"Eddig is gyakran volt világvége, és gyakran lesz ezután is."

Nagyon jó könyv, és nagyon sokszínű. Első könyvnek meg pláne!
És Foer tényleg sziporkázik, már itt is (25 évesen!!!).

Nevessetek ki, de a Visszatérő álmok könyvéről vagy a Trachimbrod (ez egy fiktív stetl neve) fontosabb történéseit bemutató feljegyzések játékos(nak tetsző) bemutatásáról nekem speciel Esterházy jutott eszembe: ahogy apró, egymásra épülő/utaló szakaszokból építkezik, ahogy [sic!]-eket és félbehagyott részeket ágyaz a szövegbe, ahogy szótárszerűvé válik, stb.
De ezrével özönlenek itt a különféle elbeszélésmódok, formai, nyelvi kísérletek és az érzelmek. Meghökkentően széles a hangulati spektruma a bohókás humortól egészen a szívet tépő tragikumig, a muristól egészen a vérfagyasztóig, és nekem épp ezért tetszik egy icipicit jobban Foer második regénye, a Rém hangosan és irtó közel (amit, nem hogy nyugodt szívvel, de azonnali hatállyal ajánlok mindenkinek:)), mert hogy az ehhez képest kicsit talán egységesebb, csokorba fogottabb (plusz annak a könyvnek az aparegénysége is közel áll hozzám – nem tudom, más hogy van vele, de én aparegénynek mondom azokat a könyveket is, amik az apátlanságról, az apáról mint hiányról szólnak).
Ott is eléggé elkülönültek az Oscar jelenét és a nagyszülei múltját bemutató fejezetek, Foer ugyanis gyökeresen más építőkockákból, más szemszögekből és más hangulatokból rakja ki a múltat és a jelent; itt viszont még élesebb a kontraszt az ukrajnai felmenők utáni kutakodás (jelen) helyzetkomikummal oldott, keserű realizmusa és a stetlbeli mindennapok (múlt) groteszk-szomorú fantasztikuma között (gondolom emiatt a szomorkás mesésség miatt hasonlítgatják Foer-t a nagy jiddis mesemondókhoz, a fülszövegben pl. I. B. Singerhez).

Szóval nagyon tud ez a Foer fiú! Hű, én asszem, letöltöm gyorsan a filmet is, Elijah Wood meg minden:)

A könyv leírása:

  Minden vilángol / Jonathan Safran Foer ; [ford. Dezsényi Katalin]. - Budapest : Ulpius-ház, 2003. - 390 p. ; 20 cm
  Regény
ISBN963-9475-32-7 fűzött : 2480,- Ft

Könyvtár vagy könyvvásárlás:

Természetesen mindkettő:)

Gyárekek! Ha könyvtárosok vagytok, nincs határidő, hosszabbítás, késedelmi díj, meg ilyen lófaszok, akármeddig nálatok lehet bármi:)

Kérdés, hogy a - gyakran más molyok beszámolói által generált - könyvlibidónk ezúton történő kielégítése mennyire etikus? Nos, hát én úgy tapasztaltam, hogy nyugodtan hazavihetem az olvasók orra elől az adott újonnan rendelt, a könyvtár állományába azon frissiben bekerült könyvet, amire épp vérszemet kaptam, mert ha jókisfiú módjára direkt nem teszem ezt, akkor az a könyv 3-4 hétig úgyis csak porosodik az Új könyvek polcon, mire valaki egyáltalán a fülszövegét elolvassa. Ez pedig azért van, mert én jobbára (ártalmatlan:P) szépirodalmat olvasok, a jónép meg elsősorban a Fejősévákat, a vámpírrománcokat, a Csernusokat, a Koejjókat, vagy a Freitomifélekonspirációsthrillereket vinné, mint a cukrot. Ezeket tényleg csak az olvasók kárára kölcsönözhetném ki, akik ekkor egyből előjegyeznék, fújnának egymásra (vagy rám), nap mint nap bejönnének megkérdezni, hogy nem hozták-e már vissza azt a könyvet, meg ilyesmik, ami persze senkinek sem hiányzik.

Viszont a Herta Müller, a Grecsó, vagy a Murakami lehet nálam hetekig, arra annyira kisebb az igény egy ilyen kistérségben. Sőt, ha hetekig nálam van egy Herta Müller, egy Grecsó, vagy egy Murakami, és visszaviszem, aztán bátran ajánlom az olvasóknak, az sem igazán dobja meg az irántuk tanusított érdeklődést:P (egy ilyen [ide kb. bármelyik kettő- és tízezer közti lakossal bíró kistelepülés neve behelyettesíthető] helyen ez ugyanis úgy működik, hogy ha egy olvasónak tetszik egy könyv, arról szinte azonnal tudomást szerez legalább 5 másik, és ehhez egyáltalán nincs is szükség a könyvtárra, mint szociális térre:))

A könyvvásárlással meg úgy vagyok, hogy általában csak azt veszem meg, ami nagyon érdekel, és nincs meg a munkahelyemen, vagy a megyei könyvtárban (oda azért járok, mert a munkahelyem egy kb. csak húszezer kötettel operáló települési könyvtár). Meg azért igyekszem visszafogni magam annyira, hogy havi egy könyvnél többet nem vásárolok, amit persze rendre megszegek, ha valami nagyon kedvező akcióra hívják fel a figyelmem a moly.hu-n ezek a feslett erkölcsű könyvfüggők és boltkórosok:)
Fertő ez, én mondom;)

(Azért arra ügyelek, hogy sörre is maradjon, meg hát az otthoni Alexandra pont este 8-ig  tart nyitva, 8 után pedig tisztességes férfiembernek már kocsmában a helye:))

Az andiamo által életre hívott, hétfőn elkezdődött 7 hetes blogbejegyzés-sorozatra a legtöbb blogger asszem, már megírta a maga első heti bejegyzését, csak én voltam szokás szerint lusta, mint medve:)

Szóval, akinek még új lenne a dolog, most 7 hétig minden héten írok egy bejegyzést (a menetrend által) adott témá(k)ban, ezen a héten speciel az első könyvélményemről fogok fecsegni.

