötletes kis paródia (csak ott meg a cselekmény nem nagy szám – a Shoggoth sör viszont faszaság lehet, hehe) és még az utolsó kettő is adható (főleg a Hó, üveg, alma , amit már többen kiemeltek - vagy "Hó, tükör, almák" a régebbi fordításban), de van ahol meg azt éreztem, hogy épp egy újkeletű, dark-fantasy rajongó amatőr írói portál adatbázisában lapozgatok…

Nagyon ingadozó, nagyon útkereső, nem jó.

Ui.: Pár sztori a kötetből (is) olvasható képregény változatban a Hálózsákon.

Ui2.: A Shoggoth sör címerét pedig valami lelkes rajongó megtervezte – egész pofásan.

Bibliográfiai leírás:
  Tükör és füst : novellák és illúziók / Neil Gaiman. - [Budapest] : Agave Kv., 2011. - 330 p. ; 21 cm
ISBN 978-615-5049-52-1 fűzött : 2980,- Ft : 11,70 EUR

„Ha Huis Noreniusban mesemondást tanultam volna krumplihámozás és számtan helyett, ha minden áldott nap gyakoroltatták volna velem azt, ami majd az életem története lesz valamikor, nádpálcát suhogtatva fölöttem, amíg csak botlás nélkül elő nem tudom adni, akkor lehet, hogy kedvükre tehetnék. Akkor elmondtam volna nekik annak az életnek a történetét, amely börtönökben zajlott, ahol homlokomat a drótnak préselve álltam, miközben az évek múltak, és bámultam a messzeségbe, azokról a csodálatos dolgokról álmodozva, amelyekben, tudtam, sohasem lesz részem, és ahol az őrök gúnyneveket aggattak rám, fenékbe rúgtak és elküldtek, hogy sikáljam föl a padlót. És amint befejeztem a történetemet, mindannyian a fejüket csóválták volna, szánakoztak és fölháborodtak volna, ételt, italt nyújtva felém; az asszonyok az ágyukba vittek volna, és anyáskodtak volna fölöttem a sötétben. Pedig az igazság az, hogy én csak egy kertész voltam, semmi más, először a Városinál, később a magam alkalmazásában, és a kertészek munkája abból áll, hogy orruk a földet súrolja.”

Az együgyű, nyúlszájú, a társadalmi események következményei alól mindenáron kibúvót kereső Michael K. kálváriája ebben a (fiktív) dél-afrikai polgárháborúban pont annyival tárgyilagosabb, mint az általam eddig olvasott Coetzee-szövegek, hogy néhol akár közönyösnek is mondható.

Emiatt, a szöveg elfojtottságai miatt, na meg a felvonultatott sorscsapások, az éhezés, bujkálás, vergődés, leépülés, zendülések, munkatáborok, menekülések, stb. miatt egy kicsit Kristóf Ágotára emlékeztetett, és persze ismét eszembe jutottak Cormac McCarthy rideg pusztái is, plusz helyenként egy kis Kafka – és nem csak a Joseph K. perével való párhuzam, hanem egy-két mondat erejéig egy titokzatos „Kastély” is feldereng a regényben.

Szóval továbbra is jó az anyag, remélem, akad még ott, ahonnan ez jött:)

A könyv leírása:

  Michael K élete és kora / J. M. Coetzee ; [ford. Ross Károly]. - Pécs : Art Nouveau, [2003]. - 351 p. ; 18 cm
ISBN 963-212-735-8 kötött : ár nélkül

 

Kicsit megint elhanyagoltam ezt a blogot, de ez most ez egyrészt egy zsír új cucc, amiről szinte elsőként írok, másrészt tényleg megérdemli a dicsőítő szavakat, szóval olvasd: 

„– Tudod, biztosan neked is vannak olyan nadrágjaid, amiknek a zsebébe mindenféle holmit pakolsz – anyukád nyilván azt mondaná rájuk, hogy haszontalan ócskaságok, de szerintem nem, mert bármikor szükség lehet rájuk.
– Persze. Gyufásdobozok, üveggolyók, törött játékkatonák és kiszáradt, döglött bogarak. A döglött bogarak a leghasznosabbak, mert a lányokat meg lehet velük dobálni.”

Ez egy teljesen korrekt meseregény, ami ráadásul még azzal a fajta virgonc vizualitással is telis-tele van, ami miatt (legtöbben) már a Lencsilányért is odavoltunk. Szóval, igen, elmondhatom, hogy azt kaptam, amire számítottam.

Figyeljetek: van itt sínen közlekedő kertes ház, hidraulikusan megemelt tóvíz, deportált vízimanócsalád, helyváltoztató lomtárak, csillaggyurma, leszerelhető száj meg minden, ami csak szem szájnak ingere, szóval épp csak egy pillanatra vetődött fel bennem, hogy a sok leíró rész néhol kissé túlságosan belassítja a cselekményt (a „sínféreg”-ben való bóklászás és a pályaudvar oldalain is jóformán csak a helyszín bemutatása zajlik), de kénytelen voltam elismerni, hogy a kulisszák is annyira tele vannak ötletekkel, hogy egyáltalán nem szenved csorbát a szöveg emiatt.
És ehhez még vegyük hozzá, hogy míg hőseink elméjét a kommersz amerikai tömegfilmek és képregények (amik számos popkulturális poénkodásra szolgáltatnak okot), addig bendőjét a fröccs, a hagymás bab és a lecsó táplálta, és hogy ez pár „szokványos” mesealakkal (sárkányok, törpék, stb.) még megfejelve így szerintem elég egyedi összképet, ízhatást alkot.

