Összegzés: karcsú.

Az eddigiekhez képest legalábbis mindenképpen. Gaiman hiába pakolt bele (egyébként elég suta és pongyola módon) pajkos holtakat, magányos gyerek főhőst, vámpírokat, boszorkát, farkasembert (nőt) stb., amit épp le bírt kapni a műfaji futószalagról, épp az maradt ki, amire azt mondhatnám, hogy na ez a könyv lényege.
Már a szerkesztésmód is meglehetősen laza, a kétharmadáig simán inkább novellaciklus, mint regény (már ha ragaszkodunk a műfaji behatároláshoz, bár valójában nem annyira lényeges), aztán csettintésre kerülnek a helyükre a dolgok, abszolút kiszámítható módon.

Amúgy vannak benne ötletek, de a Csillagporhoz, Soseholhoz, Coraline-hoz képest rém gagyik és laposak. Azt kell, mondjam, az amúgy igen kreatív Gaiman itt nagyon nem volt elemében.

Hugo-díj és ifjúsági regénység ide vagy oda, ennek így egyszerűen nincs mélysége. Nem más ez, mint 277 oldal felszín.
(Nekem) kevés.

A könyv leírása:

  A temető könyve / Neil Gaiman ; [ill. . Dave McKean] ; [ford. Pék Zoltán]. - [Budapest] : Agave Kv., cop. 2010. - 277 p. : ill. ; 21 cm
ISBN  fűzött : 2980,- Ft : 11,70 EUR978-963-9868-84-7

Egressy befutott drámaíró, Portugál című színdarabja országszerte nagy siker volt (legutóbb épp a fehérvári színházban adták, meg is néztem volna, ha lett volna kivel), ez pedig az (eddigi) első novelláskötete.

Akár jó is lehetne, hiszen a novellák egész kis színesek, szereplőik emberek és angyalok, homók és heterók, józanok és őrültek, határon innen és túl; én mégis untam, amiért (szinte) mindegyik történet a felejtés kényszeréről, a szakítás és a másik fél emlékétől való menekülésről szól. Hogy mindegyik elbeszélésnek ugyanaz (ez) az életszituáció a kiindulópontja, számomra olyan egyhangúvá tette a kötetet, hogy azt nem tudta orvosolni sem az elbeszélésmód sokrétűsége, sem az időnkénti visszautalások, „visszaköszönések”, sem a nézőpont-váltogatások (először: sebzett főhős – E/3, elhagyott fél – E/2; majd: E/1, E/3; és így tovább a többi kombinációval).

A szerző jelenleg első regényén dolgozik, ha belekukkantasz pár irodalmi folyóiratba, olvashatsz belőle részleteket. Én még nem tettem meg, de nagyon remélem, hogy az sikerültebb mű lesz.

A könyv leírása:
  Most érsz mellé : történetek esernyő nélkül / Egressy Zoltán. - Pozsony : Kalligram, 2009. - 203 p. ; 19 cm
ISBN 978-80-8101-227-3

„…, gondoljuk csak el, mintha egy ilyen gyalázatos vagy még ennél is gyalázatosabb cselekedetet csak akkor követnének el, ha eljön az a nap, amikor mindenki megvakul, és a szeme világát elveszítve, kialszik benne a tisztesség lángja is.”

Ez a történet egy grandiózus vállalkozás. Még akkor is, ha jobbára a fertőzött vakoknak csak egy kis csoportjára koncentrál (7 emberre), nem kevesebb, mint egy az emberi méltóság elvesztéséről, az emberiség elállatiasodásáról szóló brutális vízió krónikája, Saramago pedig van akkora franc, hogy hiteles krónikása legyen a mesének.
Merthogy akármilyen megrázó és rettenetes történet ez, Saramago meseként tálalja, leereszkedően, akár a Télapó, aki a térdére ültetve mesél a gyerekeknek. Ez a védjegye, hogy olyan mint egy tizenkilencedig századi bőszavú regélő, és nekem ez, bevallom,  nem különösebben jön be.
Gyakran áll meg gondolati kitérőkre, morfondírozásokra, és sokszor vált hirtelen többes számra, amivel néha tényleg eléri, hogy a „hallgatóság” jobban bele tudjon helyezkedni a történetbe, néha viszont épp egyfajta bölcs, esszéista távolságtartást vált ki. Ezen kívül egy csomó szólást és közmondást is beékel a szövegbe (”Éhes gyomornak korán verik az ébresztőt” ésatöbbi), amikkel gyakran csempész leheletnyi humort, iróniát akár a gyomorforgatóbb cselekményrészekbe is.
Ez szerintem nem olyan nagy szám, ami viszont kimondottan tetszett, hogy Saramago teljesen száműzte pl. a tulajdonneveket a regényből, elvéve ezzel egy jó adag mankót (avagy a fehér botot, hehe) az olvasótól. Senkinek nincs tehát neve (van „az orvos”, „az orvos felesége”, „a tolvaj”, „a kancsal kisfiú”, „a sötét szemüveget viselő lány”, „a sofőr” stb.), de nincs szem-, haj-, és bőrszín, és pontos életkorok sem, ahogy a helyszín és a cselekmény pontos ideje is behatárolhatatlan, miként a vakoknak is mindegy, hogy nappal van-e éppen vagy éjszaka. Ez a történet egyetemes parabola!

„Van bennünk valami, aminek nincs neve, és mi ez a valami vagyunk.”

Azt mondom tehát, nem amiatt jelentős mű, ahogy meg van írva, hanem amit megírtak benne: érdekvezéreltség, fosztogatás, zsarolás, nemi erőszak, az emberek szinte ösztönlényekké szervezik át saját magukat a különös kór hatására, előbb (a karanténnak köszönhetően) A legyek urához hasonlatos mikrotársadalmakat, majd egy monumentális apokalipszit kreálva maguk körül, melyre a templomi jelenet csak mintegy (nem is az, hogy hab a tortán, hanem) koktélmeggy a habon.

Hatásos mű, ha elolvassátok, egy ideig garantáltan undorodni fogtok az emberiségtől! Magatoktól is!

Ui.: a filmet is megnéztem most azon melegében, az is jó, de cselekményében csak kb. a regény 2/3-a, viszont a rendező (Fernando Meirelles – pl. Isten városa) ügyesen eljátszik a fehér színnel (a regényben ti. a megvakuló emberek szeme előtt nem elsötétül, hanem elfehéredik minden, így a tisztaság színe itt a legmocskosabb eseményekhez asszisztál).

Ui. 2: ja és tegye a szívére a kezét, és úgy mondja, aki szerint a borító nem zseniálisan egyszerű és figyelemfelhívó! Gerhes Gábor tényleg jót tett az Európa kiadónak!

A könyv leírása:
  Vakság / José Saramago ; [ford. Pál Ferenc]. - Budapest : Európa, 2011, cop. 1998. - 384 p. ; 19 cm
ISBN 978-963-07-9195-3 kötött : 3000,- Ft

Melletted elfér a múltad?
Elfér benned a családod, a gyökereid? Vállalod őket, akkor is, ha nem épp szívderítőek? Megférnek a jeleneddel?
Ezekre a kérdésekre keresi a választ Grecsó új regényében.