Tessék:

Hát szóval az úgy volt, hogy én konkrétan 15 éves koromig színtisztán apatikus voltam az irodalommal szemben, rendre csak képregényeket bújtam (a Spawn füzeteknek pl. minden magyarul megjelent száma megvan, ami így visszagondolva tök tré, mármint hogy ennyire pongyola sztorikon igyekeztem volna pallérozni az elmém:D), kockulgattam a monitor előtt, az iskolai kötelezőket pedig kötelességtudatból nyomtam le, böcsülettel, napi 10-15 oldalas szériákban (persze volt, amit nem, pl. az Odüsseia, Íliász, na azok szépecskén kimaradtak, és attól tartok, anno még felsőben a Légy jó mindhaláligért is akkora karót kaptam, amire egy elefántot is rá lehetne halálbüntetni - de azt majd bepótlom ám! de tényleeeeeg!!! O:) ), de valahogy egyik sem érintett meg, mert amennyire kézenfekvő dolognak tűnt a könyvolvasás, annyira érdektelen is volt, egyszerűen nem volt izgis és nem volt menő. Aztán egy szép napon fellapoztam az Ifjú Werther szenvedéseit (amit amúgy rengetegen ócsárolnak, sőt, a velem egykorúak rendre elszörnyednek, hogy nekem ez volt a meghatározó olvasmányélményem - ez a patetikus, szentimentális moslék? neked???:) - és tényleg nem is tudom megindokolni, hogy akkor mi tetszett benne), na és akkor rákaptam, mint maci lépesmézre, ki is végeztem egy-két nap alatt, aztán (mivel nekünk szakközépben legtöbbször 2 könyv közül kellett választani, szóval alapból csak a gimis kötelezők felét kellett olvasnunk - az osztály egyik fele a Werthert nyüstölte, míg a másik a Candide-ot) kézbe vettem és kiolvastam gyorsan a másik opciót is (na, a Voltaire-től azért kicsit fintorogtam, büfizgettem, az kevésbé ízlett), aztán sorra mindent, ami otthon a kezem ügyébe akadt. Szóval éreztem, hogy innen már nincs megállás, kialakulóban az addikció:)
Aztán, basszameg, úgy maradtam! Így lettem könyvtáros.
Ez a hiteles történetem:)

De valójában nem is ez a lényeges, hiszen ezt már sokszor, sokaknak elmeséltem.
Hanem:

Az Öreg néne őzikéje, basszátok meg, hogy az nekem egy trauma!
Na most azt tudni kell, hogy könyvtáros szakon iskolai könyvtáros szakirányon több olyan tantárgya is van az embernek, ahol negédes vigyorral kérdezgetik az ölbe tett kezű nebulókat az első ilyen-olyan emlékezetes olvasmányélményeikről, majd (tapasztalataim szerint) a megkérdezettek harmada el kezd áradozni az említett Fazekas Anna műről, hogy hát ovis korában jaj de jó is volt, amikor anyuci/apuci felolvasta neki (én meg általában a Wertheres sztorit szoktam előadni, az a szalonképesebb).

Na már most az Öregnéne nálunk úgy zajlott, hogy én lehettem vagy 3 éves, amikor egyszer anyukám a barátnőivel ment vacsorázni, én és húgom pedig apukámra voltunk bízva,  akinek az utólagos elmondása szerint, mi kb. mindig ilyenkor tettük magunkban a legnagyobb kárt, anyám meg rendre szentségelt, amikor egy ilyen vacsoráról hazaért, hogy pl. hogy tudott húgom annyira bekakálni, hogy in concreto a háta közepe is szaros, meg ilyenek, szóval öntudatlanul mindig kitoltunk apámmal, aki ilyenkor szemlesütve hallgatott:).

Tehát, édesapám felolvasta a mesét, én pedánsan jelentkeztem, hogy visszaviszem a könyvet a helyére a polca, futok, mint medve, és hát nem elesek és betöröm a fejem a szerkény kilincsében?:D
Azután csak arra emlékszem, hogy folyik le a vér az arcomon, rá a szememre, apám arcán meg az izzadság meg a kétségbeesés, hogy Istenem, már megint...
Aztán persze semmi komolyabb bajom nem lett, talán még mentőt is kellett hívni, de asszem véres lett az Öregnéne is meg az őzike is :(

Ez az én első horribilis könyvélményem, és ezt eddig csak a fehérvári molyoknak meséltem el a legutóbbi fehérvári molyos  összejövetelen:)

Na, akkor viszlát jövő héten:)

„Ennyi az élet? Nem csoda, hogy az emberek bankot rabolnak. Túl sok a lealacsonyító munka. Mér' nem lettem én inkább legfelsőbb bíró vagy zongoraművész? Mert ahhoz képeznie kell magát az embernek, az pedig pénzbe kerül. Amúgy meg úgysem akartam én senki se lenni. És ebben pedig igen sikeres voltam.”

Csak azért nem értékelném kitűnőre, mert a vége felé már egyre jobban zavart, hogy nincs a regénynek kompozíciója. Elkezdődik, nem tart sehova és vége lesz, nincs semmiféle ábólbébe. Elkezdődik a (Postából már ismert) Bukowski-alteregó Henry Chinaski első emlékeivel, majd folytatódik gyerekkorával, ovijával, iskolai kirekesztettségével, az otthoni paternalista erőszakkal, lúzerből dörzsölt kívülállóvá cseperedésével, az érettségivel, melóval, stb. de valahogy egyiket sem éreztem lezártnak, mintha sosem menne végbe a főhősben grandiózus változás. Valahogy hiányoltam ebből a gyerekkorból az igazi mérföldköveket. Egy idő után a szüleit otthagyja, az oktatást (főiskolát) otthagyja, a munkával felhagy. És azután? Na, ez megválaszolatlan marad, sőt mi több, fel sem merül a kérdés!

Ettől függetlenül persze továbbra is nagyon tetszik Bukowski stílusa, egyszerű megfogalmazásai, tömörsége, humora, keserűsége, szilaj dühe, amit valami olyan kézenfekvő józan paraszti ésszel tud előadni, hogy az olvasó simán képes lesz vele azonosulni.
Nincs benne semmi mesterkélt, semmi megjátszott, semmi póz. Ilyen a faszi, azt' kész. Csinálja, ahogy tudja: iszik, verekszik, küszköd és lébecol, egy lecsúszott zsivány és mégis belopja magát a szívünkbe.

