eZ koRunK rÉmáLmA, HÁt élVeZd!

Ez meg még is mi a faszt akar jelenteni? - töprengsz magadban, miután végigolvastad a könyvet, becsuktad és csak bámulod és bámulod az élénkvörös borítót.

Már az indexen olvasható kritikában is megjegyezték erről a borítóról, hogy nem túl sok értelme volt rátenni eme kurta kis mondatot. És tényleg. Mit keres ez itt? Azóta sem bírsz rájönni, hogy hogyan is kéne ezt értelmezni, milyen vonatkozásában köthető a regényhez (valószínűleg semmilyenben).

De nem csak emiatt húzod a szádat.

Az a baj, gondolod, hogy a film-adaptációt előbb láttad, és azt a sztorit vártad el a könyvtől is (vagy legalábbis hasonló kaliberűt).

Hát ég és föld a kettő.

Tessék, most már tudod.

Már az első néhány fejezet után világossá vált számodra a képlet.

Pofon egyszerű.

A csóka egyszerűen Irvine Welsh stílusában ír (nem véletlenül találkozunk a faszi elismerő véleményével a hátsó borítón).

A könyv stílusa csontra megegyezik a Trainspotting-éval: rövid, velős, mondatok, semmi mellébeszélés, semmi szentimentalizmus, semmi díszítés, semmi pózolás. Csak kemény és frappáns „odaszólogatások” (persze azért tényfeltáró irodalomnak még nem mondanám), jó adag osztályöntudat és a középosztálytól való undor.

 

„Nem értenek meg bennünket, és ez nekünk így jó. Látom magam előtt a tanárainkat. Akik Markot, Rodot és engem tanítottak. Osztják a körmösöket meg az intőket. Sok balfasz, mind arról prédikál, mi a helyes, és mi a helytelen. Apait-anyait beleadtak, hogy átállítsák a gondolkodásunkat. Csakhogy ők nem onnan jöttek, ahonnét mi. Rohadtul fel is bosszantottak. Annyit értek el az egésszel, hogy homlokegyenest az ellenkezőjét csináljuk mindannak, amiről papoltak.”

 

Ha nem olvastad volna az indexes ismertetőben, akkor is simán levágtad volna, hogy a két író valószínűleg jó haverságban van.

King főhőse még utal is Rentonék bagázsára, össze is hasonlítja mentalitásaikat.

Rögvest ki is keresed eme részt.

Ahá! Itt is van:

 

„Azt hiszem, kissé olyanok vagyunk, mint a narkósok. Jól fésült narkósok, akik a bunyóra vannak rákattanva. Csak nekünk nem a könnyebb opció kell, mi nem úgy próbáljuk lenyűgözni a szomszédokat, hogy félrevonulunk, és a saját szarunkban kuporogva toljuk fel az anyagot. Mi bátran előrelépünk, odatesszük magunkat a tűzvonalba. Nekünk természetes mámor kell. Adrenalinnal cuccolunk.”

 

King mintha regénye felépítésében is Welsh ötleteiből merítene: a fejezetek lazán kapcsolódnak egymáshoz, sokkal inkább tűnik az egész egy nagy novella-füzérnek, mintsem regénynek.

Ha valaki megkérdezné tőled, hogy mégis mekkora időintervallumot ölel fel ennek a regény cselekménye, elgondolkodnál, majd végül azt válaszolnád: „Fingom sincs”. Nem lehet egyértelműen tudni, hogy az egyes fejezetek közt pontosan mennyi idő telik el, de nem is kell, a lényeget tekintve ez lényegében lényegtelen.

Próbálsz visszaemlékezni, találsz-e valami egyedi vonást a könyv struktúrájában, aminek segítségével mégis el tudsz vonatkoztatni Welsh kultuszkönyvétől.

Hát persze! - ugrik be.

A cselekmény fő-szála itt minden második fejezetben érhető nyomon, ezeket tolmácsolja csak a főhős (Tom Johnson) egyes szám első személyben, jelen időben. Ezek legtöbbször egy-egy meccs napján történő kocsmázások és összecsapások eseményeibe, kimenetelébe nyújtanak betekintést, címüket is ennek megfelelően kapták: Otthon/ idegenben a… ellen.