Mindenki talál majd benne pár részt, ami számára húsba vágó lesz. Noha „csak” családi anekdoták, élettöredékek laza egybefűzése és párhuzamba állítása a jelennel (mert végső soron az ember ugyanazokat a köröket futja, hibákat ejti, mint a felmenői), de kíméletlenül őszinte és mélyen lényegi, távol áll tőle mindenfajta póz vagy hatásvadászat (a szóhasználat is egyszerűbb mint pl. az Isten hozott-ban, most szinte teljesen száműzve lettek a tájszavak, archaikus kifejezések), mégis sokszor megható, lehangoló vagy épp felkavaró.
Engem beszippantott, teljesen a hatása alá kerültem.
Bár a felénél, ahogy elbeszélőnk egyre több felmenőjének élete siklik ki, fullad alkoholba, gyakran lelombozott (értitek?! még engem is!), de összességében egyáltalán nem tűnik negatív élménynek, hiszen azt a rengeteg fájdalmat, ami az elhagyásokkal, félrekúrásokkal, háborúval, idegosztállyal és egy eltitkolt meleg párkapcsolattal jár, elbeszélőnk természetszerűen hordozza magában, s próbálja belőle a legtöbbet kihozni.

Családregény? Családfakutató regény? Tök mindegy. Minőségi szépirodalom, ami után még sokáig ott motoszkál majd a fejedben néhány egészen szívfacsaró jelenet.

A könyv leírása:

   Mellettem elférsz : regény / Grecsó Krisztián . - Budapest : Magvető, 2011 . - 287 p. ; 23 cm

ISBN 978-963-14-2852-0 kötött : 2990,- Ft

Aleksandar Zograf szerb képregényrajzoló első magyarul megjelent kötetét már dicsértem anno itt a blogon, ehhez a másodikhoz viszont igen csak ambivalensre sikeredett a viszonyom.

Az, hogy ez színes, nekem nem jön be. Vagyis a színes képregények úgy általában kevésbé jönnek be, ízlés dolga, a grafikai stíl nagyjából itt is ugyanaz, csak persze színekben teljesen másképp működik (de működik).

Aztán vannak a közös pontok az előző kötettel: itt is épp úgy találunk néhány az álmok, az álmodás természetéről, a balkáni mentalitásról, a hányattatott szerb sorsról (főleg a második világháborúról és a délszláv konfliktusról), a mitológiáról, és a szerző ’30-as évekbeli amerikai popkultúrájáért való rajongásáról szóló szösszenetet, valamint itt is szerepel a kötet végén egy Budapestről szóló rövidke anekdota.

Aztán vannak a kötet jellegzetességei: több a szöveg, olykor az volt a benyomásom, hogy irodalmibb megfogalmazásban ennyi simán megállna a lábán képek, illusztráltság nélkül is. Jellegzetesség továbbá, hogy a fent említett témákkal szemben a kötet zömét inkább a Zograf kutakodó, guberátor gondolataiból rajzolt sztorik teszik ki, azaz e könyv lényegében különféle bolhapiacon fellelt régiségek, értéktelennek tűnő apróságok, kacatok vélt vagy valós előéletét, értékét eleveníti, dolgozza fel: a leghétköznapibb szarságokban is megláttatja az érdekeset és a hasznosat.

Régi képeslapok, ismeretlen emberek noteszei a múltból, elfeledett újságcikkek, poros bakelitek elevenednek meg a lapokon, a tömeggyártott Disney-utánzat kommersztől, a hitleri kresztankönyvön át, az egészen személyes tárgyakig.

Tény, hogy megvan a varázsa, szórakoztató anyag, helyenként igen elgondolkodtató, és kellően változatos, nem egykönnyen unható. Az egyedüli bajom az volt, hogy az egyes fejezetek borzasztó rövidek (mindössze kettő van, ami hosszabb, mint 2 oldal), sokszor csak skiccek, vázlatok, szemelvények, a legtöbbször olyanok, mintha ollóval vágták volna el őket, semmi csattanójuk, csak véget érnek, ahol a lapnak az alja van.
Ez azért eléggé zavart, főleg az interjúknál (merthogy azokból is van a kötetben), amiknek így szerintem se füle, se farka.
Ezért viszont kár.

Képregényrajongóknak azért mindenképpen ajánlott vétel, aki most kacérkodik a szerzővel, annak inkább a Pszichonautát ajánlom.

A könyvet köszönöm a Nyitott Könyvműhelynek!

A kötet leírása:

  Elhasznált világ / Aleksandar Zograf ; [ford. Halmos Ádám]. - Budapest : Nyitott Kvműhely, 2010. - 147 p. : ill., színes ; 24 cm. - (Artcomix, ISSN )
ISBN  fűzött : 2680,- Ft978-963-310-011-01787-4831

„Biztos vagyok benne, hogy az egész a lelkesedésről szól. Belőlem meg éppen az hiányzik.
Meg kell találnom. Vissza kell szereznem.”

Pontosan olyan, mint a címe.
Mulatságosan együgyű. Szórakoztatóan düddő. Jópofa, ironikus egy gyerek ez, na.

Mondatai iszonyat rövidek, mégsem éreztem sehol erőltetettnek a stílust. Sőt, könnyen szokható, tempója jól felvehető. Azt is mondhatnám, gördülékeny. Gyorsan kiolvasható.

A cselekmény amúgy csak annyi, hogy van egy 25 éves srác, aki egyszerre elveszti az összefüggések érzetét. Megkérdőjeleződik számára a dolgok és a lét értelme. Így hát otthagy egyetemet, melót és beköltözik a bátyja lakásába arra az időre, amíg az Amerikában van. Hogy kikapcsoljon és gondolkodjon.

Főleg labdázik, meg egy dühöngő nevű játékot ütöget. Néha faxokat küld egy haverjának vagy a bátyjának (hát igen, '96-ban ez volt nekik a Skype:)) Kb. egyetlen vágya, hogy vegyen egy órát. Meg talán egy barátnő. Néha beleolvas egy az időről szóló monográfiába, de a világegyetem élettartamának végessége és az idő relativitása mindig felzaklatja, és olyankor megint főleg labdázik, megy egy dühöngő nevű játékot ütöget. Ja, meg ahogy önanalizál, mindenről listát készít:
-          mivel rendelkezik
-          mivel nem
-          mikért volt gyerekként oda
-          kik azok, akikre felnéz
-          mik azok a dolgok, amiket értékel
-          mik azok a termékek, amikről sosem kéne animációs reklámfilmet készíteni
-          stb.

Abszolút aranyos.
Néhol azért egész elgondolkodtató dolgok fordulnak meg (el, ki, fel) a fejében. Apró dolgokon keresztül szól nagy dolgokról. Pl. rólunk. Meg arról, hogy milyen embernek lenni.

Persze, egyértelmű a hasonlóság a Zabhegyezővel, de azt azért nem mondhatni, hogy Loe ugyanazt írta volna meg még egyszer. Minimalistább és visszafogottabb. Sőt, gyerekesebb, de ami a fontos: ugyanolyan szerethető.
Azt hiszem, belekukkantok a többi könyvébe is.

A könyv leírása:

  Naiv.Szuper. : regény / Erlend Loe ; [ford. Vaskó Ildikó]. - 2. kiad. - Budapest : Scolar, 2010, cop. 2002. - 223 p. ; 19 cm
ISBN  fűzött : 2450,- Ft978-963-244-191-7

"Születése után minden ember legalább egyszer kiüvölti magából a saját kimondhatatlan fájdalmát. A történelem nem más, mint az így összegyűlt megfejthetetlen üvöltések. A törpe az én mérhetetlen fájdalmamból fakadó megfejthetetlen üvöltésem." Cso Sze-hi

Poszt a Korea-mániás Cotta-nak ajánlva:-) :

Mivel egy ideje elég nagy rajongója vagyok az új(abb) dél-koreai filmművészetnek (elsősorban Park Chan-wook és Kim Ki-duk stílusának, de nagyon szeretem Kim Ji-woon és Bong Joon-ho filmjeit is – egyedül Wong Kar-wai-t tartom kissé túlértékeltnek), gondoltam, teszek egy próbát a kortárs koreai irodalommal is, és hát, végeredményben még mindig nem igazán tudom, hová is tegyem ezt a könyvet.

