Buuummm-katt. Azzzzz… popp!

Ez pedig itt, kérem szépen, Vonnegut papa legelső regénye, a Gépzongora (avagy Utópia vagy Utópia 14, ha valaki a régebbi fordításban olvassa), mely nem másról szól, mint a gépek Amerikájáról.

A (nagyrészt) teljesen automatizált Amerikáról.

Szóval amolyan disztopikus sci-fi regény lenne (tudjátok, a „nem-túl-távoli-jövőben”), persze telis tele vonneguti moralizálással és komikummal.

Figyeljetek csak!

Képzeljetek el egy országot, ahol a lehető legtöbb munkafolyamatot gépesítették.

A gyárakban a futószalag mellett már rég nem látni agyonizzadt, sárga sisakos munkásokat; a házimunka terhe immár a nagyfrekvenciájú, ultrahangos mosogató- és mosógép, a radarsütő és az elektrosztatikus portalanító vállán nyugszik és így tovább és így tovább.

Elektronikus ajtóvezérlés, termosztatikusan szabályozott ablakok, biztonsági radar, mindenféle-fajta automaták és a többi és a többi.

Hiszen a gépek olcsóbb és hatékonyabb munkát végeznek sokkal kisebb selejtaránnyal.

A legfontosabb gazdasági, politikai, katonai stb. döntéseket is egy EPICAC XIV nevű szuperszámítógép hozza, a miniszterelnök pedig csupán egy szimbolikus figura („aki még a középiskolát sem végezte el”), egy báb, aki kiáll és adott esetben felolvassa ezeket.

No persze azért degeszre keresi magát.

Ahogy a mérnökök és a vezetők is.

Így megy ez.

A többiek választhatnak az Újjáépítési és Kármentesítési Testület, azaz az „Újkár” (az ilyen jellegű munkákat ugyanis még nem gépesítették) és az Amerikai Egyesült Államok Hadserege között (ahol egy nyugdíjazásukig tartó kiképzésben lehet részük – fapuskával!).

„Mostanában minden a mérnökök, vezetők meg a hozzájuk hasonlók körül forog, a magunkfajta átlagember meg mit se számít. Semmik vagyunk.”

A gépek, a vezető-réteg és az Újkárosok és katonák által alkotott réteg a városok egy-egy jól elkülönített negyedében vannak elhelyezve. És már itt, ebben a szeparáltságban előjön egy Vonnegut egész munkásságára oly’ jellemző vonás (ami leginkább talán az Áldja meg az Isten, Mr. Rosewater- ben lesz később vezérmotívum), nevezetesen a szegények és gazdagok közt növekedő különbségekre, ellentétekre (szakadékra) történő rámutatás, rávilágítás (vagyis jelen esetben inkább okosakról és butákról kéne beszélni, hiszen itt a továbbtanulás IQ-teszthez kötött, elméletileg egy vezető gyermekéből is lehet Újkáros és fordítva), persze egy jó adag groteszk fekete humorral (gondolok itt pl. a hipergigakomfortos konfekció-lakását hegesztőpisztollyal szétvágó Edgar R. B. Hagstrohm vagy mondjuk a testnevelés-vizsgáját pótló  Ewing J. Halyard esetére).

Másrészt pedig:

A mű több szempontból igyekszik megvilágítani, több aspektusból igyekszik bemutatni azt a (központi) problémakört, hogy a technikai fejlődés hozta kényelmesedés, a munkavégzés legkülönfélébb területeinek gépiesítése, automatizálása mekkora unalmat és csüggedtséget okoz az munkáját vesztett egyszerű emberben.

„Megfosztották őket mindattól, ami a fontosság tudatát kölcsönözte nekik, elvettek tőlük mindent, amiből önbecsülést meríthettek volna, ami igazolhatta volna létezésük célját.”

Ez ellen próbál fellépni (az apja hírneve révén mindenki által ígéretes mérnöktehetségnek bélyegzett) Paul Proteus, az Ilium Művek igazgatója is (többek közt).

"Ha elektronika által élsz, elektronika által fogsz meghalni."

Paul előbb menekülni próbál a gépiesített világ unalmától, elvonulni egy Isten háta mögötti farmra, a természet gépek nélküli lágy ölére, ahol kétkezi munkából élne (ugye emlékeztek az Út a vadonba c. filmremekre?), majd, miután ebben sem lát megoldást, legjobb barátja, Ed Finnerty (és még pár Újkáros) hatására önjelölt messiásokként egyfajta gépromboló forradalmat próbálnak kirobbantani, hogy visszafoglalják világukat a gépektől, hogy visszaadják Amerikát az amerikaiaknak...

(Finnerty karaktere egyébként szerintem remek előképe Eliot Rosewaternek: egy a gazdagokkal arogáns, iszákos humanista különc.)

Úgy gondolom, a történet elég elgondolkodtató, abszolút aktuális és Vonnegut tényleg remekül körbejárja a témát.

Ne nagyon számítsunk a későbbi Vonnegut-művekben tapasztalható regénytechnikai kísérletekre, újításokra, de az elbeszélésmód anekdotázós jellege már itt is megvan.

Van pl. egy vissza-visszatérő mellékszál, melyben az „elmaradott” Bratpuhr Sahjának, a (fiktív) Kolhour szekta spirituális vezetőjének amerikai látogatásába nyerhetünk bepillantást, aki jobbára minden modern amerikai sajátosságra, minden új technikai megoldásra szkepticizmussal és szarkazmussal reagál, afféle Göre Gábor módjára.

Néhol tényleg zseniális.

Kicsit lassan indul be a cselekmény, de a végére remek kis történet kerekedik ki, ami persze (sajnos) még mindig nem üt akkorát, mint a későbbi, „nagy” Vonnegut-regények.

A borítón szereplő képpel persze most sem szimpatizálok...

 

A könyv leírása:

  Gépzongora / Kurt Vonnegut ; [ford. Molnár István]. - Budapest : Maecenas, cop. 2006. - 364 p. ; 20 cm
  Megj. "Utópia" címmel is
ISBN 963-203-148-2 kötött

A bejegyzés trackback címe:

https://petikekonyvtara.blog.hu/api/trackback/id/tr49949065

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.