És közben lépésről lépésre feltárul előttünk a ’30-as-’40-es évekbeli Amerika lepattant külvárosainak pengeéles látképe is.

Szívesen leülnék vele egy romkocsmába koccintani párat, aztán hajnalban persze lelépnék, amikor eltörik valakinek a fején egy biliárddákó:)

A könyv leírása:

  A kezdő / Charles Bukowski ; [ford. Fritz Péter]. - Budapest : Cartaphilus, 2008. - 368 p. ; 20 cm
ISBN 978-963-266-073-8 kötött : 3300,- Ft

„És végül a legfontosabb: sohasem elfelejteni, ki vagyok. Sohasem elfelejteni, kinek gondolnak engem. Ez már nem játék. Másrészt viszont semmi sem világos. Például: ki vagy? És ha azt hiszed, hogy tudod, miért hazudsz mégis állandóan? Erre nem tudok mit válaszolni. Nem tudok semmit se mondani, csak ezt: Ide hallgasson. A nevem Paul Auster. Nem ez az igazi nevem.”

Ez a könyv mindenképpen ötös osztályzatot érdemel, már csak amiatt is, ahogy az utolsó 10 oldalon összefűzi, egymásba horgolja ezt a három történetet.

A három történet: az Üvegváros (mely Tükörváros címmel megjelent képregény formátumban is), a Kísértetek és a A bezárt szoba tulajdonképpen ugyanannak a történetnek három különböző gondolati interpretációja, három különálló szimbolikus kémtörténet, mely egyazon módon mossa össze a tényeket a találgatással, a valót a fikcióval, sőt detektívet a megfigyelttel, üldözőt az üldözöttel.

Ravasz és nagyon különleges könyv, az új megvilágításban, új fényben visszatérő motívumokkal, tárgyakkal, szereplőkkel Auster úgy kelti a tisztaság, a kitisztultság képzetét, hogy tulajdonképpen minden kérdést nyitva hagy, amit valaha feltett.
Rohadt pofátlan egy zseni:)
Finoman misztikus és ijesztően őrült.

Akik szeretik a kibogozhatatlan krimiket, lélektani (és néhol filozófiai) útvesztőket, vagy akiknek bejön pl. Murakami Haruki sejtelmessége, vagy akár Bret Easton Ellis utóbbi 3 regényének tébolya, azoknak mindenképpen ajánlott.
Én pedig tuti, hogy fogok még olvasni Austertől.

(Aztán a közeljövőben majd még írok egy másik trilógiáról is, nevezetesen Kristóf Ágota Trilógiájáról, amit épp most vásároltam meg)

A könyv leírása:

  New York trilógia / Paul Auster ; [ford. Vághy László]. - Budapest : Európa, 2004, cop. 1991. - 393 p. ; 19 cm
  Tart.: Üvegváros ; Kísértetek ; A bezárt szoba. - Egys. cím: City of glass ; Ghosts ; The locked room
ISBN 963-07-7513-1 kötött : 2300,- Ft

 

„Eltoltad magadtól a múltat, de valamiképpen a jelen is ment vele… észre se vetted, milyen hiábavalóan peregtek napjaid, éveid.”

Szóval 12 generációnyi elsőszülött fiú egyazon családfáról? Csillagok, Sternek és Sternovskyk? Csaknem 300 év az 1706-os teljes napfogyatkozástól az 1999-esig?
Sok, elég sok, az én ízlésemnek. Befogadóként a „jó könyvnyi” szövegmennyiségről alkotott képemnek simán elég lett volna a fele. Pláne így, ezzel a töménységgel.

Tulajdonképpen ez vele az egyetlen bajom, hogy túlontúl eseménydús és hosszú. Végig nagyon élvezetes, fordulatos, olvasmányos, korhű, sőt, frankón huncut kis összefüggések rejlenek a fejezetek közt, amikben viszont annyira sok minden történt (rendesen 12 életút), hogy mire végigolvastam egyet, már csak nagyjából emlékeztem az előzőre, az azelőttire meg már szinte egyáltalán nem, és ez kicsit zavart.
Hogy annyira részletgazdag, hogy azt képtelenség lenne egyben látni.

Vagy csak én vagyok képtelen kellőképpen elmerülni egy ekkora szövegben ahhoz, hogy minden ízében átlássam, de nekem sehogy sem akartak ezek a (külön-külön persze nagyon jó) fejezetek egységgé összeállni.

Nem hagy nyugodni, hogy talán meg lehetett volna írni 450 oldal helyett 300-ban is ezt a 12 (többnyire tragikus kimenetelű) életet, egy-egy lényegi pontra koncentrálva, és akkor a(z alapkoncepciónak amúgy elég jó) korhű nyelvezet 300 év alatti fokozatos fiatalodása is látványosabb lenne (bár így is egész jó).
Legjobban persze az utolsó előtti fejezetet (generációt) élveztem (az íróval egykorú Csillag története), bár nem tudom, hogy mennyire önéletrajzi, de szerintem azon a ponton hat a legőszintébbnek a könyv.

Már csak ezért is megérte. Meg a többi 11-ért:)

A könyv leírása:

  Apák könyve / Vámos Miklós. - 22. utánny. - [Budapest] : Ab Ovo, [2006], cop. 2000. - 447, [2] p. ; 22 cm
ISBN 963-7853-93-6 kötött : 2200,- Ft

„Manapság, okoskodott később Louis, kötelessége az embernek, hogy boldog legyen azért, mert dolgoznia kell. Ha valaki munkát talál, elvárják tőle, hogy jódlizzon meg bakugrásokat csináljon, amiért megszabadult a munkanélküliség leírhatatlan szenvedéseitől. Nevetséges. Az embert nem munkára teremtették. Az embert halálra teremtették.