Egyedül talán Székláb és az Egyes előéletének és Dobozváros létrejöttének a kidolgozottságával nem voltam teljesen elégedett, bár igaz, egy ennél konkrétabb, konzekvensebb rendszerbe foglalva őket talán már klisésnek hatnának. Pl. Székláb karakterének istenség jellege könnyen elmehetett volna akár egy bibliai, akár egy terrypratchettes irányba is, amivel nem csak kevésbé lett volna egyedi, de kidolgozottsága háttérbe szoríthatta volna a regény két fő témáját: a környezetszennyezés és az egymástól való elidegenedés problematikáját.
Mondjuk ezek sincsenek olyan markánsan, szájbarágósan előre tolva, de mégis ezekkel nyeri a könyv az igazi aktualitását.

Szóval én bátran ajánlom, akár 8-10 éves gyerekeknek felolvasva is. Talán egyedül a Patkányirtás című fejezet tragikuma durvább kicsit, de az sem jobban, mint mondjuk a kis Vuk szüleinek halála.

Bizarrnak persze így is bizarr, de annyira talán nem fogja megosztani az embereket, mint a Lencsilány.

 

Ui.1.: nekem (a leendő olvasók többségével ellentétben) nem Kolompóc, hanem Jónás, a sértődősen gőgös kecske és a munkamániás mosómedve (neki meg nincs neve) voltak a kedvenc mellékszereplőim; elviseltem volna, ha többet szerepelnek:)

Ui.2.: valahol írták, hogy kevés az egész oldalas illusztráció és túl sok a picike: ezt én is sajnálom.

 

Leírása:
   Dobozváros / Lakatos István .— Budapest : Magvető , 2011 .— 313 p. : ill. ; 20 cm
ISBN 978-963-14-2847-6 kötött : 2990,- Ft

"Van egy pont, ahol az életerő legyőzi az akaratot, és a test magától lélegzik. Csak úgy. Pokolian fáj, amikor belélegezzük a sós vizet, de a fájdalom gyorsan elmúlik, és utána megérezzük a tenger áramlását, és meghalljuk a szférák zenéjét. (…) Emlékszem a fogat vicsorító mosolyomra, amelyet a hideg víz örökre ráfagyasztott a szájamra."

Jobbat vártam.
Talán azért értékelik fel annyian, mert a borító dacára mégsem egy romantikus lányregényt kaptak, de én meg már az ő véleményeikből, blogbejegyzéseikből kiindulva vettem kézbe a könyvet, magasztalásaik szülte magas elvárásokkal, és hát kicsit csalódtam, mikor kiderült, hogy összességében mégis csak egy ponyva. 
Senki sem mondta pl., hogy noha tényleg fordulatos a történet, viszont az „akciójelenetek” meg kimondottan hálivúdifilmszerű sutasággal vannak megírva, vagy hogy hiába jeleníti meg a regény nagyon jól a mai Salemben zajló hatalmi harcokat a keresztény egyház, a rejtélyes szekta, a hatóságok és a turizmusból élő boszorkányok közt, másutt meg tele van műfaji klisékkel: van itt exalkesz nyomozó, aki beleszeret a hősnőbe, misztikus halottikertesó-para, részleges amnézia, családi titok, rejtélyes nagynéni, nagggyongonosz hittérítő agymosott birkanyájjal, stb. 
És hát a megfogalmazásai is igen változóak. Az első 100 oldal még tetszett, aztán a nézőpont-változtatástól már vannak gyengébb és hatásvadász mondatai, látszik, hogy a nyomozós részek kevésbé fekszenek az írónőnek, már bocsánat. 
Röviden: élvezhető regény, de a könyv elejének egyedi hangvétele és atmoszférája után elkezdenek gyűlni a klisék, és fokozatosan megy át a „semmi extra” kategóriába. 
SPOILER 
Az írónő láthatóan nincs tisztában vele, hogy a füst leginkább felfelé száll, tehát ha meggyullad egy családi ház földszintje, a pincébe menekülve nem elsősorban a füstmérgezés miatt kell aggódni. 
SPOILER VÉGE

Leírása:

  A csipkeolvasó / Brunonia Barry ; [ford. Sóvágó Katalin]. - Budapest : Gabo, cop. 2009. - 448 p. ; 21 cm
ISBN 978-963-689-307-1 kötött : 3490,- F

„Ott nőttünk fel, magyarázza, abban a gyárban, ott jött ki rajtunk a szőr, ott kentük szét a taknyunkat, nyálunkat, a vérünk folyt, a vécéfalon ott szárad a spermánk, amit kajaszünetben vagy váltáskor izzadva kicsikart az ember magából, a kagylóban ott az ürülékünk, vizeletünk szaga, na meg a verejték, az mint a tenger, mindenütt. Nekünk nyomunk van ott, és sehol máshol.”

Legegyszerűbben talán úgy lehetne jellemezni, hogy olyan ez a könyv, mint a címe.