Regénynek túl laza, novelláskötetnek túl összefüggő, leginkább talán novellaciklus. De ezzel még semmi baj. Hanem a csávó írásképe egészen egyszerű, rövidke mondatai közt alig-alig akad összetett, és ez engem zavart néha. Ez a higgadtság, ez a mértéktartás, mintha csak valami hűvös eleganciát próbálna ráerőltetni a szövegre. Emellett viszont bizonyos pontokon váratlanul túlbonyolódik. Nehezen szokhatók pl. az első pillantásra teljesen logikátlanul elhelyezett visszatérő mondatok, ismétlések (nyomatékosítások), valamint a minden előzmény nélküli helyszín- és idősíkváltások, visszautalások, bevágások, bevillanások (néhol egy dialógus kellős közepén!!! Az a nem mindegy!).

A kötetet jellemző szociális érzékenység miatt viszont el kell ismerni, hogy jelentős mű, a cselekmény ugyanis a ’70-es évek iparosodó koreájában bonyolódik, ahol leginkább is a munkásosztály (valamint egy-két fejezet/elbeszélés erejéig egy középosztálybeli – akkoriban épp szárnyait bontogató társadalmi osztály – és egy tőkés családjának) hétköznapjaiba enged betekintést. A könyv kulcsfigurája a családjával a társadalmi ranglétra legalján vergődő Törpe, akinek kirekesztettsége és nyomora természetesen szimbolikus, mintha csak azt hivatott volna bizonyítani, hogy több, egyetemesebb ez a könyv, mint „szimpla” vészkiáltás a munkásosztály életkörülményei miatt, így tehát nem állítható, hogy didaktikus lenne a mű, és ez fontos.

A másik érdekesség a frappáns nézőpontváltások: nem csak hogy lehetőségünk lesz megismerni a különböző elbeszélők egymással szöges ellentétben álló véleményeit, mentalitását, de egyes eseményeket más mesélők másképp mesélnek, sőt bizonyos történéseket egyesek fejezetekkel előbb megálmodnak!
Ráadásul szereplőink a könyv során valamilyen módon mind kapcsolatba kerülnek Törpével, aki valamit beindít bennük, aminek hatására valamiféle keserű moralistává válnak, ám ez sem menti meg őket attól, hogy a végén hibát hibára halmozzanak. Hogy a könyv szavaival éljek: hőseink „szenvednek a szeretettől”.

A kötet szerkesztésmódjára egyébként a keretes szerkezetek a jellemzőek: az egyes elbeszélések is legtöbbször keretesek (a nyitógondolathoz, nyitójelenethez térnek vissza), és az első és utolsó egység is keretet alkot. Ezen az egy tényen kívül viszont semmi sem egészen egyértelmű a kötetben.

Még aki valamelyest jártas az ázsiai kultúrában, annak is újdonság lesz ez a mű: bizarr, kiszámíthatatlan, nyakatekert, nem lehet egyértelműen jónak vagy rossznak titulálni. Érdekes.

A könyv leírása:
  A törpe / Cso Sze-hi ; [ford. Kim Bo-guk és Varga Katalin]. - Budapest : Nyitott Kvműhely, 2008. - 306 p. ; 20 cm
ISBN  fűzött : 2980,- Ft978-963-9725-10-2

– Ez csak egy film, amit te írsz. – Már ömlenek a könnyei, amikor ezt mondja. 
– De hát mi ketten együtt írjuk ezt a filmet, bébi. 
– Nem, nem igaz – mondja sírva, az arca fájdalmas maszk. 
– Hogy érted?
– Én csak játszom benne.

Tényleg visszalépés ez a regény.

A Glamorámához és a Holdparkhoz képest legalábbis mindenképpen, sőt, azok után gyakorlatilag semmi újat nem hoz. Mintha anno Ellis elindult volna egy úton, amin határozottan megmutatkoztak az önmagához képesti fejlődés, a folyamatos megújulás igényei (markáns stílusjegyeinek meghagyásával persze), és aztán most szépen visszaesett.
Mert noha van ebben a regényében egy kicsi az összes eddigiből: a Nullánál is kevesebb kiégettségéből, az Amerikai pszicho állatiasságából, a Glamoráma hagymázas filmforgatás-metaforáiból stb., de újdonság az viszont nincs benne.

Lényegében a Nullánál is kevesebb folytatása lenne, de akár tök más szereplőkkel is megírhatta volna, az első 2-3 oldal után már (szinte) semmi nem utal az előzményre. Az elején is csak azért emlegeti a Nullánál is kevesebbet, hogy valós(abb)nak tüntesse fel a fikciót („Készítettek rólunk egy filmet. A könyvet, amiből a film készült egy olyan ember írta, akit ismertünk.” stb.), így próbálva csavarni egyet a dolgokon, de a Holdpark után már ez sem egy nagy wasistdas. És persze az az alapkoncepció sem, miszerint hú, akkor most jól megírom egy korábbi művem 20 évvel későbbi folytatását.

Mert hogy a Nullánál is kevesebb szereplői itt már középkorú figurák, akik tulajdonképpen ugyanolyan unatkozó, kiüresedett hedonisták, mint amilyenek fiatalon voltak, csak ezúttal már mutatnak némi érzelmet a másik iránt, ami miatt aztán szépen egymás torkának is tudnak esni.
Ugyanis miután Clay, aki most sikeres forgatókönyvíró (valamint ezúttal is elbeszélő) megismerkedik Rainnel, egy filmszerepért bármire képes hostess-csajjal, hamarosan kiderül, hogy Rainre Julian és Rip (akiket már az előzményből ismerünk) is komolyan pályázik, és aztán nagyjából e szerelmi négyszög mentén bonyolódik le minden a kábítószeres díjátadóktól az emberrablásokig. Persze kiderül, hogy az ügyben mások is benne vannak, és mindenki azon van, hogy az éppen aktuális szerelmi/szexuális érdekeit (vagy mondjuk csak ki: birtoklási vágyát) érvényre juttassa, és mindenki képes ezért bármire.

Nem állíthatom e figurákról, hogy tipikus Ellis-alakokként egy helyben topognának, inkább olyasmi érzésem volt, hogy tesznek egy nagy kört, hogy aztán ugyanoda érkezzenek, ahonnét elindultak, ami meg közben történik velük (a pia, a szex, a drog, a csillogás, a bestiális gyilkosságok) az talán nem is velük történik, vagy talán meg sem történik, sőt, tudjátok mit?, talán az egész nem is fontos.

Ennek ellenére nem rossz könyv, helyenként frankón feszült és fordulatos, becsületesen meg van írva, akinek az eddigiek bejöttek, annak szerintem ez is be fog, de a várva várt újdonság élménye ezúttal elmarad.
Méltányolható helye az életműben akkor lenne szerintem, ha mondjuk közvetlenül az Amerikai pszicho után írta volna, és akkor ez a regény készítené elő a Glamoráma világát (amihez képest viszont kisstílű).

Így tényleg visszalépés ez a regény.