Tom hangvételére elsősorban a lényegre törő, rövid mondatok, a sok káromkodás és szleng és a leírások mellőzése a jellemző. Ez utóbbi egyébként azért rossz, mert így pont a legfőbb karakterek kerülnek a legkisebb mértékben bemutatásra. A környezetet, tájat is sokszor csak illatukkal, szagukkal írja le.

A többi csapat kemény magjairól való elmélkedések azonban roppant szórakoztatók: Tomnak mindegyikről van véleménye, mindegyiket más okból tudja utálni. Pl.: Tottenham: „bibsik és kipát hordanak. Lengetik a Dávid-csillagot, és totál fel tudnak minket bőszíteni”; Liverpool: „ezek még a tehénből is kilopnák a borjút, amilyen megszállott, mocskos tolvajok” és így tovább.

Tom fejezetei közt elhelyezkedő részek, afféle kis kiegészítő elbeszélések, olyan emberekről, akiket közvetlenül nem, inkább csak közvetetten érint a futballhuliganizmus: egy hétéves kisfiúról, akinek apja West Ham-drukker; egy világbajnoki meccsre Spanyolországba látogató Chelsea-szurkolóról; egy visszataszítóan kisstílű, komoly álmokat szövögető biztonsági őrről; a sportújságírókról stb. stb..

Ezek miatt a „közbeékelt” fejezetek miatt nem válik egysíkúvá a regény stílusa, hiszen míg Tom mindent ugyanabban a hangvételben tolmácsol, addig ezen fejezetek elbeszélésmódja merőben eltérő (pl.: némelyiket E/1-ben – az adott elbeszélő nyelvezetén, gondolkodásmódjában, némelyiket E/3-ban, egyet pedig E/2-ben írt meg az író).

A csávó így próbál változatosságot vinni a hétvégi meccsek bunyóinak leírásai közé.

Nem is rossz, gondolod, csak épp teljesen más, mint a filmváltozat történetvezetése: ott egy folyamatos, (viszonylag) lineáris cselekménysort láttál, okot és okozatot; itt meg sok kis elbeszélést mindenféle kitérőkkel.

Éppen, mint a Trainspotting-ban.

Jól emlékszel, ott is totál ugyan ez történt. A sok kis különálló motívumot átkombinálva, néhol kiegészítve néhol megcsonkítva, egésszé gyúrva ültették át filmvászonra.

De ezekben a könyvekben kurvára nem a történet a lényeg.

Ezek a könyvek az adott szubkultúra látleletét nyújtják.

Céljuk az adott közösség stílusjegyeinek, mentalitásának, kialakulása miértjeinek a bemutatása.

Hát igen, ez utóbbi itt tényleg nem igazán teljesül, ahogy azt többen fel is róják az írónak és valld csak be, bizony benned is hiányérzetet keltett egy kissé.

Pedig, jól tudod, igyekszik ez az író bemutatni az indítékokat, mélyére ásni a dolgoknak, csak hát néha ellentmondásba kerül önmagával, néha pedig átsiklik dolgok felett.

Mondjuk az neked is szimpatikus volt, hogy olyan sokszor felbukkant a könyvben a média pocskondiázása, és az azzal járó változások bemutatása, hogy ma már a középosztály („a műsorfüzetes, méregdrága mezben feszítő köcsögök”) is egyre nagyobb arányban jár meccsekre.

Végezetül azt még ki akarod emelni, hogy abból a szempontból mindenféleképpen jó dolog, hogy ilyen jellegű művek is napvilágot látnak, hogy így legalább első kézből ismerhetik meg ezt a légkört, ezt a szubkultúrát azok az otthonülős, láblógató középosztálybeli olvasók is, akiknek soha életükben nem volt semmi köze a focihoz, pláne nem a futballhuliganizmushoz.

Néhány miért-tet és egy kicsit pörgősebb sztorit azért még elbírt volna a könyv.

Ennyi.

Kellemes olvasmány volt, de nem volt rád akkora hatással, mint vártad, nem indította be az agyadat a várt mértékben.

Érdemes volt elolvasni, de akit nem különösebben vonz a foci és a szurkolói klubok, az fix, hogy nem fogja „nagy" könyvként számon tartani.

Visszarakod a polcra, még egy darabig szemezel a gerincével aztán nyugovóra térsz.

 

A könyv adatai:

Kalligram kiadó

Pozsony

2005.

ISBN 80-7149-768-1

fűzött

293 oldal

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://petikekonyvtara.blog.hu/api/trackback/id/tr89792246

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.