Tar ugyanis annyira testközelből képes bemutatni a megnyomorított, kisemmizett kisemberek életét, jellemző élethelyzeteit, hogy az szinte szaglik. Persze nagyon jó író, novelláiban néhol ott éreztem Békés Pál történeteinek fanyar humorát és Gelléri Andor Endre elbeszéléseinek (mára mondhatni klasszikus) érzelmi telítettségét, vagyis annak örökségét, lehámozva róla a pátoszt és gyermeki rácsodálkozást.

Ez itt kérem az alsó tízezer világa: szalagmunkák és garzonok, féldecik és feketézés, kétségbeesett szerelmek és zsíros kocsmapultok. A kisbetűs élet (a kurva anyját).
Azért pár novellának kissé sietősnek találtam a befejezését, szóval a szerkesztésmóddal, történetvezetéssel nem mindenhol voltam elégedett, ezért csak négyes fölére értékelném (nemrég pont azt olvastam egy Halász Margit interjúban, hogy ő Tar novelláiból tanult meg szerkeszteni, hehe, na mind1), de az tuti, hogy nem ez volt az utolsó könyv, amit olvastam Tartól.

Leírása:

  Lassú teher / Tar Sándor. - Budapest : Magvető, cop. 1998. - 223, [3] p. ; 19 cm
  Elbeszélések
ISBN 963-14-2123-6 kötött : 1090,- Ft

„A csoda pillanataiban könnyű elkerülni a kicsinyes gondolkodást, könnyű olyan gondolatokkal foglalkozni, amelyek átívelik a világegyetemet, amelyek felölelik a mennydörgést és a csilingelést, az óriásit és a parányit, a közelit és a távolit egyaránt.”

Yann Martel kivételes arányérzékű író.
Ahogy a novelláiban, itt is azt tapasztaltam, hogy nem egy stílusvirtuóz a fickó, fogalmazásmódja igen köznapi, stiláris gyengeségektől sem teljesen mentes (jó, ez a fordítók hibája is lehet), a történet tökéletesen konzekvens felépítettsége azonban ezért bőségesen kárpótol. Sőt, Martel még mindig (vagy itt még talán jobban) imádja a hasonlatokat és metaforákat, amitől a szöveg kap egy kis „zizegést”, egy kis játékosságot, s ami a legfontosabb: az elejétől a végéig olvasmányos, egyetlen pontján sem lesz lapos vagy unalmas. A szerkesztéstől, pontosabban a megszerkesztettségtől jó ez a regény, nem nyelvezetétől (ahogy az író novelláskötete is).

És hát a történet…
Hogy egy 16 éves indiai fiú? Egy 220 kilós bengáli tigrissel? Egy mentőcsónakban? 227 napig a Csendes-óceánon?
Hát igen…

Hogy a regény végén egyfajta istenérvként tünteti fel a leírtakat… nos szerintem ott is ráérzett, hogy hány (és milyen pontokon) elejtett mondattal lehetséges ezt hatásosan megoldani; bővebb, mélyebb magyarázkodástól már talán zavaró, „görcsös” vagy didaktikus lehetett volna, így azonban elfogadható ez az igen különös végkifejlet – arról viszont nem teljesen győzött meg, hogy ez az egyetlen működőképes befejezés.

Azért a novellái formailag kicsit kísérletibbek, ez a regény egy klasszikusabb elbeszélésmóddal operál, de tulajdonképpen ezt sem lehet hibának (vagy hiánynak) felróni.

Leírása:

  Pi élete / Yann Martel ; [ford. Szász Imre és Gy. Horváth László] ; Tomislav Torjanac illusztrációival. - Budapest : Európa, 2010. - 320, [3] p. : ill., színes ; 24 cm
ISBN 978-963-07-8996-7 kötött : 3200,- Ft

 „Valami nincs rendjén. Mer ha a földre vetné magát, ha négykézláb állna, behajlított térdekkel, előre meg kicsit oldalt nyújtva a kezét, és homlokával a földet verné – akkor máris jobb lenne. Nem hiába találták azt ki. Akkor úgy árad az emberből az elragadtatás, mint a hányás;” […]

Hát… különös könyv. Egy hatalmas atomrobbanás utáni diktatórikus ősközösség keserűen morbid élete. Egy nonszensz, mutánsokkal teli poszt-apokalipszis, ami egyaránt igyekszik rámutatni a zsarnokság, a hataloméhség, a jóra való törekvés és az ezeket közös tető alá hozó hiszékenység természetére is.

Tényleg megvan benne Bosch festményeinek mozgalmassága meg Bruegel életképeinek nyomora, de hasonlíthatnám épp Yuriy Norshteyn vizualitásához (ha már Oroszország), sőt akár a Sinistrához is.

Ha 10-es skálán kéne értékelnem, csak 8-at adnék rá, mert az én ízlésemnek túlontúl sok fejezetet szentelt az írónő a regény világának bemutatására, megrajzolására, így a cselekmény kissé döcögve indul be (aztán később sem pörög fel túlságosan); és mert ahogy Benedikt, a főhősünk látszólag teljesen értelmetlenül vált bárhol E/1-ből E/2-re és E/3-ra, az többször volt idegesítő, mint szórakoztató.