A könyv leírása:

  Királyi hálószobák / Bret Easton Ellis ; [ford. M. Nagy Miklós]. - Budapest : Európa, 2010. - 221 p. ; 19 cm
ISBN  fűzött : 2700,- Ft978-963-07-9060-4

Csiribícsiribá. A tizedik nyár levese – zöld, illatozó, tele mindenféle jóval…

Kati Kovács, a magyar gyökerekkel rendelkező, s immár évek óta Rómában élő szexi finn képregényrajzoló kötete az 5. (2009-es) Képregényfesztiválra jelent meg magyarul, s nem csak hogy a legelső keményfedeles képregény, melyet életemben látok, de jóval karikaturisztikusabb és lidércesebb az összes Nyitott Könyvműhely által kiadott képregénynél, amiket ezidáig volt szerencsém kézbe fogni. Valahogy paprikásabb, no!

A tízéves Kiti (avagy maga a rajzolónő) magyarországi levelezőtársáéknál töltött (amúgy sem épp tabumentes) nyarának sztorija ugyanis igencsak hirtelen és meghökkentően, ám mégis játszi könnyedséggel vált át egy iszonyat hagymázas Alice csodaországban-féle tripbe, amin egy hegyes fogakkal ellátott, kanosodó tacskó kíséri (kergeti) végig. Noha pupillája nem sok termett ennek a szegény ebnek, de a azt pálinkát szereti, és hamar kiderül, hogy jóval otthonosabban mozog a közkútból előugró takarítónők, a csüngő zacsis mongolok (bizony, bizony), a kulává változó törökök és a sportgimnasztikázó fürdőmesterek közt (Acquincumban), mint Kiti, aki egyáltalán nem vágja, mi van, de rohadtul elege van abból, hogy végül minden jelenet a kajákra hegyeződik ki.
Mert bizony a legextrémebb kurvákat felvonultató bordélyháztól (Bibliotheque Pascal, hehe) az elhagyatott, pokoli cirkuszig mindenhol, ahol csak megfordul, valami gusztustalan magyaros „ételkülönlegességbe” ütközik, amit sehogy sem bír bevenni a gyomra. Lényegében erről a traumáról szól a kötet. Na meg, hogy feleslegesen vársz konzekvens szerkesztésmódra, amikor egy ilyen pszichedelikus agymenés úgyis sokkalta faszább. Meg a lelked sötét bugyraiban lakozó Örökről, aki a nem épp szívderítő alteregódról magyaráz. Meg, hogy „tiszteld a paprikát, és ő hálás lesz neked: mindenki azzal tölti meg, amivel kedve tartja.”

Egyetlen hátránya, hogy nagyon rövid, mindössze 55 oldal.:( Olvasgattam volna még, amíg elkészül odalenn a paprikás krumpli.:)

A könyvet köszönöm a Nyitott Könyvműhely Kiadónak.

Ui.: a Persepolisról és az újabbik Zograf-kötetről poszt hamarosan.

A könyv leírása:

   Paprikás rapszódia / Kati Kovács ; [ford. Király Hajnal] . - Budapest : Nyitott Kvműhely, 2009 .  - 55 p. : ill. ; 31 cm

„Mi már nem vagyunk ifjúság. Nem akarjuk többé megostromolni a világot. Menekülők vagyunk. Menekülünk önmagunk elől. Az életünk elől. Tizennyolc esztendősek voltunk, s kezdtük szeretni a világot és az életet; és lövöldöznünk kellett rá. az első becsapódó gránát a szívünket találta. El vagyunk zárva a tevékenységtől, a törekvéstől, a haladástól. Nem hiszünk többé benne; csak a háborúban hiszünk.”
Gyorsan értsük meg, hogy ez nem csak egy háborús regény. Remarque nem csak a világháború regényét írta meg (az elsőét), hanem egyben egy generációét is. Egy generációét, amit elragadott a háború mielőtt szakmát tanulhatott volna. Egy generációét, amiből még azelőtt kiirtották az életigenlést és az emberi méltóságot, mielőtt ők igazán megismerhették volna azt.
Szereplőink tehát az érettségi előtt besorozott 18-19 éves fiúk, annak a nemzedéknek a megtestesítői, amelyhez Remarque maga is tartozott. Apatikus, gépies, olykor állatias figurák, akiknek fogalmuk sincs az általunk élt civil társadalomról, hiszen tankönyveik közül egyből a frontra kerültek, ahol aztán rövid úton el is felejtettek mindent, amit az iskolapadban ülve megtanultak. Jobban mondva feleslegessé vált az egész. Még megértik az együvé tartozás érzését (náluk ez a bajtársiasság), de azt már fel nem foghatják, miért fakadnak sírva, ha olykor arra a világra gondolnak, ahonnét ide küldték őket.
Itt mindent a létfenntartásért tesznek: a gyilkolás csak saját szövetkárosuk megelőzése, a rablás éhségük tompítása, a humor őrületük elfolytása.
Ők maguk is érzik ezt (főleg a frontszokások és a civilek élete közti kontrasztot), s azt is, hogy tehetetlenek ellene, a szabályokat a háború hozta, s mire egyértelműek lettek, már rég kiölt belőlük minden ellenállást.
Az ő világukban habozni: életveszély, sebesülést szerezni: vállalni egy esetleges elrontott műtét vagy amputáció kockázatát, hazaszökni: képtelenség, szabadságon a civilek világához húzni: nem ajánlatos.

Paul Bäumer elbeszélőnk története szép és egyben megrendítő rekviem egy földönfutó, beilleszkedésre alkalmatlanná tett korosztályért, emellett persze egy rettentő bennfentes és átélhető ábrázolása a háború lélektani hatásainak, s működési mechanizmusának az egyszerű sorkatona szemszögéből a kaszárnyák világától a frontsebészeten és kórházakon át a lövészárkokig.
Alapmű.

A könyv leírása:

  Nyugaton a helyzet változatlan : regény / Erich Maria Remarque ; [ford. Benedek Marcell]. - Bratislava : Madách Kiadó ; Budapest : Európa, 1972. - 179 p. ; 20 cm. - (Európa zsebkönyvek)
Csehszlovák-magyar közös kiadás
Fűzött : 12,- Ft

„Mert akkor lehet csak igazán rosszul élni, ha az ember azt gondolja, hogy „helyesen él”. Helyesen élni ugyanis nem lehet, mert ilyen terminológia nem létezik, tehát a rosszul élés egyik biztos jele az, ha az ember elkezdi azt érezni, hogy ő helyesen él, és ezt nem csak érzi, de hangoztatni is kezdi – ez az egyik fő ismérv.”

Egy medve ne lenne játékmackó? De miért kell egy felnőtt férfinak játszania? Vagyis, tudna egy felnőtt féri játék nélkül élni?
András László regénye játék. Játék a szavakkal. Értelmes szavakkal, amiket a szerző úgy használ, mintha egy másik univerzumról írna. Ezért népesítik be a regényt különféle medvék, medvészek, bennszülöttek és magyarok, állampolgárok és ügyfelesek, lényegmeglátók és mindenrögzítők, megbízhatóemberek és stb. stb., és ezért van, hogy műve akár scifi-nek is éppúgy értelmezhető, mint korunk elsőszámú magyar abszurd hivatalnokregényének.
Meg egy kísérlet is. Egy kísérlet arra, hogy rámutasson a mi nagy magyar valóságunk kafkai abszurditására. Tudjátok, azokra a képtelenségekre és szürreálokra, amik úgy szövik át a mindennapjainkat, hogy mi elfelejtjük észrevenni. Ezen túl egy kísérlet az eleve elrendelt hivatalnoki életútról való kiszakadásra. Kísérlet, melynek során talán kiderül az is, lehet-e, illetve van-e értelme.
Na, erről szól a medvekutatás, az általános is meg az alkalmazott.
Meg hogy András László tényleg tud, folyamatosan paradoxonozik, és teletömi a szöveget iróniával, amely így fiktívségével egy elszállt kis Kafkára (v.ö. pl. Az éhezőművész, Sakálok és arabok, Jelentés az akadémiának), szatírikusságával (főleg a groteszk hivatali viszonyrendszer) Heller-re (v.ö. Valami történt, Gold a mennybe megy) emlékeztetett, őket meg, naná hogy szeretjük!
(„Mert vannak az öltönyös-nyakkendősök, és vannak, akik azért járnak öltönyben meg nyakkendőben, mert öltönyösök és nyakkendősök között dolgoznak. Végül vannak az önnyakkendősök, akik azért vesznek fel öltönyt meg nyakkendőt, hogy öltönyösnek meg nyakkendősnek látszanak.”)

