áLl a bÁL, BaLAbál!

„Akár az első kórház-privatizációs regénynek is nevezhetnénk e kötetet, ha nem lenne annál sokkalta több” írja a könyv fülszövege.

És valóban ebben áll a regény legfőbb érdeme, hogy a (Máriás munkásságára oly’ jellemző) hihetetlenül abszurd és néhol szürreális cselekmény hátterében ezúttal egy aktuális, valós esemény áll, nevezetesen a „lipót”, a „Sárga Ház”, azaz az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) közelmúltbeli privatizálása, majd bezárása.

Ezt az eseménysort gondolja tovább, forgatja ki, rágja meg, nyeli le, majd köpi a szemünk közé a kedves doktor úr idegtépően groteszk, végletekig fokozott tragikumú meséjében.

Vagyis a történet ezúttal egyfajta kor(gúny)rajz, társadalomkritika is egyben (szemben pl. a Lomtalanítással, ahol társadalomkritikáról - úgy gondolom - még nem igazán beszélhettünk).

A regény tehát a tébolyda fiktív sorsát mutatja be a bezárás után valamint az ottfelejtett betegek bizarr „kalandjainak” (pammparamm) sorát.

A betegek szemszögéből élhetjük át, ahogy az intézet főbb részeit előbb bérbe adják pornófilmstúdiónak, majd welness-központtá, később pedig hatalmas tivornyák színhelyéül szolgáló elit-kaszinóvá alakítják azt.

Az elbeszélésmód is elég egyedi, bár szerintem nem a központozás nélküli, „egylevegős”, sodró mondatzuhatag-forma miatt (hisz ma már sokan használják ezt), hanem a történetet elbeszélő beteg (Balabál) szóhasználata, gyerekes szóalkotásai és a valóságra abnormálisan reflektáló gondolkodásmódja miatt.

Az elején kicsit a Száll a kakukk fészkére c. klasszikusra emlékeztet a mű stílusa, ahogy a betegek elgondolásaiban folyamatosan a valóság gyerekes, abszurd (félre)értelmezésével találkozunk.

De persze itt nem annyira ártatlanok a betegek sem.

Máriás víziói ezerszer szélsőségesebbek és brutálisabbak bármelyik nagy beat- vagy hippi-író stílusánál, lásd pl.: langaléta István sérvének a kioperálását vagy a törpe Eszter élveboncolását.

Bár talán még sokkolóbb, idegtépőbb is lehetett volna a történet, ha nem ennyire lényegre törő, velős az írás, de hát az elbeszélő személyének hitelessége érdekében mindenképpen jó ez a tömör, pörgős, egy szusszal történő elbeszélésmód, és ne izguljatok, azért így sem épp egy könnyen emészthető olvasmány a könyv.

A szereplőkről egyéb iránt megjegyezném, hogy igen frappáns, felejthetetlen karakterek születtek személyeikben: a főszereplő Balabál a gyerekes feltevéseivel, félreértelmezéseivel; a „csalfa” Mancika, aki a testével sok mindent meg tud szerezni; a csikkevő, vihogó Guszti; a folytogató Gyula (a legnagyobb arc a regényben); langalét(r)a István; a törpe Eszter stb. mind, mind emlékezetes figurák.

Az események előrehaladtával őrültek és egészséges közti határ egyre elmosódik, lassan rájövünk, hogy az ápoltak, betegek és az ápolók, normálisok tulajdonképpen bármikor nyugodtan helyet cserélhetnének, a regény végére pedig kiderül, hogy alkalomadtán minden gond nélkül helyet is cserélnek.

És itt már inkább Slawomir Mrozek stílusa ugrott be (elsősorban a novellái), ahogy az író egy aktuális közéleti eseményt kiforgatva, abból groteszk történetet kreálva fogalmaz meg egyetemes, örök érvényű szarkasztikus kritikát a világról, amelyben élünk.

„nem, ezek az igazi betegek, akik nyugtató helyett izgatót kapnak, pénzt, hatalmat, s ezek által a meggyőződést, hogy ők maguk a gyógyszer, a legnagyobb gyógyszer”

Máriás egy elmebeteg zseni, de tényleg!

Utoljára tavaly októberben volt hozzá szerencsém élőben az egri Nyílt tér fesztiválon, ahol is egymaga adott elő Tudósok-számokat zenésztársai nélkül, egy szintetizátor és egy szaxofon segítségével (mellettem álló hölgyismerősöm fel is sikított hirtelen, hogy „Jé! Nekem is pont ilyen szintetizátorom volt ovis koromban!”).

Tényleg nem semmi polihisztor a faszi, akár a zenei, akár a képzőművészeti vagy az irodalmi munkásságát nézem, bátran tudom ajánlani, tessék vele ismerkedni, barátkozni mielőbb!

A doktor úr ugyanis keserűen szívfacsaróvá és egyszerre groteszkül komikussá tudja tenni az emberi kínszenvedést, imád gúnyolódni a halálon, mi pedig kínunkban vele együtt nevetünk élesen, fülsüketítően hahotázva, és csak vihogunk és vihogunk még az után is, hogy rájöttünk, saját szánni való sorsunkon nevetünk, mi mind, eme nagy bolondháznak az ápolói és ápoltjai.

Ha-ha-ha

A könyv adatai:

Noran Kiadó

Budapest

2007.

ISBN 978-963-9716-40-7

kötött

174 oldal

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://petikekonyvtara.blog.hu/api/trackback/id/tr23879549

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Gallér Úr · http://www.prudblogzine.blogol.hu 2009.01.15. 15:34:53

"...Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) közelmúltbeli privatizálása, majd bezárása.
Ezt az eseménysort gondolja tovább..."

1. Petibácsi egy nélkülözhetetlen momentumról megfeledkezett. Nevesen arról, hogy drMáriás még az OPNI privatizációja előtt kezdett műve megírásába. Tehát egy "véletlen" folytán valóban végbement a magánkézbeadás, de ezzel a szerző csak a kötet megírásának kezdete után szembesült.

2. Máriás nem rémisztgetni akar a szó hagyományos értelmében. Reális képet ad a zártosztály belső életéről, bevezet minket a betegek(?) gondalataiba, megismertet ideáikkal, ami számunkra sokszor valóban megborzongató.