„Az élet egy olyan izé, ami nem való mindenkinek.”

Kedvenc karakter: N’Da Amédée úr

Azt hiszem, Almost_Zed nemrégiben keletkezett remek ismertetője után túl sok mindent nem lehet hozzáfűzni a könyvhöz.

A sztorit gondolom amúgy is mindenki ismeri.
Adott egy tíz év körüli (legalább is ő azt hiszi – iratai erről nincsenek) arab származású kisfiú (Mohammed, azaz Momo), akit egy kiöregedett prostituált (Rosa mama) nevel a direkt kurvák gyermekeinek („kurvagyerekeknek”) fenntartott (amúgy persze illegális) gyermekmegőrzővé avanzsált otthonában, ám Rosa mama egyre betegesebb és szenilisebb lesz, míg nem a kis Momo marad az egyetlen állandó neveltje, s a kettejük közti kapocs rendkívül erőssé kupálódik.

A regény lényege (szerintem) egyrészt Momo mentalitásának és nyelvezetének bemutatása, másrészt Rosa mama leépülésének kálváriája.

Rosa mama 93 kiló, beteges, s már a regény elején is alig bírja gyalog a 6 emeletet. Szenilis zsidó asszony, aki fiatalon megjárta a koncentrációs táborokat és egy fényképet őrizget Hitlerről az ágya alatt, amit gyakorta nézeget, ha rosszul érzi magát, amitől aztán mindig megnyugszik, s amiből erőt merít a hamis iratokkal rejtegetett kurvagyerekek neveléséhez.

Ennél lényegesebb azonban elbeszélőnk és főhősünk, Momo, aki fanyar humorával, kertelés nélküli, szókimondó utcai vagányságával különös nyelvi világot teremt. Momo nyelvében egyszerre található meg a gyerekes naivság (strici helyett skricit mond, amnézia helyett amnesztiát, strihelni helyett strikkelnit stb.), a nagy igazságok kimondására való hajlam („Nem akartam már ott lenni. Becsuktam a szemem, de az se ért semmit, ugyanott voltam, ez automatikusan így van, amíg él az ember.”) és a kegyetlen őszinteség. Ezért aztán végig az motoszkált a fejemben, hogy akkor ez a regény a francia irodalomban valami olyasmit jelenthet, mint a Zabhegyező az Egyesült Államokban, de nem tudom, helytálló-e a párhuzam. Itt az események sokkal groteszkebbek és tragikusabbak. Ebben a világban (a párizsi nyomortanyákon, a transzvesztiták, arabok, négerek, zsidók, árvák, tolvajok, stricik világában) mindenki kiábrándult, mindenki fél, mindenki magányos és mindenki szeretetre éhes.

Momonak sincsenek ábrándjai, ennek megfelelően bizarr beletörődéssel éli meg és tolmácsolja a nyomort, a kiszolgáltatottságot és a tragikumot. Amikor apja végre 11 év után eljön érte, majd szívrohamban a szeme láttára hal meg, Momo mindössze amiatt érez némi zavart, hogy kiderült, valójában nem 10, hanem 14 éves, avagy az ő nyelvére fordítva: öregedett 4 évet. De ez csak egy kiragadott példa, szinte minden átélt tragédiát ilyen álnaív, keserűen humoros félreértelmezésekkel kezel. Az éhezésnél, és a devianciánál nagyobb hátassal van rá a cirkusz vagy egy véletlenül fellelt szinkronizáló terem. Rosa mama állapotának rosszabbra fordulásakor (Momo szavaival, amikor "odábbáll a feje") pl.: „Charmette úr rendelt egy temetési koszorút, mert nem tudta, hogy Buaffa úr halt meg, azt hitte, hogy Rose mama, ahogy mindenki kívánta, mivel a javát akarta; Rosa mama meg örült, mert ez reményt adott neki, és különben is, most fordult elő először, hogy valaki virágot küldött neki.”
Az utcanyelv amúgy a nem éppen új friss miatt kissé avíttas, de ez itt most egyáltalán nem számít.
Nem is próbálom részletesebben bemutatni, tessék olvasni!

Még annyit, hogy az elején a kissé csapongó elbeszélésmód miatt nekem kicsit döcögött, de aztán hamar rááll az ember agya.

A könyv leírása:

  Előttem az élet / Émile Ajar ; [fordította és az utószót írta Bognár Róbert]. - 2. kiad. - Budapest : Európa, 1980, cop. 1977. - 236 l. ; 19 cm
  Regény. - 81500
ISBN 963-07-1865-0 fűzött : 15,50 Ft

 

A bejegyzés trackback címe:

https://petikekonyvtara.blog.hu/api/trackback/id/tr792037927

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Annamarie 2010.11.27. 18:59:32

Kapsz egy ötöst a bejegyzésre!

Én is azt éreztem az elején, mint te, hogy döcög. Nem is gondoltam volna, hogy ez ilyen jó könyv.