Azért ilweran_zoli felvetése, miszerint lehet, hogy „Az utóbbi évek legmarkánsabb magyar prózaszövege” igen merész, és egy_ember rajongásában sem tudok teljes szívvel osztozni, tudom azonban, hogy tényleg jelentős regényt olvastam, melyet (első regény lévén) kicsit még propagálni kell, hogy megtalálja az olvasóit.

A könyvet köszönöm a Nyitott Könyvműhely Kiadónak.

A könyv leírása:

  Egy medvekutató feljegyzései / András László. - Budapest : Nyitott Kvműhely, 2010. - 229, [2] p. ; 21 cm
ISBN  kötött : 2980,- F978-963-310-015-8t 

Én meg akkor most jól megírom, hogy milyen volt a szombati Fehérvári molytalálka, egyrészt azért, hogy maradjon valami írásos nyoma, másrészt azért, mert muszáj leírnom, hogy megint teljesen pozitívan csalódtam a tőlem eltérő életvitelű, egy-két évvel fiatalabb, vagy épp 10-20-szal idősebb emberkékben.

Kezdődött az egész azzal, hogy fél 4 magasságában kimentem a vasútra a Veszprémből érkező piciszusz és párja elé, hogy elkalauzoljam őket az általuk még feltérképezetlen VOKE-könyvtárba, ahol már nagyban ott beszélgetett a többi molyci, akik velünk kiegészülve lettek összesen 16-an (állítólag), így még pont körbe tudtuk ülni az összetologatott asztalokat. Sajna azonban így a velem szemben ülők (akik hajlamosak a hallgatagságra, ha az ember nem faggatja őket folyamatosan pl. Morn és FruzsinaRacz) túl messze voltak, hogy folyamatosan egzecírozzam őket, ami kár, mert tudom, hogy vannak jó meglátásaik és szeretem, amikor beszélnek (egyszer le kéne őket itatni, és akkor tuti, folyamatosan hablatyolnának:)). Aztán persze némileg kárpótolt, amikor konstatáltam, hogy a hozzám közelebb ülő DAndrea-nak, janeeyre-nek és Miestas-nak viszont be nem áll a szája, úgyhogy utólag sajnálhatom, hogy decemberben velük nem találkoztam, és csak most jöhettem rá, hogy tök jó fejek, és örülhettem, hogy megismertem őket, valamint Eszter0119 is lényegesen többet mutatott magából, mint a Moly-szülinapon, aminek szintén örültem. Akiket pedig már ismertem, de még nem említettem, (pl. - a helyszínt is biztosító - mályva, piciszusz, Zoltán) nos, ők hozták a formájukat, viszont patricia-tól, Princze-től (akik Győrből jöttek!), és dlany-tól majd több aktivitást kérnék a jövőben, az ő hangjukat is elégtelenül keveset hallottam.

Egyébként az összejövetel, miután így teljes lett a társaság (jó, Amrita kivételével, aki holmi tanulás miatt nem tudott végül eljönni, bár őt is szívesen megismertem volna, ja meg Kaat sem jött valamiért) érdemben egy lazán kivitelezett utókarácsonyi ajándékozással kezdődött, majd jobbára kötetlen beszélgetéssel folytatódott (el is határoztam, hogy a virtuális mutatóujjammal, majd néha böködöm a népeket a következő találkáig, hogy hozzanak könyves Activity-kérdéseket), mindez teázással, gyűrűből elgurult kő asztal alatti keresésével, csoportképkészítéssel, nassolással és forraltborral (mályva keze által teljesen ihatóra sikeredett) kiegészítve.

Aztán, mivel kiderült, hogy szombat lévén, a műv. ház. épületében csak este 6-ig lehetünk, így, mikor elérkezett az idő, gyorsan átcipeltem a társaságot a Kafkabeat-be, ahol a (kocsmához képest) korai időpont miatt éppen el is fértünk (aki egyáltalán nem vágná, úgy képzelje el a helyet, mint egy Murakami Haruki-féle nyugis jazz-bárnak és a Tatuin bolygó zsúfolt kocsmájának  - tudjátok, a legrégebbi Star Wars filmből - a keverékét), és még vagy másfél órát dumáltunk.
(Aztán persze a molyok szállingózni kezdtek, és jöttek más Fehérvári haverok, akikkel én még késő estig beszélgettem, ünnepelgettem a pénteki szülinapom, stb. stb.)

És akkor ismét megemlíteném, hogy nevezett kultúrkocsmában 350 Ft-ért minden szerdán tartanak valamilyen felolvasóestet, kocsmaszínházat vagy filmvetítést, amiket én eddig is rendszeresen látogattam (hallottam pl. már Mrozek, Woody Allen, Darvasi László, Esterházy Péter műveit is), molyokat viszont sosem igazán sikerült elcsábítanom (egyedül FruzsinaRacz volt velem egyszer egy Kafka-novella dramatizált változatán), de ezek után remélem, több sikerrel járok majd.

Ui.: aki nem járul hozzá, hogy a nickneve link legyen a moly.hu-s adatlapjára, az jelezze nekem.

Itt valaki megint szívni fog!

Pl. én, hiszen ez Christopher Moore vámpíros trilógiájának befejező kötete, amit én úgy olvastam el, hogy nem ismerem az első két részt, szóval egy szavam sem higgyétek el (na jó, de)!

Egy mozgalmas, fordulatos, szórakoztató, ízig-vérig Moore-regényt olvastam, mely ezúttal a napjainkban a tinik körében (sőt lassan már az alsósok körében is!) oly’ trendi vámpírkultuszt, és a bizonyos körökben szintén baromi presztízsnövelő goth és punk öltözködést, viselkedéskultúrát figurázza ki, s ahol ennél mélyebb mondandóra (sajnos) ezúttal sem kell nagyon számítani.

A fejezeteknek úgy a felét, harmadát ezúttal Abby Normal, az excentrikus hű-de-deviáns-és-elborult-vagyok gimis picsa tolmácsolja (löki, süketeli, hantálja) telepakolva rengeteg szlenggel, melyek kapcsán Moore ezúttal sem igen volt tekintettel holmi tabukra, meg ilyesmik, szóval én kimondottan élveztem.
(„Ne felejtsem: Írni egy elbeszélő költeményt arról, milyen lenne a karácsony, ha a három keleti bölcs petárdát, sárkányt, meg mu-su disznóhúst adott volna a Kisjézusnak a többi szar helyett”)
Azért van jó pár felesleges, öncélúan nevettető jelenet is (pl. amikor Abby hívja az öngyilkos-segélyvonalat - és több most nem jut eszembe, ja de!, a vámpírdenevéres rész!), és a szamurájkardos Okata (aki teljesen logikátlanul csöppen a történetbe – bár lehet, hogy az előzmények ismeretében nem) háttértörténete sem sikerült olyan megindítóra, mint amilyen írói szándékot sejtet maga mögött, valamint (és Moore esetében ez a legfontosabb) a helyzetkomikum is némelyest izzadságszagúbb (nem kell bele T, ugye?), mint a Biff-ben vagy a Mocskos melóban.
A részemről nekem még a karakterek is kidolgozatlanok voltak, és ja, ezt nehezményeztem is végig, de gondolom így jár, aki egy trilógia befejező részével kezdi.