És hogy mi az a Kssz? Hát az a küsz által kiadott hang. Nem, az itt nem a sneci, hanem a mutánsok társadalmának a mumusa, mint az erdélyieknek Drakula, Micimackónak Apacuka vagy az amerikai gyerekeknek a Boogeyman, értitek?! Ha egyedül vagy otthon, és nincs mitől félned, akkor hunyd be a szemed és már szinte hallod is: Kssz! Kssssz! :)

Mit mondjak, arról egyáltalán nem győzött meg (ami egyébként a könyv hátulján olvasható), hogy Tolsztaja lenne a legjobb ma élő orosz író, de a tökéletesen kiszámíthatatlan, szürreális befejezést viszont eléggé díjaztam:)

Leírás:

  Kssz / Tatyjana Tolsztaja ; ford. M. Nagy Miklós. - [Budapest] : Ulpius-ház, cop. 2004. - 306, [5] p. ; 24 cm
ISBN 963-9602-58-2 kötött : 3480,- Ft

„De ahelyett, hogy föl-le járva a tanulmányra gondolnék, mondta volna Wiesernek, a lépteimet számolom, és csaknem beleőrülök”

Nos, ez megint egy olyan könyv, ami próbára teszi még a legelszántabb olvasókat is.

A regény nyelvi világa ugyanis éppolyan izolált, nehezen megközelíthető és felfejthető, mint amennyire a cselekmény, a mészégető világának kafkai abszurditása és tébolya is jócskán igénybe veheti az olvasó idegeit.
Tulajdonképpen egyetlen sodró, különféle pletykákból felépített monológ, egy bekezdéstelen szövegfolyam sűrű, gyors nézőpontváltogatással, amit leginkább Krasznahorkai mondatszörnyeihez tudnék hasonlítani, csakhogy Bernhard e regényét majd' 20 évvel a Sátántangó előtt írta, tehát a hasonlat inkább fordítva állná meg a helyét.
Mindenesetre, aki Krasznahorkaihoz kevésnek érzi/érezte magát, annak nem nagyon ajánlom, aki viszont ennek ellenére is belekezd, és túljut a 20. oldalon, az már nagy valószínűséggel kibírja:)

Türelem, sok türelem kell hozzá, meg kitartás, aztán a végére meghálálja.

Leírása:

  A mészégető / Thomas Bernhard ; [fordította Tandori Dezső]. - Budapest : Magvető, 1979. - 249 l., 1 t.lev. : ill. ; 19 cm. - (Világkönyvtár, ISSN 0324-7929)
  Regény
ISBN 963-270-901-2 v. : 23,- Ft

„Őszintén elképeszt e kertvárosi világ üvegház jellege. Még a gyerekeik is üvegháziak, tisztában vannak vele? Arányos testalkatú, egészséges, jól táplált, napbarnított, gyerekek gondok, problémák, kötelességek, felelősség, szenvedés, gondolatok nélkül, gyerekek egy Walt Disney-féle zenés filmből! És ezek a gyerekek az önök produktumai, barátaim. Gondolják meg, mit hoznak létre!”

Oates jó író; körültekintően, részletesen építette fel ezt a(z elsősorban lélektani) regényt – nekem talán kissé túl akkurátusan is. Ami egyértelműen zavaró lehetne az a szeszélyes, néhol csapongó elbeszélésmód, és hogy elbeszélőnk többször, már-már erőltetetten hangsúlyozza, hogy ez nem regény, ez egy emlékirat, ez maga az élet. Na, ezt a fogást az menti meg (magyarázza ki) az elcsépeltségtől, hogy főhősünk gyerek (még ha koravén vagy koraérett is, végső soron akkor is ifjonc), egy szenvtelen fiatal, aki nem igazán van tekintettel az olvasóra.
Jól mutatják ezt kitérői, a témától való elkalandozásai is, melyek szintén színesebbé, változatosabbá igyekeznek tenni ezt a komótos szöveget (az emlékiratok leendő kritikái – New York Times Book Review , Time , New rebublic , stb. – feletti ábrándozást pl. kimondottan bírtam).

Mégis valahogy kicsit túl lassú, túl szociografikus, és túl sokszor pszichologiázló. Nem mondom, hogy nem tetszett a szeretetre és figyelemre éhes, zavarodott Richard, a karrierista apa és a nagyvilági, írónő anya alakja, és az ő hármójuk bonyolult, végül gyilkosságba torkolló viszonya, de nekem jobban tetszett volna, ha az egész ez picit tömörebb, szilajabb.

Sőt, akkor talán mondhatnám, hogy ez a könyv Bret Easton Ellis korai munkáinak előfutára, így viszont jócskán látszik köztük az a generációnyi különbség.
Azért így is elismerem, hogy jó könyv, na, és azt hiszem, fogok még olvasni az írónőtől.

 

SPOILER

Ui.: számomra a legdurvább az egészben az volt, hogy Richard többször is meglobogtatja, szülei pontosan tudták, érezték, hogy élhetnének másképp is, sőt talán boldogabbak is lehetnének, de fontosabb volt, hogy eleget tegyenek a társadalmi elvárásoknak, melyek szerint épp így élnek „normálisan”.

