2010.05.28. 13:47
Émile Ajar - Előttem az élet (1975)
„Az élet egy olyan izé, ami nem való mindenkinek.”
Kedvenc karakter: N’Da Amédée úr
Azt hiszem, Almost_Zed nemrégiben keletkezett remek ismertetője után túl sok mindent nem lehet hozzáfűzni a könyvhöz.
A sztorit gondolom amúgy is mindenki ismeri.
Adott egy tíz év körüli (legalább is ő azt hiszi – iratai erről nincsenek) arab származású kisfiú (Mohammed, azaz Momo), akit egy kiöregedett prostituált (Rosa mama) nevel a direkt kurvák gyermekeinek („kurvagyerekeknek”) fenntartott (amúgy persze illegális) gyermekmegőrzővé avanzsált otthonában, ám Rosa mama egyre betegesebb és szenilisebb lesz, míg nem a kis Momo marad az egyetlen állandó neveltje, s a kettejük közti kapocs rendkívül erőssé kupálódik.
A regény lényege (szerintem) egyrészt Momo mentalitásának és nyelvezetének bemutatása, másrészt Rosa mama leépülésének kálváriája.
Rosa mama
Ennél lényegesebb azonban elbeszélőnk és főhősünk, Momo, aki fanyar humorával, kertelés nélküli, szókimondó utcai vagányságával különös nyelvi világot teremt. Momo nyelvében egyszerre található meg a gyerekes naivság (strici helyett skricit mond, amnézia helyett amnesztiát, strihelni helyett strikkelnit stb.), a nagy igazságok kimondására való hajlam („Nem akartam már ott lenni. Becsuktam a szemem, de az se ért semmit, ugyanott voltam, ez automatikusan így van, amíg él az ember.”) és a kegyetlen őszinteség. Ezért aztán végig az motoszkált a fejemben, hogy akkor ez a regény a francia irodalomban valami olyasmit jelenthet, mint a Zabhegyező az Egyesült Államokban, de nem tudom, helytálló-e a párhuzam. Itt az események sokkal groteszkebbek és tragikusabbak. Ebben a világban (a párizsi nyomortanyákon, a transzvesztiták, arabok, négerek, zsidók, árvák, tolvajok, stricik világában) mindenki kiábrándult, mindenki fél, mindenki magányos és mindenki szeretetre éhes.
Momonak sincsenek ábrándjai, ennek megfelelően bizarr beletörődéssel éli meg és tolmácsolja a nyomort, a kiszolgáltatottságot és a tragikumot. Amikor apja végre 11 év után eljön érte, majd szívrohamban a szeme láttára hal meg, Momo mindössze amiatt érez némi zavart, hogy kiderült, valójában nem 10, hanem 14 éves, avagy az ő nyelvére fordítva: öregedett 4 évet. De ez csak egy kiragadott példa, szinte minden átélt tragédiát ilyen álnaív, keserűen humoros félreértelmezésekkel kezel. Az éhezésnél, és a devianciánál nagyobb hátassal van rá a cirkusz vagy egy véletlenül fellelt szinkronizáló terem. Rosa mama állapotának rosszabbra fordulásakor (Momo szavaival, amikor "odábbáll a feje") pl.: „Charmette úr rendelt egy temetési koszorút, mert nem tudta, hogy Buaffa úr halt meg, azt hitte, hogy Rose mama, ahogy mindenki kívánta, mivel a javát akarta; Rosa mama meg örült, mert ez reményt adott neki, és különben is, most fordult elő először, hogy valaki virágot küldött neki.”
Az utcanyelv amúgy a nem éppen új friss miatt kissé avíttas, de ez itt most egyáltalán nem számít.
Nem is próbálom részletesebben bemutatni, tessék olvasni!
Még annyit, hogy az elején a kissé csapongó elbeszélésmód miatt nekem kicsit döcögött, de aztán hamar rááll az ember agya.
A könyv leírása:
Előttem az élet / Émile Ajar ; [fordította és az utószót írta Bognár Róbert]. - 2. kiad. - Budapest : Európa, 1980, cop. 1977. -
Regény. - 81500
ISBN
1 komment
Címkék: prostitúció szorongás identitás szinkron szleng emlékek magány abszurd groteszk zsidóság arabok fekete humor árvaság beteges émile ajar
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Annamarie 2010.11.27. 18:59:32
Én is azt éreztem az elején, mint te, hogy döcög. Nem is gondoltam volna, hogy ez ilyen jó könyv.