Amúgy van a regényben csomó utalás a Mocskos melóra (ilyen, hogy önreflexió), és ja, jó is volt újra találkozni olyan San Francisco-i karakterekkel, mint a Császár, Rivera nyomozó, meg egy rövidke jelenet erejéig Lily és Mrs. Korjev, meg persze felemlegetik néhol Charlie Ashers-t is.

Vannak még utalások Bram Stoker Drakulájára, és persze az öreg vámpírnak, (a főgonosz) Elijah-nak is totál Drakula-imázsa van, ja meg néhol le vannak fordítva kutyanyelvről az ugatások, ami szar, de legalábbis elcsépelt, meg van egy deszkás, gangszta kínai nagymama, ami azért, valljuk be, adja, ja meg van egy kopaszra borotvált kanos vámpírmacska, de akkora mint medve.
És mutálódik.
Úgyhogy jó olvasást! Én léptem!
Na csőtörés!

A könyvet köszönöm az Agave kiadónak! 

A könyv leírása:

  Csak egy harapás / Christopher Moore ; [ford. Pék Zoltán]. - [Budapest] : Agave Kv., cop. 2010. - 270 p. ; 21 cm
ISBN 978-615-5049-00-2 fűzött : 2880,- Ft : 11,30 EUR

„Valahányszor egy orosz katona ordibálására összerezzent valaki, valahányszor csizmák dübörgésére összerándult valaki, tudta. Hát ő is? Mindenki, aki kényszerűen átment az út másik oldalára, ha milicisták vagy katonák jöttek szembe vele. Mindenki, akinek a ruhája derekán látszott, hogy több alsóneműt visel. Mindenki, aki képtelen volt mások szemébe nézni. Vajon neki is azt mondták? Neki is azt mondták, hogy valahányszor ágyba bújsz a férjeddel, emlékezni fogsz rám?”

A Tisztogatás Sofi Oksanen harmadik regénye, mely a (dramaturg végzettségű, anyai ágról észt) hölgyike első drámájából született, fejlődött ki (ami elvileg szerepel a Mai finn drámák című válogatásban is, de nekem ahhoz a kiadványhoz eddig még nem volt szerencsém).

A regény elején a békés magányban éldegélő idős Liide asszonyság talál a kertjében egy ízekre pofozott, rettegő fiatal lányt (Zara), aki zavarodottan összehord neki hetet-havat, s ahogy a két ember elkezdi feltérképezni egymás, úgy dereng fel előttünk fokról fokra (külön-külön) mindkettejük megaláztatásokkal teli múltja. Liide folyvást menekülne a sajátjától, Zara pedig folyvást visszasírja az övét, aztán persze sok minden kiderül, többek közt, hogy a két nő rokon, és hogy (némiképp) mindketten egyazon családi (sőt, történelmi!) dráma-sorozat részesei, hogy aztán minden apró szál szépen összefuthasson, minden tragikus esemény és motívum megtalálhassa a helyét, egy nagyívű, felkavaró egészet alkotva.
A sztori lényege tehát annak a felismerésnek az elkerülhetetlensége (mint azt már többen leírták, sőt maga az írónő is kinyilatkoztatja az utószóban), hogy a nők kiszolgáltatottsága és az ellenük elkövetett szexuális erőszak mint „munkamódszer” lényegében minden korban ugyanaz, a német megszállás idején éppúgy, mint az Észt Szovjet Szocialista Köztársaság árulástól és bujkálástól vészterhes korszakában, vagy épp ’91 után a pornó és az orosz maffiózók világában.

Ebből a szempontból, ahogy a lány (akarom mondani írónő) végigpörgeti a kétségbeesett észt parasztcsalád női tagjainak megaláztatással teli életét ’45-től ’91-ig, nekem néhol Szoronik Jege jutott eszembe (a rengeteg nemi erőszak, a kihallgatások és a prostitúció stb.), viszont Oksanen javára legyen írva az a babonás észt paraszti atmoszféra, ami a folyamatos elnyomás dacára is végig ott sejlik a háttérben vajákos asszonnyal, gyógynövényekkel, néphitekkel.

Noha bevallom Sofi írói stílusát, írásképét szoknom kellett, egyszerűen egymás mellé pakolt, tárgyilagos, lecsupaszított mondatait az első 30 oldalon még kimondottan untam, de aztán ahogy az apró mozaikdarabkákból (nagyon okosan felépített dramatika!) elkezdett kibontakozni a történet, már sodort magával a könyv. Tehát a Magyar Narancs megfogalmazása, miszerint "látszólag könnyű kézzel megírt, olvasmányos regény" szerintem helytálló.

Hatásos, intelligens, fontos regény ez, fontos témákról, felhőtlen boldogságomhoz pedig már csak annyi kell, hogy Oksanen kisasszony megtanuljon akár többszörösen összetett mondatokban is fogalmazni.

Ui.: a regény idén megkapta az Északi Tanács Irodalmi Díját, amit tavaly Per Petterson, a Lótolvajok szerzője nyert, aki érzéki stílusával messze túlszárnyalja, cselekményszövésével pedig szerintem messze alulmúlja Oksasen-t, csak hogy tudjátok hova rakni (de lehet, hogy hülyeség is őket összehasonlítani).

(Az angol borító naná, hogy szebb, de ezen kívül, úgy gondolom, a magyar kiadásra sem lehet semmi panasz.)

A könyvet köszönöm a Scolar kiadónak.

A könyv leírása:
  Tisztogatás / Sofi Oksanen ; [. ford. Pap Éva]. - Budapest : Scolar, 2010. - 366 p. ; 19 cm
ISBN 978-963-244-193-1 fűzött : 3450,- Ft

Az év általam is látott eddigi legjobb filmje az Akmareul boatda (I saw the devil) című koreai bosszúfilm, a már eddig is bizonyított Kim Ji-woon (Két nővér, Keserédes élet) filmje, mely egyfajta sötét, kemény krimi/thriller, a Hetedik, Resurrection, skandináv krimik stb. vonulatból gyönyörű fényképezéssel, rengeteg fizikai és mentális erőszakkal, kínzásokkal, valódi, mély, radikális érzelmekkel, a giccsek ügyes kikerülésével és kiváló színészekkel (pl. Choi Min-sik az Oldboy-ból). Kötelező darab! (A tavalyi koreai felhozatalból hasonlóan sikeres, véres-beles, üldözős krimi a The Chaser, de ez sokkal jobb)

"- Ez nem egy lyuk?

- Nem.

- Dehogynem, te is azt mondtad.

- Mikor mondtam?

- Azt mondtad, hogy a világ tele van lyukakkal, és bennük halottak vannak."

Figyelem!

Ez most egy karácsonyi gasztro-poszt:

Kicsit kipofoztam, és voilá, így ni, már kész is.

Hogyan készül az olasz karácsonyi rémregény bejgli:

Mai alkotónk, Niccoló Ammaniti, önmagát Stephen King követőjének vallja, csak mint az kiderült, időközben (mintegy véletlenül) jobb író szakács lett King-nél (ámbátor meg kell jegyezni, hogy munkája nyomokban még King-hatásokat tartalmazhat).