SPOILER VÉGE

 

A könyv leírása:

   Luxusvilág / Joyce Carol Oates ; [ford. Sz. Kiss Csaba] . - Budapest : Európa, 2007, cop. 1973 . - (Modern könyvtár, 0133-1086) . - 384, [1] p. ; 19 cm
   Regény
ISBN 978-963-07-8246-3 fűzött : 1800,- Ft

 

„Még most sem létezik minden lehetséges érzelem. Még mindig van, ami meghaladja a képességeinket vagy a képzelőerőnket. Ha korábban megíratlan zenemű születik vagy korábban megfestetlen festmény vagy olyasvalami, amit megjósolni, felmérni vagy leírni is képtelenség, akkor időről időre új érzés jön a világra. És akkor a szív az érzések történetében milliomodszor is kitágul, és befogadja a hatást.

Az az érzésem, hogy szegény Nicole munkásságát mindenki a férje, Jonathan Safran Foer munkáinak tükrében igyekszik megítélni, és ebben nagyban hibás ő maga is.

Ugyanis baromira hasonlóan ír, ez a regénye pedig több ponton is igen hasonlít a(z amúgy ugyanazon évben publikált) Rém hangosan és irtó közel -re.
Pl. ez a regény is New Yorkban játszódik. Itt is egy idős ember és egy gyerek (ezúttal egy épphogy 15 éves kislány) élete kapcsolódik össze kuszán és rejtélyesen, ezúttal egy A szerelem története című, az írója által rég eltűntnek hitt regény által. Idős szereplőnk itt is a háború borzalmai elől menekült az USA-ba, s egy szerelem emlékének súlyos terhét is cipeli; fiatal szereplőnk itt is egy élénk fantáziájú kis felfedező, aki nyomozásba kezd a regénnyel kapcsolatban. A történetszálak stílusa és formai jellemzői közti eltérések itt is gyönyörűen sokszínűvé teszik a regényt.

Csakhogy.
Nicole nincs olyan jó író, mint a férje. Nicole egy jó író, aki egy lebilincselően fordulatos, vicces és egyben szívszorító regényt rakott le az asztalra, ám a háttérben én gyakran ott éreztem azt az izzadtságszagú törekvést, hogy „én is vagyok olyan jó író, mint a férjem”, és ez kicsit zavart. 

De mégis. Ha ettől eltekintünk, ez egy kiváló regény. Csak hát Nicole-nak (szerintem) ezután eggyel sajátabb utakat kell keresnie ahhoz, hogy pont olyan jó íróvá váljon, mint a férje.

Ui.: A közel 80 éves bácsi szemszögéből megírt fejezeteknek bizony van humora. A molyon már nagy sikert aratott idézet épp az öltönypróbáló jelenetből származik. Figyeljetek:

„Aztán méltóságom utolsó darabjával kihúztam a seggemből a becsípődött alsógatyámat. Kéne erre a jelenségre egy külön szó. Az egyhúros hárfa.”

Én szakadtam:)

 

A könyv leírása:

  A szerelem története / Nicole Krauss ; [ford. Mesterházi Mónika]. - Budapest : Magvető, 2006. - 341 p. : ill. ; 22 cm
ISBN  kötött : 2690,- Ft963-14-2503-7

 

És akkor a szerelmespár (Holokauszt Múzeum-látogatáson):

„A boldogságról nem lehet leszokni. Kétségbe voltam esve. Azt hittem, belehalok. Majd elmesélek mindent. Te… te meg menekültél előlem!…”

Most, hogy a három hetes fizetett szabadságom alatt így elhanyagoltam a blogot (még az Olvasás 7 hete játékot is félbehagytam), újult erővel vetem magam ismét az olvasásba, még akkor is, ha aktuális kötelezőm, nincs mindig 100%-ig az ínyemre.

Figyeljetek!

Hát ezt is kivégeztem, pedig a középső harmada, bevallom, igencsak untatott (azért is raktam félre és iktattam közbe egy Coetzee-t).

Valahogy nagyon máshol lehetett a 140 évvel ezelőtti emberek ingerküszöbe. Persze nem hibáztatom őket emiatt, de nekem, mai olvasónak akkor is szinte érthetetlen, hogy anno perbe fogták az írót regénye „feslettségéért”, ahogy az is, hogy a(z amúgy hibátlanul és mai szemmel is élvezetesen ábrázolt) lélektani változások, vívódások sorát, miért rejti ennyi hosszadalmas és részletes leíró rész közé.
Persze, nem tagadom, hogy szépek, esztétikailag értékesek a tájleírásai, de nekem néhol indokolatlanul részletesnek tűntek – gondolok itt pl. azoknak a helyszíneknek a gondos megrajzolására , amiken aztán csak egy-két, a regény egészére nézve nem is túl jelentős esemény történik. Valahogy visszafogják, lagymataggá teszik a tempót, és ezt én nagyon nem bírtam. Hogy Bovaryné a könyv hírhedt züllöttségének dacára is csak a cselekmény felénél jut el addig, hogy egy idegen férfi végre megfogja a kezét…

Mi már nagyon más léptékek szerint élünk és olvasunk, és ebből sehogy sem bírtam kiszakadni (az is igaz, hogy nem is nagyon akartam, viszont egy igazán jó regénynél, úgy gondolom fel sem merülhet a kérdés, hogy képes vagyok-e elmerülni, otthonosan mozogni a világában).
Ezért aztán a csábítás jeleneteinek modoros párbeszédei is fellengzősnek, mesterkéltnek, mondhatni nyálasnak tűntek a szememben.

De aztán az utolsó 100 oldalon újra beindulni látszott a történet, és Flaubert aztán mégis egy tetszetős lélektani regényt kerekített belőle.