Azt hiszem, Louis Tinner könyvtáros valójában az unalmát és létezésének értelmetlensége felett érzett szorongását kompenzálandó, azok ellenében vált ennyire cinikussá és antiszociálissá. Roppant szórakoztató egyébként, ahogy magában mindenkit lemarház, letehenez, amolyan könyvtári dr. House módjára (a munkahelyén álló nap söröző és dohányzó Tinner karaktere amúgy jóval öregebb, úgyhogy az analógia inkább visszafelé lehetne igaz), ahogy a nőket stíröli, ahogy elszáll magától, ahogy a könyvekkel bánik (nem túl tiszteletteljesen, na:)) és ahogy unalmában hipochonderkedik a tükör előtt.

És mindez még nyakon van öntve egy csomó „minimál gondolatmenettel”, a világ legapróbb dolgai feletti feleslegesnek tetsző morfondírozással, ahogy mondjuk Erlend Loe Naiv.Szuper. című művében, csak csípősebben, olykor szexistábban.

Szóval komikus, merész, és néhol dühös és kiábrándult könyv, tetszett, habár egy_ember és Pável barátaink rajongását azért 100%-ban nem tudom osztani.

Az biztos, hogy a hossza (vagyis a rövidsége) nagyon eltalált, ha csak egy betűvel is hosszabb lenne, már unalmassá válna, így meg még tényleg szórakoztató és simán végig lehet röhögni.

És irodalomtörténeti jelentősége is van, mert állítólag jól reprezentálja az új, „angry young belgians” nevű flamand írógenerációt.

(A kockázatokról és rekeszizmokban kiváltott mellékhatásokról kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét:P)

A könyv leírása:

  A férfi, aki munkát talált / Herman Brusselmans ; [ford. és az utószót írta Wekerle Szabolcs]. - Budapest : JAK ; Pécs : Jelenkor, 1997. - 148 p. ; 21 cm. - (Műfordító füzetek, ISSN  ; 13.)
  Kisregény
ISBN  fűzött : 850,- Ft963-676-085-3
1218-1366

„Figyeld meg: a civilizált társadalomban a halál egészben véve a tabu-fogalmak közé került. Nem illik beszélni róla, a nevét körülírják, mint valami disznóságot, és a halottból, hullából megboldogult, elköltözött és néhai lesz, mint ahogy az emésztés aktusait körülírják. És amiről az ember nem beszél, arra nem illik gondolni sem. Ez a civilizáció védekezése a szörnyű veszedelem ellen, amely abból áll, hogy az emberben az életösztönnel szemben egy ellenkező irányú ösztön is dolgozik, egy ösztön, amely igen ravasz, édes és erős csalogatással hív a megsemmisülés felé.”

Anno, 7 éve, ha jól emlékszem, azért inkább a Pendragon legendát vettem kézbe a szerzőtől, mert úgy hallottam, az humorosabb, könnyebben befogadható mű. Akkor be is jött nekem (amennyire emlékszem, a sok történeti háttérinformációt frankón oldja humorral, helyzetkomikummal, nyomozással és misztikummal).

És ahogy belekezdtem az Utas és holdvilágba még meg is állta a helyét a teóriám, miszerint ez pedig egy komolyabb, merengősebb, „utaztatóbb” és az írói trendektől, kliséktől jobban elrugaszkodó regény. Leginkább a hajdani Ulpius-ház leírása fogott meg, ami egy kicsit a századforduló szimbolista dekadenciáját juttatta eszembe. Végül is az ez iránti nosztalgia, ábrándozás indítja el főhősünket a regény bonyodalmán, az öndefiniálás rögös útján.

Ahol aztán kiderül, hogy itt is ugyanolyan mértékben jelen van a misztikum és a humor is, csak a történelmi/történeti háttér jut kisebb szerephez (ami meg jót még jót is tesz, nem lassítja be vagy teszi szárazabbá a regényt).
Aztán valahogy fokozatosan alábbhagyott a lelkesedésem, ugyanis hiába a rengeteg izgalmas táj és atmoszféra, a frappáns lélektani leírások, a megannyi különc mellékszereplő (a demagóg Jánostól a bohókás vallástörténészen át a tenyérből jósló pincérlányig), valahogy olyan izgalmas viszonyrendszereket, mint a regény legelején, máshol már nem találtam. Az eleje annyira furcsa, hogy utána már képtelenség bármin is meglepődni.

Persze végig becsülettel, változatosan és élvezetesen van megírva, sőt mozgalmas szöveg, karakterek, hangulatok jönnek és mennek, ilyen szempontból nem lehet rá panasz, és hogy mennyire konformizmus a felnőtté válás, a polgári élet (tulajdonképpen ezt a kérdést teszi fel a regény), nos, ez semmi esetre sem egy elhanyagolható téma, én azonban mégis vártam volna valami többletet, valami pluszt a befejezéstől, amit, úgy érzem, nem kaptam meg.

Ezzel együtt is elég jó regény, lehet érteni, hogy mit szeretnek benne ennyien, de az én ízlésem szerint lehetett volna egy kicsivel még több belőle:)

A könyv leírása:

  Utas és holdvilág / Szerb Antal. - Utánny. - Budapest : Magvető, 2010, cop. 1937. - 391 p. ; 18 cm
ISBN 978-963-14-2463-8 kötött : 2990,- Ft

"...nem akarok semmit, nem tartozunk egymásnak, csak kíváncsi vagyok rád, ennyi, és a végén majd, amikor találkozunk, a legvégén, azt hiszem, akkor majd megölellek téged."

Szeretem az aparegényeket.
Asszem, nálam ez életkori sajátosság is, abból is következik tehát, hogy most léptem abba a korba, amikor az ember már nem lázong, nem határolódik el ösztönösen a szüleitől, hanem egyre afelé tendál, arra tolódik a hangsúly, hogy megértse, tisztázza magában a hozzájuk fűződő viszonyt. Hogy amikor felismerem őket magamban, tudjam őket hova tenni.
Az anyaregényeket is szeretem, de férfiként valahogy fontosabbnak gondolom az apához kötődés feldolgozását (más kérdés, hogy az aparegények, vajon erre valók-e, működik-e ilyesféle funkciójuk, vagy ez egy ösztönös, de felesleges elvárás, egyfajta csalfa remény, ábránd).