Fiatal kora ellenére Ammaniti rutinos író háziasszony, roppant dramatikai kulináris jártasságról tanúskodván lazán, ráérzésre hajigálja regényébe tésztájába a hozzávalókat (hőséget, kietlen tájat, elhagyott házat, feszültséget, kíváncsiságot, a gyermeki lélek naivitását, csínyeket, emberrablást, barátságot, kegyetlenkedést stb.), és jobbára ráérez az arányokra ott is, ahol King apó már simán mérleggel méricskélve próbálná olvashatóvá ehetővé tenni a szövegét kalácsát.

És az egészet megbolondítja még pár szülő-gyerek konfliktussal.

Noha ez az olasz sem egy forma-virtuóz, írásképe fűszerezése egyszerű, dísztelen, a pergős cselekmény mazsola (!) miatt szövege tölteléke mégis letehetetlen megunhatatlan.

Ezt a regényt bejglit a sztorija az éhséged miatt fogod kétpofára beflamózni, nem esztétikai élvezetekért, azt akár most megmondom! Nincs túlvariálva, minenhol mindenből annyi, amennyi kell, amennyi elfér. Ráadásul egy kilencéves kisfiú nézőpontjával és lelki világával (ő az elbeszélő a legfontosabb alapanyag), gyerekes elgondolásokkal, amik amúgy elég könnyen mehetnének át önmaguk paródiájává kesernyéjévé, ám azt látjuk, itt mégis működnek.

Ha végigtekintünk a kész irodalmi konyhai művön, majd megízleljük, azt érezhetjük, hogy kvalitásában félúton van a fasza rémtörténet vörösboros pacal (!) és a szépirodalmi igényességű remekmű jégágyon tálalt vörös kaviár közt.

Jóétvágyat!

Ui.: én személy szerint egy kis Szomszéd lányos utóízt éreztem, noha itt nincsenek kínzások (bár könnyen csúnya véget érhet, aki nem eszi meg rendesen a bejglijét…), ám a gyerekek itt sem épp ma született bárányok, s a felnőttek sem bánnak velük kesztyűs kézzel.

És most tragikus hirtelenséggel megnézem a filmadaptációt is.

A könyv bejgli adatai:

  Én nem félek / Niccolò Ammaniti ; [ford. Matolcsi Balázs]. - Budapest : Európa, 2008. - 260 p. ; 19 cm. - (Modern könyvtár, ISSN 0133-1086)
ISBN 978-963-07-8633-1 fűzött : 1900,- Ft

 „Az utolsó szögig mindent elzabráltak, mindent, az országot… és milyen ravaszul! Úgy, mintha az ország maga lopta volna el magától… Így aztán nem is lázad, hanem újra meg újra próbálkozik.
[…]
Elzabrálták, elzabrálták… Kik? Hát nincs itt senki, csak mi vagyunk, minden mi vagyunk. Nem maradt más nekünk, csak az apánk.”

Hú, hát, azt kell, mondjam, édesapám, még ha ezernyi (vagy inkább milliónyi) apró ötletből, sziporkából áll is össze, ez a regény tényleg egészes kivételes irodalmi teljesítmény! Olyan élvezettel rágtam, forgattam, ízlelgettem, vigyorogtam a sorokat, mondhatni, úgy kéjelegtem a szavakon, akárha öreganyám a vasárnapi tyúkhúslevesből kihorgászott csirkelábon.

Apakép (az apaképeket pediglen szeressük!), sőt, családfakép, plusz a huszadik század (szinte) teljes története.

Mondjuk, huncut legyen, aki megmondja, hogy ebből az egészből végül mennyi a valós életrajzi adalék, nekem mindenesetre fogalmam sincs, talán ha elolvastam a Javított kiadást (ti. e regény folytatását), majd erről is tudok nyilatkozni valamit.

Ami lényeges: a regény két nagy részre oszlik (feleződik).

Az elsőben (Számozott mondatok az Esterházy család életéből) a szerző gyakorlatilag ugyanazt csinálja, amit az Egy nő-ben: fog egy ötletet (in concreto, hogy – leginkább is fiktív – sztorikat, anekdotákat, karcokat, jegyzeteket stb. vázol az apai ágú férfi felmenőiről, akik közül mindenkit egyazon módon „édesapám”-nak bélyegez), amivel elkezd játszani; fejlesztgeti, pofozgatja, variálja, csűri-csavarja (pl.: „1962 óta minden húsvétkor keresztre feszítenek több önkéntes édesapámot a Manilától északra fekvő San Pedro de Cutud településen hívek, újságírók és kíváncsiak tömege előtt.”, de gyakran csinál olyat is, hogy összemossa az évszázadokat), majd mikor már kezdi elérni a „fárasztóan elvont” szintet, s épp unni kezdenénk a szöveget (342. oldal), hirtelen jön a második rész (Egy Esterházy család vallomásai – ez egy nemolyanjó utalás Máraira), melyben „visszavált” klasszikus(abb) regényformára. Itt tehát egy szövevényes, anekdotázgató családregény (félét) olvashatunk, melynek cselekménye (hozzávetőlegesen) az első világháborútól a hatvanas évek végéig nyúlik, a nagyapa feljegyzéseivel, politikai ténykedésével, miniszterelnökségévél, a szülők egymásra találásával, háborúval, forradalommal, focival, kitelepítéssel, iskolásévekkel, önfeljelentéssel, sorkatonasággal stb. stb., valamint (!) a könyv első felében vázolt ötletek, motívumok magyarázatával, (újra)értelmezésével. Így kapcsolódik össze tehát a regény két fele: lazán s elegánsan. Akkor fogod (nagyjából) megérteni az első részt, amikor elolvastad a másodikat.
Eszelős!

Persze egy ilyen hosszú és ennyire sokoldalú regénynél elkerülhetetlen, hogy el ne laposodjon néha pár oldal erejéig, de hát nem jöhet be mindenkinek minden.
Nékem ez valóságos csemege!

Ui.: sokat röhögtem rajta hangosan, pl. (EKF-es diplomával) azon is, hogy Esterházy Károly, „a Ho Si Minh tanárképző névadója”… (persze ezt lehet, hogy a '90 után születettek közül csak kevesen értik).

A könyv leírása:
  Harmonia caelestis / Esterházy Péter. - 12. utánny. - Budapest : Magvető, [2005], cop. 2001. - 711 p. ; 22 cm
ISBN 963-14-2496-0 kötött : 3490,- Ft

Úgy gondolom, hogy ilweranTimi és Joeymano remek ismertetői után nekem már abszolúte felesleges részletes ismertetéssel szaporítanom a szót (egyfajta lustasági ráta is lehet magamnak, hogy hány könyves blogger posztolt már róla előttem: az említett két kolleginán kívül ti. a fifikás ficka és a szűkszavú Natter is:) - joeymano meg nem is biztos, hogy kollegina, nem derül ki róla, csak feltételezem), ám pár megjegyzést aparte azért ejtenék.

Először is a borítóról.
Na az tényleg nagyon pofás, elgondolkodtató és egyben becsapós: a távolról cuki alaptónus és az írónő nevének aranyozott betűi senkit se tévesszenek meg, itt bizony egy friss, üde, ízig-vérig mai, ám eléggé kafkai utánérzetű, bizarr prózát kapunk, 15 db, a feszültséget szépen akkurátusan felépítő, s a végére önmagából kivetkező történettel.
(Egyébként a kötet külleme, arculata minden tekintetben kifogástalan, még a másfeles sorköz is - mely nélkül könyvünk gyakorlatilag fitymavékony lenne:) - csak a borító "rideg eleganciáját" erősíti. Jó az ilyet kézbe venni, és ráadásul nagyon passzol a könyv hangulatához.)