Jó volt, de a hírneve, világirodalomban elfoglalt rangja folytán többet vártam. Nekem sokkal inkább irodalomtörténeti érdekesség/apró csemege volt, mint mélyen érintő/jóllakató olvasmányélmény.

Ui.: Pór Judit fordításában a nevek előtt nem ritkán szerepel névelő, ami szintén zavart, az Emmáról, a Charlesról, a Rodolphe-ról olvasni nem jó:(

A könyv leírása:

  Bovaryné / Gustave Flaubert ; [ford. Pór Judit] ; [a jegyzeteket Lator László kész.]. - Budapest : Európa, 2010. - 329 p. ; 20 cm. - (Európa diákkönyvtár, ISSN 1215-4989)
Megj. "Madame Bovary : vidéki erkölcsök" címmel is
ISBN 978-963-07-9093-2 fűzött : 950,- Ft

„Minél inkább változnak a dolgok, annál inkább marad minden a régiben. A történelem önmagát ismétli, csak egyszerűbb formában. A történelem talán levonta a tanulságot.

Ez egy felkavaró könyv!
Aki nem szeret belegondolni, hogy a világ nem mindig biztonságos hely; aki viszolyog a felismeréstől, hogy a józanság elefáncsonttornyában élő, civilizált ember is bármikor szembe kerülhet a féktelen erőszakkal, a bestialitással, a fosztogatással, a kéjelgéssel és a mások megszégyenítésével kivívott (kizsarolt) tekintéllyel; na az ne olvassa el ezt a könyvet!

Kevésbé egyetemes, mint A barbárokra várva , de ugyanolyan felzaklató és indulatos.

Amiben talán jobb, hogy itt a karakterek szerintem kidolgozottabbak, nekem legalábbis jobban átjöttek. A főhős (a középkorú, elvált Lurie tanár úr) itt is egy végletekig dacos ember, higgadt, de önfejű és az önámításig nonkonformista, és emiatt jön ki olyan szarul az egyetemen kirobbanó „szexbotrányából” (pontosabban ezért is nő körülötte botránnyá), aminek következtében első házasságából származó lányához költözik egy időre, egy Isten háta mögötti tanyára. Ahol azt látjuk, hogy a lánya pontosan ugyanilyen természetű, de ellentétes célokkal: a kettőjüket érő atrocitások során/után Lucy megalázottként is kiáll a földjéért, a vidéki életbe történő asszimilációjáért, David pedig foggal-körömmel rángatná őt vissza a vademberek közül a szerinte biztonságot jelentő nagyvárosba.
És ebben van a regény egyik nagy-nagy erőssége, hogy Coetzee a lehető legaprólékosabban építi fel apa és lánya kapcsolatát, akik az azonos vérmérsékletükkel mégis egymás ellenpólusai.
Valamint azonosan rémítő és embertelen ellenpólusokká válik a pletykaéhes nagyváros és a tanyasi vademberek megaláztatásokkal teli világa is (ez utóbbi már-már Cormac McCarthy vadnyugatára emlékeztetett).

Coetzee mondatai itt is kimértek, tömörek, egyszerűek és tiszták, témájukból adódóan mégis olyan feszültséget, dühöt és kétségbeesést képesek generálni, hogy az utolsó 30 oldalon szabályosan remegett a kezem lapozás közben!

Engem lehengerelt! Ez a csávó a legjobb úton jár, hogy az egyik kedvenc írómként emlegessem:)

A könyv leírása:

  Szégyen / J. M. Coetzee ; [ford. George Gábor]. - [Pécs] : Art Nouveau, 2007. - 351 p. ; 18 cm
ISBN  978-963-06-1884-7 kötött : ár nélkül

 

 "Lefekszem, és elalvás előtt gondolatban Lucas-val beszélgetek, ahogy évek óta mindig. Most is körülbelül ugyanazt mondom neki, amit szoktam. Azt mondom neki, hogy ha meghalt szerencséje van, és hogy szívesen lennék a helyében. Azt mondom neki, hogy ő járt jobban, nekem kell a nehezebb terhet cipelnem. Azt mondom neki, hogy az élet teljesen haszonlatan, értelmetlen, egy aberráció, végtelen szenvedés, egy Anti-Isten találmánya, akinek a gonoszsága meghaladja a felfogóképességet."

Ez valóban a tőmondatok könyve. Sőt, igazából egy rettenetesen lecsupaszított szöveg. Ez azonban (pl. Fejes Endre prózájával ellentétben) engem itt egyáltalán nem zavart. Többször arra gondoltam: baszki, ez a nő férfiasabb, mint Hemingway!
Merthogy ez a ki nem mondott szavak könyve is. A hiábavaló elfojtás, a keserűség szülte deviancia könyve is.
Mégis rengeteget lehet belőle tanulni.
Például az együvé tartozásról. És arról, hogy az elbeszélői objektivitás bármikor kétségbe vonható. Meg hogy lehet egy regény valóságának akárhány rétege, nem feltétlen kell ezek közt egy igazit keresgélnünk. 
Egy kicsit talán túl hosszúra nyúlt, de nagyon élveztem.