Ezzel az aparegények iránti lelkesedéssel kezdtem bele, és az első benyomásom az volt, hogy ugyanaz a stílus, ugyanaz az íráskép, ami Egressy novelláiban gyakran fárasztott, egy ilyen nagyobb lélegzetvételű szövegnél sokkal jobban működik, és Vertesz Antal főhőssel is mélyen együtt tudtam érezni, annyira ugyanúgy agyal, ugyanúgy kocsmázik, ugyanúgy csajozik, ugyanúgy lézeng, ingázik és bizonytalankodik, emészti magát, mint én (és még gondolom nagyon sokan mások).

És épp emiatt lett aztán kissé unalmas, hogy annyira a mindennapjaimról szól (még akkor is, ha az én apám speciel él, és nem váltam el kétszer), annyira azonosultam vele, hogy csak nagyon kevés ponton tudott kiszakítani a valóságomból. Mondhatnám úgy is, hogy nem volt elég érdekes.

Aztán a rengeteg merengés, múltidézés és önsajnálat, ugyanúgy vontatottá tette az egészet, mint a novellás kötetnél. Gyakorlatilag egyetlen péntek este elbeszélése (késő délutántól másnap hajnalig) teszi ki ezt a 271 oldalt, megszakítva rengeteg emléktöredékkel Anti volt feleségeiről, apjának temetéséről, utolsó szerelméről, egy atyai pofonról, stb.

egy_ember szerint kicsit túlírta, szerintem pontosabb, hogy túlhúzta a tűnődéseket, amik így zavaróan visszaveszik a tényleges cselekmény tempóját. Kár. Pedig alapvetően szimpatikus regény lenne.
Ja, és a rengeteg elgépelés rohadt idegesítő volt a vége felé.

A könyv leírása:

  Szaggatott vonal : aparegény / Egressy Zoltán. - Pozsony : Kalligram, 2011. - 271 p. ; 21 cm
ISBN 987-80-8101-411-6 kötött : 2900,- Ft

Frappáns kis történet, csak elkeserítően rövid:(

Mindenesetre az a fajta krasznahorkais cizelláltság, azok a fajta gondolati varga betűk, amilyeneket a Sátántangóban olvastam, itt kisebb számban akadnak, itt az izgalmas inkább az (vagyis nekem az volt), ahogy az idősíkok rétegeltségét emeli egy új, elsőre bonyolultabbnak látszó nyelvi szintre az egymondatos írásmóddal.

Arra gondolok, hogy ha valaki egy kocsmában mesél egy sztorit, amiben valamit kérdeznek tőle, akkor azt a hagyományos(abb) írásképben gondolatjelekkel, új bekezdésekkel és/vagy idézőjelekkel tagolnák, itt pedig: „kérdezte tőle akkor, mesélte, majd magára mutatott”. És higgyétek el, érthető és befogadható így is.
És ez azért, be kell vallani, kölcsönöz a könyvnek egyfajta pikantériát.

A könyv leírása:

  Az utolsó farkas / Krasznahorkai László. - Budapest : Magvető, 2009. - 69 p. ; 19 cm
ISBN 978-963-14-2745-5 kötött : 1490,- Ft

No, hát ez lenne Bukowski első regénye, egyben az első Bukowski-regény, amit olvastam.
Nem rossz, bár a könyv megjelenése óta eltelt 40 év távlatából olvasva, nem is tűnik olyan meghatározó élménynek, hiszen nincsen túlbonyolítva, gyakorlatilag adott egy Henry Chinaksi nevű vagány, dörzsölt, iszákos író-alteregónk, aki gondol egyet, és belép a postához (mert oda mindenkit felvesznek), majd leírja az ott töltött 11 év, avagy 285 oldal lóversennyel, fegyelmikkel, örök másnapossággal és szerelmi afférokkal tarkított élményeit.
Ennyi.

Mondhatnám, hogy meglátszik rajta, hogy 3 hét alatt írta, de az igazság az, hogy itt a könyv élvezeti faktorából ez egyáltalán nem von le (ráadásul a Gerlóczy Marcinak sokkal több idő kellett, hogy egy hasonló stílusban egy kevésbé sikerült csemegepultost hozzon létre:P).

Mondatai lényegre törők, lazasága rokonszenves, hedonizmusa életvidám, kitartása impozáns, és ami a legfontosabb: a cinizmusa is csak addig terjed, hogy az olvasója még azonosulni tudjon vele.

Rengeteg nevettem rajta, és (tekintve, hogy Bukowski többi műve még előttem áll) ez még csak a kezdet.
Valahogy úgy sejtem, később mi még nagyon jóban leszünk:)

A könyv leírása és egy rendhagyó kép az öregről:)

  Posta / Charles Bukowski ; [ford. Pritz Péter és Bajtai Zoltán]. - Budapest : Cartaphilus, 2006. - 285 p. ; 20 cm
ISBN 963-7448-15-2 kötött : 2500,- Ft

 

„Nem vagyok én szónok. Mint mondhattam volna még, ha hagynak? Hogy rosszabb péppé verni egy ember lábát, mint harcban megölni? Hogy mindenkire szégyent hoz, ha engedik, hogy egy lány megvesszőzzön egy férfit? Hogy a kegyetlenkedés látványa megrontja az ártatlanok szívét? Lehet, hogy semmit sem értek volna a szavaim, melyeket nem engedtek kimondanom, és aligha tudtam volna velük hatni a csőcselékre.”

A Nobel-díjas Coetzee eme regényében egy korosodó bíró meséli el egy (gondolom) fiktív birodalom (vagyis a Birodalom) egy határvárosának végnapjait (?) a Birodalmat fenyegető barbár hordák dúlásának árnyékában.

De vajon léteznek-e a barbárok?

