Úgy döntöttem, hogy mostantól fogva mindig, miután elolvastam egy könyvet, firkantok róla egy rövid ismertetőt és közszemlére bocsátom azt a kedves nagyérdeműnek itt a világhálón, hátha ez által jön meg valakinek az étvágya az adott műhöz/ művekhez.

Lehet hogy sokan csinálják manapság ezt, és hogy semmi értelme az egésznek...hát majd kiderül.

Itt is az első kis recenzióm, fogyasszátok egészséggel!

 

Kurt Vonnegut – Börtöntöltelék (1979)

CSiP- cSiRip?

Billy Pilgrim és Eliot Rosewater madarai azt csiripelték, hogy újra kiadták Vonnegut Börtöntöltelék című regényét (amit eddig max antikváriumból tudtam volna beszerezni) és hogy vegyem meg és olvassam el mielőbb.

Így is tettem és neki is fogtam nagy vehemenciával.

Vonnegut mű lévén, nem túl hosszú (egészen konkrétan 304 oldal), így végig is értem a szövegen egész hamar és meg kell, hogy mondjam igen kellemes kis olvasmánynak bizonyult.

A sztoriról csak annyit, hogy ismertetőkben, fülszövegen sehol sincs túlságosan kirészletezve, mert nem is lenne értelme részletekbe menően leírni, ugyanis akkor kénytelen lenne lelőni az ember a regényben található legnagyobb poénokat, fordulatokat.

Annyit azért mindenképpen érdemes elárulni, hogy a főhős itt is egy esetlen, öniróniára hajlamos, humánus öregember („Ma is hiszem, hogy valamiképpen el lehet érni a békét, a bőséget és a boldogságot. Bolond vagyok”).

Ez a szerencsétlen kis öregember különféle tehetséges és/vagy gazdag emberek segítsége révén élete folyamán egyre feljebb tornássza magát a társadalmi ranglétrán, míg nem jelentéktelen állást kap Nixon-nál a Fehér házban (az „ifjúsági ügyek különtanácsadója” - jelentőségteljes munkakör lehet mi?), majd a Watergate-botrány legjelentéktelenebb résztvevőjeként börtönbe kerül. A regény története a szabadulása napjától indul, de ahogy az írótól megszokhattuk a történet folyamán számos múltbéli kitekintésre is sor kerül (és nem csak a főhős múltjával kapcsolatban). A börtön falain kívül, szabad emberként számos furcsa kaland éri: régi ismerősökkel találkozik, furcsa összefüggésekre derít fényt, miknek következtében hősünk egyszer csak újra a felső tízezerben találja magát, majd újra a börtönben.

Ahogy a hátsó borítón is olvasható „Vonnegut ezúttal visszatér az emberszabású emberek világába”, azaz eme regényéből száműzve vannak a sci-fi elemek. Azok tehát, akik Vonnegut műveit amiatt szeretik, ahogy a tudományos-fantasztikus irodalom elemeit alkalmazza a maga saját kis cinikus stílusában, na, azoknak csalódás lehet ez a regény.

Egy jópofa Kilgour Trout-novella ismertetésére azért csak sor kerül a műben (bár a történetben semmi szerepe nincs).

„Azám – Kilgour Trout visszatért” kezdi a regényt Vonnegut. - Na ja. csak aztán nem sokat szerepelteti az öreg Trout karakterét. Amúgy Trout-ot itt legtöbbször Bob Fender néven emlegetik, Kilgour Trout itt csak az (egyik) írói álneve.

„Ő volt az egyetlen életfogytos a börtönben, az egyetlen amerikai, akit hazaárulásért ítéltek el a koreai háború alatt. Doktor Fender volt, ugyanis állatorvosi diplomával rendelkezett. Ő volt az anyagraktár vezetője, akitől hamarosan megkapom majd a civil ruhámat. […] Fender bizonyos hírnévre tett szert, mint tudományos-fantasztikus művek írója: különböző álnevek – közöttük Frank X. Barlow és Kilgour Trout – alatt évente számos elbeszélést tett közzé.”

Fajsúlyosabb ellenben a két szocialista mártír, Sacco és Vanzetti (valós) történetének és (1929-es) kivégzésének beleszövése a regénybe.

Úgyhogy, aki nem szereti Vonnegut „harciasan emberbarát”, szocialista oldalát, annak szintén nem fog bejönni a könyv.

A cselekmény amúgy (mint ahogy a legtöbb Vonnegut regénynél) itt is elég lassan indul be: szépen sorra veszi a színre lépő karaktereket, azok hátterét, történeteit, majd (ahogy régen a romantikus regényekben) jön a „sors keze”, véletlenek sora, szépen összegubancolódnak a szálak és a végére fokozatosan felpörögnek az események, sőt még pár váratlan, jópofa és persze cinikus fordulatot is kapunk.

Találkozni tipikusan vonneguti terminológiával is (mint amilyen pl. a bokononizmus a Macskabölcsőben , a kronoszinklasztikus infundibulum a Titán szirénjeiben, vagy mondjuk a tralfamadoriak) ezt muszáj idéznem a könyvből, annyira aranyos:

„A varjagos turhony köztudomásúlag olyan véglény, aki a torzszülöttek parádéján egy ketrecben hever, mocskos szalmán, eleven csirkék fejét harapja le, ocsmány hangokat hallat és a felirat szerint vadállatok nevelték Borneó őserdejében”.

Ami a regénytechnikai kísérleteket illeti, hát ebben a regényben ne várjunk olyan szintű bravúrokat, mint mondjuk a Bajnokok reggelijében. Ez egy egyszerűen megírt, egyszerű kis történet néhány fordulattal, sok humorral, és sok-sok érdekes (és értékes) gondolattal pénzről, hatalomról, társadalomról és önértékelésről.

És végezetül:

Nem állítom, hogy ez lenne (az általam eddig olvasottak közül) a legjobb Vonnegut-mű, de tanulságos, elgondolkodtató és (néhol) fordulatokban gazdag olvasmány, tehát képes lekötni az olvasót és ezen felül fontos mondanivalót is hordoz. Aki még nem ismeri a faszit, nem olvasott Vonnegut-könyveket, az kezdje inkább a zseniális Macskabölcsővel vagy a briliáns Ötös számú vágóhíddal, aki azonban a fontosabb Vonnegut-műveken már túl van, és bejön neki az öreg sajátos stílusa, az ne habozzon, szerezze be és essen neki!

Hát ennyi mára.

A borítón szereplő kép pedig szerintem csúf és merev és zord és egyáltalán nem passzol a regény (és úgy általában az író) stílusához.

Békesség.

 

A könyv adatai:

Maecenas könyvkiadó

Budapest

2008.

ISBN 978 963 203 185 9

kötött

304 oldal

A bejegyzés trackback címe:

https://petikekonyvtara.blog.hu/api/trackback/id/tr79783597

Trackbackek, pingbackek:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.