A könyv leírása:

  Trilógia / Agota Kristof ; [ford. Bognár Róbert és Takács M. József]. - Budapest : Cartaphilus, 2011. - 475, [2] p. ; 19 cm
  Tart.: A nagy füzet ; A bizonyíték ; A harmadik hazugság. - Egys. cím: La grand cahier ; La preuve ; Le troisième mensonge
ISBN 978-963-266-206-0 kötött : 2990,- Ft

 

 

 

 

A Moly.hu könyves közösségi oldal népszerűsítése:

Sokan mondják, hogy a moly.hu (főleg az üzenőfal frissülésének szisztémája miatt) erősen addiktív oldal, de én azt mondom, szarni bele, mindenki regisztráljon, próbálja ki, és ha kicsit beleszokott, már el tudja majd dönteni, hogy van-e annyi ideje a gép előtt, amennyit az oldal rendszeres használata megkíván.

Íme az érveim:

1. Ki tudjátok rakni fácséra, hogy épp mit olvastok, és az menő.

2. Sok-sok különböző életkorú, foglalkozású és beállítottságú embert, rengetegféle hozzáállást és véleményt ismerhettek meg (embereket alkalomadtán személyesen is), és  intelligens, parlamentáris keretek közt érvelve egyre többet tudhattok meg arról, mi is az az irodalom, és mi egy-egy könyvben az érték (vagy épp a hiba).

És ami a legfontosabb:

3. Rengeteg különféle könyvet ismerhettek meg hipp-hopp, amikről amúgy sosem hallanátok, max. ha napi rendszerességgel órákat töltenétek könyves blogokon, vagy napokig nézelődnétek könyvesboltokban, könyvtárakban.
Tehát a moly nem csak növeli az olvasási hajlandóságot és pallérozza az ízlésvilágot, de tágítja az érdeklődési kört, nyitottabb befogadóvá is tesz.

Köszönöm a figyelmet!

Ja, az "olvassunk közösen XY-tól" jellegű eseményekkel (újabb nevükön kihívásokkal) nagyon vigyázzatok, frankó közösségi élményekhez juttathatnak és sok alapkönyvet tudtok velük bepótolni, szóval foltozgatják az olvasottságotokat, de ha túl sok ilyenen vesztek részt, akkor gecire befolyásolják, hogy mikor mit olvass, az pedig nem olyan jó:)

(Ez az embertelen hely emberi szörnyetegeket szül. Ez az embertelen hely)

Ez egy kísértetkastély-sztori modernizálva (egy helyen konkrétan utal is Horace Walpole-ra egyébként), nyakon öntve egy fokozatosan becsavarodó elme ámokfutásával.
Ennyi.

Bevallom, kissé egyedibb, kevésbé műfaji könyvre számítottam, de azért nem olyan rossz ez.
Az önálló életet élő szálloda „megnyilatkozásai” közt persze rengeteg a számomra túlontúl kommersz elem, amelyektől sehogy sem bírnék félni (az életre kelt tűzoltófecskendőre vagy a megelevenedett sövényállatokra most mit mondjak?), és hát King-nek vannak rettenetes, hangulatrombolóan ratyi hasonlatai is (lássátok: "[a keze] csúnyán megdagadt. Mint a képregényekben Miki egér vagy Donald kacsa, amikor kalapáccsal véletlenül a saját kezére üt"), amik szerintem egyáltalán nem illeszkednek a szöveg atmoszférájába, ráadásul sokszor olyankor súlytanak le, amikor már pont a számban érezném a vér ízét:) Kerékbe törik a felépülő feszültséget, na, és emiatt kb. egyáltalán nem értem, milyen alapon hasonlítják Kinget Poe-hoz vagy Lovecraft-hoz (akiktől szerintem sehol sincs).
Meg hát túlárad a mesélőkedve, sokkalta tömörebben és lényegre törőbben is meg lehetett volna ezt írni, így viszont persze olvasmányosabb, csak néhol túl sokat árul el arról a bizonyos nagybetűs Gonoszról is, amitől az olvasónak be kéne fosnia.
(Azt azért nem tagadom, hogy farkasordító téli éjszakákon egy sötét szobában, kislámpánál, bizonyos részeken okozhat némi hidegrázást).

Amivel maradéktalanul meg voltam elégedve az Jack Torrance karaktere és az ő bizonytalan, befolyásolható jelleme, kiszámíthatatlan reakciói. Na, az végig nagyon ott volt, és tulajdonképpen Wendy, Hallorann és Danny is jól kidolgozott, eltalált emberkék (azért Tony-nak juthatott volna kicsit több szerep, mert a képzelt barát sejtelmes jelenléte, mint horror-klisé, szerintem frankó).

Jobb, mint az Állattemető vagy az Az, de azért a King-rajongókat még mindig nem irigylem:P

(A Kubrik-féle film valami egészen más, na)

King bácsi, amikor éppen micsinál --->

A könyv leírása:
  A ragyogás : regény / Stephen King ; [ford. Prekop Gabriella]. - Bp. : Árkádia, 1986. - 471 p. ; 21 cm
ISBN 963-307-042-2 fűzött : 75,- Ft

Filmadaptációk: kedvencek, a legpocsékabb adaptáció:

Gyakorta hangoztatott véleményem, hogy mivel a különféle művészeti ágak más-más befogadói mentalitást igényelnek, másképp működtethetők, így egy könyvet (az elolvasása helyett) "megnézni filmen" kb. annyit ér, mint fotón nézni egy színművet, balettban előadni Mózes 2. könyvét, vagy elbeatboxolni egy Picassó-festményt. Nem de?