Mivel még senki sem találkozott, és mivel a regény végéig senki nem is találkozik velük, sosem tudjuk meg, hogy valóban léteznek-e, és ha igen, veszélyesek-e. Ebben az értelmezésben a barbárok egyfajta Godot, de nem remény, hanem sokkal inkább kényszer, és nem az emberi természet szüli őket, mint inkább az államapparátus kényszeres bűnbakképzése, azokra a problémákra, félelmekre, melyeket már nem tud a szőnyeg alá söpörni. És ha ezt nézem ez egy nagyon-nagyon fontos könyv, majdhogynem az 1984 szintjén, hiszen ezt a fajta bűnbakképzést, amikor egy kormány a vélt vagy valós frusztrációk felnagyításával, majd színjátékszerű megoldásával igyekszik legitimálni és fenntartani a hatalmát, mi is nap mint nap láthatjuk (ha nem is az ennyire erőszakos szélsőségekig, ameddig ezt a regény elviszi), maximum nem szívesen gondolunk bele, mert ez borzasztó aggasztó.

Ami miatt mégsem kerül az abszolút kedvenceim közé, az az, hogy a főhősünk az bizony nem egy Winston. Noha folyamatosan szembeszáll a parancsokat vakon teljesítő birodalmi katonákkal, látszólag magabiztos és céltudatos, mégis sokszor cselekszik következetlenül, érzelmei ambivalensek, többször cáfolja, vagy felülírja korábbi következtetéseit, ami elég zavarba ejtő (többször hasonlítja is magát pl. értetlen gyerekhez meg csecsemőhöz). Egyfajta zavarodott forradalmár, na, nem mindig tudtam vele azonosulni.
Meg állítólag a fordítás sem a legjobb, de ezt nekem nincs lehetőségem megítélni, annyit mindenesetre láttam, hogy a rövid, tömör mondatok jellemzik a szöveget, ami nem feltétlenül hátrány, de nem is előny.

Ha találni is gyengéit, szerintem ez egy nagyon „nagy” könyv, érdemes olvasni, még akkor is, ha a rengeteg megaláztatás és erőszak miatt néhol nehéz is. Engem mindenképpen arra ösztönöz, hogy a jövőben olvassak még a szerzőtől.

A könyv leírása:

  A barbárokra várva / J. M. Coetzee ; [ford. Sebestyén Éva]. - Pécs : Art Nouveau, [2000]. - 287 p. ; 18 cm
ISBN 963-00-4446-3 fűzött : 998,- Ft

 

Na, megnéztem 2010 talán legjobban várt filmjét, a (szerintem) méltán kultikus Murakami-regény filmadaptációját és hát (mint ahogy a legtöbb kritika is írja) eléggé borzalmas:) 

Pedig a fényképezés gyönyörű (állítólag Wong Kar-wai filmjeinek operatőre fényképezte), mind a természeti képek, mind a diáklázadások nagyon jól mutatnak a vásznon, és a zenék is nagyon hangulatosak (Johnny Greenwood-nak, a Radiohead gitáros/billentyűsének köszönhetően), de néhol olyan szinten el vannak rontva a vágások (leginkább is a jelenetváltásoknál), hogy egyszerűen darabjaira esik az egész.
Én mindig azt mondom, hogy zenét félbevágni jelenetváltásnál nem jó, annak ott el kell halkulnia, lassan, átmenettel eltűnnie, szétfoszlania, itt meg csak úgy félbe vannak nyesve.
Szóval pfúj.
Meg ezen kívül sok mindent ki is hagytak a regényből, és bár a Naoko-s jelenetek így is egész jól átjönnek, mondhatni működőképesek (a Naoko-t alakító színésznő egyébként Iñárritu Babeléből lehet ismerős), a Midori-val játszódó jelenetek "megcsonkítása" szerintem vázlatossá és sutává tette a történet ezen részeit.

Egy próbát azért megér, de ne számítsatok nagy dologra.

Imdb adatlap: http://www.imdb.com/title/tt1270842/

Az ember, aki többé nem választhat, megszűnik ember lenni.”

Gondolom a sztorit ismeri mindenki, úgyhogy a cselekményleírástól újfent eltekintenék.

Alapvetően ugyanaz volt vele a bajom, ami már a filmmel is (amit hál' Istennek elég rég láttam ahhoz, hogy részleteiben emlékezzek a cselekményére). Én azokat a disztópiákat szeretem, amiknek az atmoszféráját, szellemét le tudom vezetni a jelen vagy egy adott történelmi kor korszelleméből (az 1984 ilyen nekem abszolút ilyen), itt pedig frusztrált, hogy nem tudom, hogy pl. a naccat szleng szláv szavainak van-e köze mondjuk a ’60-as éves hidegháborús szovjet aggályaihoz, vagy valami tök másból jönnek, egyáltalán következnek-e bármiből, és hasonlók.

Elismerem, hogy ez a regény fontos témát jár körbe, hogy egy lényeges morális kérdéskört feszeget, és Burgess egy abszolút járható úton írta meg (a szláv szavakon kívül a játékos, becézett szóalakok, a hangutánzó szavak ismételgetése, a cselekményorientált elbeszélésmód együtt egy egyedi, sodró és szürreális légkört adnak a szövegnek), de hozzám ez a fajta megközelítés sosem állt különösebben közel.

A könyv leírása:
 

  Gépnarancs / Anthony Burgess ; [ford. Gy. Horváth László]. - Budapest : Európa, 2010, cop. 1990. - 172 p. ; 20 cm. - (Európa diákkönyvtár, ISSN 1215-4989)
ISBN 978-963-07-9057-4 fűzött : 950,- Ft

 

"„Eriggy a fenébe, ordenáré disznó vagy!” "Mi van, megint csalánra pisiltél?" Férfi és nő. A fentiek. […] 
„Hangjáték”, mondaná Marga. Kettejük veszekedése, bevallom, jó hatással volt rám. Becsuktam az ablakot, hogy egy hangfoszlány se vesszen el, és elterültem az ágyon a fejem alatt összekulcsolt kezekkel. Gyakran csináltuk ezt Margával. Hallgatóztunk és vihogtunk, mint a hülyegyerekek. Suttogva replikáztunk. Kommentáltuk a hallottakat. Amikor a hangok érthetetlenné halkultak, együtt próbáltunk rájönni, hogy mit mondhatnak. Néha vitatkoztunk is egymással. Máskor arra volt jó, hogy az arcunk, a lélegzetünk közel kerüljön a másikéhoz. Hogy cirógassuk és tapogassuk egymást. Hogy a káromkodások és a bőkezűen szórt útszéli szitkok ritmusára egymásnak essünk."