Másodszor.
Szerintem simán hagyjuk ezeket a kliséket, hogy ez olyan horroros meg pszicho-thriller, meg blablabla, baromság. Schweblin kisasszony (noha inkább cselekményorientált, stilisztikailag puritán; lírai tájleírásokat, hasonlatokat, metaforákat stb. ne nagyon várjunk tőle) irodalma szép, azaz szépirodalom az irodalma!, felesleges erőszakkal aggatni rá primitív műfaji címkéket (persze a Stephen King-rajongó kislányoknak ez kell, hogy megvegyék, de én akkor sem szeretem a művészetet árucikknek tekinteni, na, punktum).

Harmadszor.
Ahogy joeymano is említi, a novellák közt vannak "konkrétabb" cselekményűek és olyanok, melyek nyitva hagyják az olvasó előtt a kérdést, hogy most végül is mi a rosseb történt? (Gondolom ez utóbbiak miatt hasonlítják a hölgyeményt a hátsó borítófedélen Kafka mellett David Lynch-hez, ami azért szerintem túlzás, hiszen az említett filmrendező jóval komplexebb történetekkel dolgozik.)
Mindazonáltal nem gondolom, hogy az egyik jobb lenne a másiknál: a konkrétabb sztorikban inkább a szereplők lélektanára és kiszolgáltatottságára tevődik a hangsúly (erőteljesen kafkai hatású pl. a döntésképtelenségről szóló "A sellőférfi" vagy a Stockholm-szindrómát bemutató "A dolgok mértéke"), az elvontabbakban pedig inkább a feszültségkeltésé a főszerep (az "A föld alatt" már-már egyenesen lovecrafti babérokra pályázik - de mint mondtam, hagyjuk a kliséket!)

És ez így együtt nem több, mint egy roppant ígéretes írói pálya kezdete.

A könyv leírása:

  A madárevő / Samanta Schweblin ; [ford. Kertes Gábor]. - Budapest : Nyitott Kvműhely, 2010. - 198 p. ; 22 cmű
ISBN 978-963-310-029-5 kötött : 2980,- Ft

A munkásosztály rögvalóságának jegyzőkönyve.
És a jegyzőkönyv szó most nem csupán metafora, ugyanis a regény fő jellegzetessége, hogy a nyomozati jegyzőkönyvek puritán stílusában íródott. Megjelenésének idején (1964) ezzel váltott ki jelentős visszhangot, emiatt cikkeztek róla hónapokig, ezért fordították le rövid időn belül több mint 30 nyelvre, és emiatt tartjuk máig a ’60-as évek egyik legmeghatározóbb magyar regényének.

Na most, ez a tárgyilagos jegyzőkönyvstíl nekem gecire nem jött be. Borzasztó lecsupaszított és förtelmesen tömény így a szöveg, a 314 aprócska oldalon kb. 44 év eseményei olvashatók már-már felsorolásként. Szóval igazi kis proletár családregény ez.
„1962 tavaszán ifjabb Hábetler János megölt egy segédmunkást a rozsdatemetőben.” (rozsdatemető különben a munkahelyének vashulladékkal teledobált hátsó udvara)
Mivel ifjabb Hábetler János a nyomozóknak nem mond semmit, elbeszélőnk (akiről semmi sem derül ki, csak hogy egy munkatárs) önszorgalomból nyomozgatni kezdi az indíttékot, és eljut oda, hogy ez a gyilkosság ifjabb Hábetler János egész eddigi életének az egyenes következménye. Szóval visszamegyünk az első világháborúig, és onnantól, hogy szülei (Hábetler János altiszt és Pék Mária) megismerkednek, nyomon követjük a család és az őket körülvevő emberek sorsát ’62-ig.

Házasságok, költözések, szülések, csecsemőhalálok, megcsalások, különköltözések, válások, családi perpatvarok, hajtépés, hisztérikus verekedések, ezek jellemzik a proletárcsalád életét, s ilyen események formálják ifjabb Hábetler János és leánytestvérei karakterét, vérmérsékletét is, meg persze közbefigyel egy második világháború és egy 1956 is. A lényeg, hogy Hábetlerék egyszerű, tanulatlan emberek (olykor magyartalanul is beszélnek), akik végig inkább csak sodródnak, mint hogy maguk alakítsák a sorsukat. Egyedül talán az iváshoz, fogcsikorgatáshoz és egymás agyabugyálásához értenek valamelyest (jellegzetes igaz magyar emberek, na!), amiből János már-már kitörni igyekezne („Itt nem szabad élni. Ennek a piszoknak, zűrzavarnak nem lehet jó vége. Anyuka, én rendet akarok magam körül, elviszem a fiamat.”, majd később „Köpök az egész családra! Magára is! Nekem ne bohóckodjon, nem hat meg, a könyökömön jön ki! Elegem van magából is, anyuka! Elegem van mindenkiből! Mindenkiből! Torkig! Hányásig!”), ám erőfeszítései mindig hiábavalónak bizonyulnak.
Néhol különben egész tragikus és lehangoló lehetne a szöveg, csak ne lenne ilyen tömör és pucér… Gyakran csak kapkodtam a fejem, hogy most ki kivel van, annyira nagy léptékben és jelentéktelenül történik meg a legnagyobb tragédia is. Az olvasást ráadásul nehezíti, hogy a regény nem tagolódik fejezetekre.

Mindent egybevetve: ez egy igen érdekes szöveg, a forma viszont tőlem igen távol áll.
De hát ez ilyen.

A könyv leírása:

  Rozsdatemető : [regény] / Fejes Endre. - 6. kiad. - Budapest : Magvető, 1969 [Pécs] : Szikra Ny. - 314 p. 17 cm
kötött : 16,50,- Ft

Így működik a nő.

Egy olvasó a könyvtárban valami olyasmit mondott egyszer, hogy Ulickaja nagysága szerinte abban rejlik, hogy olyan elképesztő bensőségesen tud ábrázolni emberi (főleg női) sorsokat, ahogy azok sem tudnák, akik valóban átélnek ilyesmiket.
Hát ebben van valami. A Szonyecska esetében legalábbis egészen biztosan valami ilyesmiről van szó.

Ezen kívül mondjuk túl sok újdonságra ne is számítsunk. Ulickaja gyakorlatilag „csak” simán viszi tovább a 19. századi nagy oroszok hagyományait, prózájában a nagy realisták sebészi pontosságú jellemrajzaihoz hasonló karakterek rajzolódnak ki, kisemberek kerülnek a történelem fogaskerekei közé egy százféle habitust, származást magába olvasztó birodalomban, mindenki úgy él meg, ahogy tud. Talán egyedül a tipikus orosz moralizáló hajlam lett Ulickaja-nál kevésbé látványos, ami egyáltalán nem baj, hiszen művészete így sehol sem válik didaktikussá (vö. pl. Dosztojevszkij: Feljegyzések a holtak házából – ott nekem az volt a benyomásom, hogy néhol túlzásba vitte a moralizálást az öreg).A sutácska, irodalomfüggő Szonya szerelme és csalatkozása így tehát mindvégig megmarad elsősorban sorstörténetnek, abból viszont (bensőségessége, átélhetősége miatt) a legnemesebb, szívbemarkoló fajta, és ez épp elég is ahhoz, hogy a Szonyecskát, újszerűségének csekélysége ellenére is kitűnő regényként tartsuk számon.

http://www.ulickaja.hu/

A könyv leírása:

  Szonyecska / Ljudmila Ulickaja ; [ford. V. Gilbert Edit]. - 3. utánny. - Budapest : Magvető, 2009, cop. 2006. - 92 p. ; 22 cm
ISBN  kötött : 2290,- FtISBN978-963-14-2543-7 963-14-2543-6