Jó, a konkrét cselekmény szintjén persze adaptálható a könyv színdarabbá vagy filmmé (már amennyiben van cselekménye, hehe), de hát a cselekmény a könyvnek csupán a csontváza; a lelke, maga az irodalom ezen túl kezdődik - én legalábbis hiszek benne, hogy minden könyv többről szól (vagy legalábbis többről hivatott szólni) annál, mint ami történik benne!

És mégis, gyakran töltjük le vagy kölcsönözzük ki egy-egy érdekes könyv kiolvasása után annak filmadaptációját, valami ösztönös zsigeri (állítólag attól művészet a film is meg az irodalom is, hogy egyfajta zsigeri hatást vált ki - jobb definíciót legalábbis nem hallottam még a művészetre) mérlegen próbálva összemérni a két gyökeresen eltérő élményt.
Bevallom olykor én is engedek ennek a kényszerbetegségnek, és most leírom ide, mikor mit mutatott az én egyéni mérlegem (már amennyire emlékszem legalábbis):

- Vannak azok a könyvek, amiket egyszerűen szarnak tartok. Klisések, kiszámíthatóak és untattak, mint panoráma a sivatagban, de mégis elég volt hozzájuk egy jó rendező, egy emlékezetes alakítás, pár ügyesen komponált kép, egy fülbemészó betétzene, kecsesen súlypontozott dramatika, egy kis egyéni színvilág, vagy pár vagány díszlet, és a filmélmény máris 10x emlékezetesebb marad a könyvnél: Nekem ilyen volt pl.:
John Ajvid Lindqvist : Hívj be! ---> Engedj be!, Thomas Alfredson, 2008
Stephen King: Állattemető ---> Kedvencek temetője, Mary Lamber, 1989
Ira Levin: Rosemary gyereket vár ---> Rosemary gyermeke, Roman Polanski, 1968
(és kicsit még
Rideg Sándor: Indul a bakterház ---> Indul a bakterház, Mihályfi Sándor, 1979
Robert Bloch: Pszicho ---> Pszicho, Alfred Hitchkock, 1960)

- Van aztán ennek az esetnek a reciproka, amikor a könyvnek (néhol) valósággal ittam a szavait, majd a filmen (jobbára) csak ide-oda gurigáztam kínomban a kanapén, azaz valami nem jött össze. Pl.:
Murakami Haruki: Norvég erdő ---> Norvég erdő, Trán Anh Húng, 2010
Závada Pál: Jadviga párnája ---> Jadviga párnája, Deák Krisztina, 2000
Bartis Attila: A nyugalom ---> Nyugalom, Alföldi Róbert, 2008
Bret Easton Ellis: Amerikai pszicho ---> Amerikai pszicho, Mary Harron, 2000
(és kicsit még
Akutagava Rjúnoszuke: A bozótmélyben, A vihar kapujában --->  A vihar kapujában, Kuroszava Akira, 1950)

- Van, amikor a film alkotói igen elrugaszkodnak a könyv cselekményétől, átírják, átalakítják azt, vagy annak csak bizonyos elemeit használják fel, és ez a merészség szerintem kurva jó filmeket szül:
Parti Nagy Lajos: A hullámzó Balaton, A fagyott kutya lába ---> Taxidermia, Pálfi György, 2006
Irwine Welsch: Trainspotting ---> Trainspotting, Danny Boyle, 1996
John King: Futball faktor ---> Futball faktor, Nick Love, 2004

- A legszívmelengetőbb azonban, amikor a filmélmény szinte felér a könyvhöz, már-már utoléri a könyv nyújtotta varázst. Ilyenre azonban csak a rengeteg kreativitással megáldott filmkészítők képesek kemény, kitartó munkával. Nekem ilyennek tűntek:
Chuck Palahniuk: Harcosok klubja ---> Harcosok klubja, David Fincher, 1999
Joseph Heller: 22-es csapdája ---> 22-es csapdája, Mike Nichols, 1970
Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak ---> Galaxis útikalauz stopposoknak, Garth Jennings, 2005
Patrick Süskind: Parfüm ---> Parfüm, Tom Tykwer, 2006
Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére ---> Száll a kakukk fészkére, Milos Forman, 1975
Philip K. Dick: Kamera által homályosan ---> Kamera által homályosan, Richard Linklater, 2006
Marjane Satrapi: Persepolis ---> Persepolis, Marjane Satrapi, 2007
(és elég korrekt munkák még ezek is:
Cormac McCarthy: Az út ---> Az út, John Hillcoat, 2009
Bohumil Hrabal: Sörgyári capriccio ---> Sörgyári capriccio, Jirí Menzel, 1980
Niccolo Ammaniti: Én nem félek ---> Nem félek, Gabriele Salvatores, 2003
Kazuo Ishiguro: Ne engedj el! ---> Ne engedj el!, Mark Romanek, 2010
Neil Gaiman: Coraline ---> Coraline és a titkos ajtó, Henry Selick,2009
Bernhard Schlink: A felolvasó ---> A felolvasó, Stephen Daldry, 2008
Jose Saramago: Vakság ---> Vakság, Fernando Meirelles, 2008)

Nagyjából ennyi jut most eszembe, úgyhogy egyelőre ennyit a könyves filmekről.
Majd jövőhéten jelentkezem.