Hát, nagyjából ezzel a kritikával egyet is értek:
http://www.kikotoonline.hu/konyvjelzo/kritikus-szem/konyvkritika/igy-adjuk-el-konyvunket 
(és akkor ezennel el is tekintenék a történet ismertetésétől is:)) 
Annyit tudok hozzátenni, hogy a két párhuzamosan futó történetszál igenis összefügg, sőt, egy történetnek a két fele (némi kitérőkkel), a szakítás utáni első pár hónap és az azutáni néhány hónap története fut váltakozva, csak az egyiknél E/1-ben, a másiknál cselesen E/3-ban.

A bibliai totó nekem sem jött be, nem mutat jól egy regényben, poénként sem, és hasonló nem teljesen komolyan vehető dolgok, felületességek miatt az, ahogy a főhős (Andi) fejében fokozatosan megszűnik a szkepszis az intézményesült vallásossággal (itt konkrétan egy keresztény szektával – ezt a szót használják rá maguk a hívők is, a békésebb „felekezet” szó helyett) szemben, az így bennem semmit nem mozgatott meg. 
Amúgy ez a gördülékeny, könnyed, nagyon a mai emberek humorára hangolt, de mégis igen elgondolkodtató stílus engem némileg Coupland Rágógumitolvaját juttatta eszembe.
Akinek az bejött az ezen is tud majd nevetni, de összességében annyira azért nem jó regény.

A könyv leírása:
  Hogyan felejtsünk el egy nőt : regény / Dan Lungu ; [ford. Lakatos Mihály]. - Budapest : Magvető, 2010. - 352 p. ; 19 cm
ISBN  kötött : 3490,- Ft978-963-14-2820-9

Kivégeztem. Végre:) - Poszt a regény megjelenésének 110. évfordulójára:

Nos, hol is kezdjem… a molyos értékelésekkel jobbára egyetértek, szerintem is az a nagybetűs családregény, és én is kissé sietősnek, könnyelműen odatettnek találtam Buddenbrookék lassú hanyatlásának (4 generáció! 40 év!) lezárását az utolsó oldalakon.

Ezen kívül viszont a regény arányait teljesen példaértékűnek találtam, a romlás kényszerlépései (mindenfelé szociális és családi követelmények, nyomás, presztízsharcok, érdekházasságok és üzleti malőrök) körül hömpölygő cselekmény komótosságát frappánsan ellensúlyozzák a rendkívül pontos és érzékletes lélektani vívódások leírása, az elvárások és az önrendelkezés, önmegvalósítás viszonyrendszerének körülményes, de élvezetes bemutatása.

Ráadásul Mann nem hegyezte ki túlzottan élesen a szöveget a mondanivalóra, így az nem megy az olvasmányosság kárára: nem filozófiai mélységű problémák és gondolatok köré húzott fel egy családregényt, nem parabolát írt, hanem módszeresen és zseniálisan aknázta ki egy család bukásának történetében rejlő lehetőségeket.

Jó hát a fordulatok diktálta sebességen persze hogy meglátszik a regény kora, de cserébe rengeteg féle-fajta pompás karaktert mozgat, melyeknek jellegzetes tulajdonságait helyenként elismételgeti (azt hiszem, ezt hívja „bevésésnek” a szakirodalom), ami a mellékszereplőknél felettébb hasznos (a megjegyezhetőség végett), a főszereplőknél meg némiképp ironikusnak hat (amikor pl. harmincadszor olvassuk, hogy milyen a jellegzetes „Buddenbrook kéz”, vagy Gerda „egymáshoz közel ülő, barna, kékesen körülárnyalt szemei”, vagy Hanno „nyelvével odvas zápfogán szokott kotorászni”, stb. stb.) .

Kissé megnehezíti a befogást, hogy Mann a kor (XIX. század közepe) történelmi hátteréről, a háborúkról és a (mai szemszögből a kor legfontosabb eseményét jelentő) német egység létrejöttéről jóformán hallgat, evidenciának tekinti (bár az ő idejében még lehet, hogy tényleg közelmúltként gondoltak rá, és emiatt), s az etikett változásait is kézenfekvőnek veszi – holott nekem elsőre igencsak furcsa volt, hogy a Johann-t egyik évtizedben még franciásan Jean-nak, két generációval odébb meg már Hanno-nak becézik.
Mindent összevetve akkurátusan felépített, terjengős, de mégis kellemes könyv ez, nagy könyv nagy témákról, csak meg kell tanulni ráhangolódni, azt is mondhatnám (csak nem mindenkinek lenne ínyére), hogy fel kell nőni hozzá.
Türelemmel kell lenni vele, magam is 4 vagy 5 kortárs művet olvashattam volna el annyi idő alatt, amennyit ennek a könyvnek a befogadására áldoztam (kisebb szünetekkel  kb.egy teljes hónap volt), de végül nem kellett benne csalódnom.

A könyv leírása:

  A Buddenbrook ház / Thomas Mann ; [ford. Lányi Viktor]. - 7. kiad. - Budapest : Európa, 1975. - 618 p. ; 20 cm
Regény
ISBN 963-07-0365-3 kötött : 45,- ft

„- Milyen jó lenne, ha egyszer tényleg felrobbanna ez az egész!
- Mi? Egész Magyarország?
- Akár. De én Budapesttel is beérem.
Csodálatos gondolat volt. Mahno úgy képzelte, mint az antik Róma lehanyatlását, melynek maradványain új város épült.”

Négy fiatal pesti egyetemista (mellékállásban biciklis futár) anarchista akcióiról szóló regény csak jó lehet nem?
Hát nem.

Egyrészt itt ugyanazt a kényszeres odamondogatást, társadalombírálatot, tutimegmondási igyekezetet éreztem, mint a múltkor a csemegepultos Gerlóczynál, ami ugye kellő (tuti) megfigyelési készség nélkül gyakran silányul/fajul sztereotipizálásba, másrészt a regény szerkesztési koncepcióját sem igazán tudom mire vélni.

Azzal ugyanis, hogy az írónő a gyerekek (a nagy anarchisták után választott nevükön: Mahno, Bakunyi, Kropotkin és Emma Goldman) egyes akcióinak konkrét leírását legtöbbször kihagyja, s ezzel szerintem épp az igazi feszültséget, bonyodalmat vonja meg a regényétől. Mintha menet közben rájönne, hogy: hát a jelenet, amit kitaláltam nem is nem is annyira nagy szám, nem elég grandiózuk, ezért inkább szépen megírom az egyes "bevetések" előkészületeit, felvezetését, majd (itt pontot teszek, és csak a következő fejezet elején) az esetleges visszhangjait, következményeit. Hátha így sejtelmesebb, izgalmasabb, hogy csak utólag tudja meg az olvasó, mi történt.

Hát kérem, az én oldalamról nézve az történt, hogy mint olvasó meg lettem fosztva a lényegi cselekménytől (ugyanis így csak a méginkább lényegtelen történések maradtak fenn), és feleslegesen le lettem fárasztva jópofáskodóan megírt, kisstílű dialógusok és háttérinformációk tucatjával, valamint egy tényfeltáró újságíró stílusában megírt budapesti korrajzzal.

Látszik, hogy Noémi élvezettel forgatja a tollat, választékosan és ügyesen fogalmaz, de nekem ez kevésnek bizonyult.
Úgy érzem, hogy egy súlypontjaitól megfosztott regényt kaptam.
Könnyed, de lyukacsos, mint az ementáli.

A könyv leírása:

  Utolsó kentaur : társadalmi lektűr / Szécsi Noémi. - Budapest : Ulpius-ház, 2009. - 285, [2] p. ; 20 cm
ISBN  fűzött : 2999,- Ft978-963-254-244-7

 

A Varázsfuvola punk változata? Még csak az se. (pedig a Könyvjelző magazinban és a literán ez volt olvasható)
Egyetértek Pável véleményével, tényleg visszalépés ez a regény a Lipót után. Persze a doktor úrra jellemzően kibaszott beteg, pornográf és hagymázas, kíméletlenül röhög a nyomoron, a halálon és a szenvedésen, de valahogy mintha össze lenne csapva: a cselekmény kevés, a színvonal ingadozó (pl. ilyen olcsó poénok, hogy „nulla-hulla” vagy a végtagok nélküli nőnek: „Csókolom a kezedet. Vagy bocs, mivel az nincs, akkor az orcádat.” stb.), és hát sok helyen feleslegesen magyarázta túl, szócsépel, lett volna még mit húzni rajta.
Hát doktor úr, ez így most csak 3-as, akkor, kérlek, add ide még az egyik karodat, és a kis farkadat, kérlek szépen, jó?:)

(gy.k.: Karcsi a hentes. Az író úr zenekara, a Tudósok egyébként április 23-án ünnepli fennállásának 25. évfordulóját az A38-on, mely alkalom egyben kiállítás, és az új – ezúttal önéletrajzi - Máriás-könyv bemutatója is lesz állítólag)

A könyv leírása:

  Szabadkőműves szex / drMáriás. - Budapest : Noran, 2010. - 190 p. ; 20 cm
ISBN 978-963-283-040-7 kötött

Loe ikonikus író. Prózája annyira pofátlanul dísztelen és mesterkéletlen, szinte már naiv, mintha egy gyerek írta volna, és közben mégis érezni mögötte a kvalitást.

A sztori különben annyi, hogy van az életével (szokás szerint) sok mindent kezdeni nem tudó, kissé együgyű elbeszélőnk, aki egy szép napon azon kapja magát, hogy (pár nem épp jelentőségteljes, átbeszélgetett éjszaka után) beköltözött hozzá Marianne, hogy akkor ők most innentől egy pár, hősünk pedig nagyokat hezitálva végül úgy dönt, megpróbál beleszeretni a lányba. A lány néha igyekszik őt az orránál fogva vezetni, mire emberünk olykor pipogyán enged, olykor megmakacsolja magát, mire persze Marianne is besérül, stb. stb., szóval egy mintegy két éven át tartó párkapcsolati huzavonát olvashatunk, idillel, teszetoszasággal, veszekedéssel, béküléssel, dacos fellángolásokkal és gyöngéd egymásra találásokkal. Meg persze fanyar humorral de csak finoman adagolva.

Noha ez Loe első regénye, a később markánsabb stílusjegyei már itt is erőteljesen tetten érhetők. Póztalan, egyszerűségre és lényegiségre törekvő szöveg ez, melynek így (számomra) az a hátránya, hogy túlontúl kevés benne a bonyodalom, illetve, nem elég feszült, nem jelentőségteljes.
És noha a vége felé egyre több benne a mélázás, tépelődés, én mégis inkább egy könnyed, laza szövegnek mondanám, mintsem hatásos vagy nagy hatású olvasmánynak (idézetet pl., ami önmagában is jól hangzik, egyáltalán nem tudok bányászni belőle), de kétség kívül szórakoztató az elejétől a végéig.
Minden esetre én kíváncsi vagyok Loe többi könyvére is - különös tekintettel a most újra kiadott Dopplerre.

A könyvet köszönöm a Scolar kiadónak!

A könyv leírása:

  Elfújta a nő : regény / Erlend Loe ; [ford. Földényi Júlia]. - Budapest : Scolar, 2010. - 188 p. ; 19 cm
ISBN  fűzött : 2450,- Ft978-963-244-221-1

Peti_bácsi 2011.03.30. 10:30

Versmob

Na, most akkor kirakom ezeknek a kedves fiatalembereknek a Versmob 0411 címre keresztelt, a költészet napjára elkészülő interjúfilmjüknek a trailerét, mert megkértek erre, és mert nekem is nagyon tetszik.

 

versmob 0411 [trailer] from versmob on Vimeo.

A felvett, mintegy 50 órás nyersanyag 44 kortárs költővel tartalmaz interjúbeszélgetéseket arról, hogy hol van ma, 2011-ben a vers, a rím, az irodalom helye és szerepe a világban.
Az elkészülő, kb. félórás alkotást a www.versmob.hu oldalon láthatjátok a tervek szerint április 11-től, azaz már kevesebb, mint két hét.

Szólj hozzá!

Címkék: vers

süti beállítások módosítása