„Valami biztosan történt velem valamikor.”

Így próbálja igazolni, ezzel próbálja magának megmagyarázni a Valami történt elbeszélője, Bob Slocum, az érett, tehetséges, háromgyermekes, kétautós, „középszintű,  középszerű középvezető”, a saját életében végbemenő változásokat és az azoktól való vészjósló félelmeit.

A regény tehát egyfajta kitárulkozó, önfeltáró monológ, egy sebészeti pontosságú analízis, melyben Bob néhol szorongva néhol ironizálva sorra elemezgeti a hivatalt, ahol dolgozik (ahol „senkinek sincs szüksége senkire” mivel „A cég megy magától. Nincs szüksége ránk. Nekünk van szükségünk rá.”), a munkatársait, a családját (feleségét, 15 éves lányát, 7 éves kisfiát, és Dereket, az agyi defektussal született fogyatékos gyermeküket), a jelenlegi és a múltbeli szeretőit, a cselédlányt, az első, fiatalkori munkahelyét, az anyja halálos ágyánál tett látogatások emlékét, a csukott ajtóktól való félelmeit, a rémálmai jelentőségét, stb. stb.

Összefüggő, folyamatos cselekmény tehát egyáltalán nincs.

Visszaemlékezések vannak, félelmek vannak, felidézett párbeszédek és elképzelt jelenetek vannak.

Paranoia szülte kényszeres elmélkedés és merengés.

Akár egyfajta számvetés.

Az időbeli szerkezet így nagyjából meg is egyezik azzal, amit a 22-es csapdájában már láthattunk, nevezetesen, hogy az író egy-egy témát előbb csak futólag említ, majd később vissza-visszatér rá egyre részletesebben elmélyülve benne.

Csak hogy, amíg ez a technika ott hibátlanul működött (az a könyv tényleg egy mestermű!), addig itt ez gyakran felesleges önismétlésnek, redundanciának tűnik és szerintem bizonyos pontokon kifejezetten vontatott lesz tőle a könyv (ha jól emlékszem az Isten tudjával is ez volt a helyzet).

Másik negatívum, hogy noha kellemesen változatos, sokrétű és kiszámíthatatlan a szöveg, nem annyira könnyű olvasmány. Fel lehet szépen készülni a 140 oldalas fejezetekre, a kétoldalas bekezdésekre és hogy néhányszor bizony el fogunk veszni a másfél oldalas zárójeles megjegyzésekben.

Mégis amondó vagyok, hogy jó kis könyv ez.

Sajátos szatirikus képet nyújt a modern amerikai felsőközéposztályról, amely néhol kicsit Douglas Coupland cinikus stílusát vetíti előre, néhol (pl.: a szülő-gyerek kapcsolatok kiüresedése, a balesetekről szóló baljós hírek, az abortusz stb.) a Nullánál is kevesebb világát (ami azért eléggé faszaság a ’70-es évek elején).

A jómódban élő ám mégis pszichotikus kertvárosi család képéről pedig olykor az Amerikai szépség című film is beugrott.

„Most már úgy érzem, hogy nagyjában és egészében olyanok maradunk, amilyenek voltunk. Változás helyett hegszövetet vagy tyúkszemet és bőrkeményedést növesztünk a lelkünkön, ami eltakarja, és amikor csak tudunk, megfeledkezünk róla, hogy mi van benne.”

Néhány szócséplő részt leszámítva tehát élvezetes olvasmány a Valami történt, de nem ingatott meg a véleményemben, miszerint Joseph Heller élete során egyetlen igazi remekművet írt, és az a 22-es csapdája.

Aki még nem olvasta, annak zumm bele!

A könyv adatai:

Európa Kiadó

Budapest

1997.

ISBN 963-07-6161-0

kötött

563 oldal

áLl a bÁL, BaLAbál!

„Akár az első kórház-privatizációs regénynek is nevezhetnénk e kötetet, ha nem lenne annál sokkalta több” írja a könyv fülszövege.

És valóban ebben áll a regény legfőbb érdeme, hogy a (Máriás munkásságára oly’ jellemző) hihetetlenül abszurd és néhol szürreális cselekmény hátterében ezúttal egy aktuális, valós esemény áll, nevezetesen a „lipót”, a „Sárga Ház”, azaz az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) közelmúltbeli privatizálása, majd bezárása.

Ezt az eseménysort gondolja tovább, forgatja ki, rágja meg, nyeli le, majd köpi a szemünk közé a kedves doktor úr idegtépően groteszk, végletekig fokozott tragikumú meséjében.

Vagyis a történet ezúttal egyfajta kor(gúny)rajz, társadalomkritika is egyben (szemben pl. a Lomtalanítással, ahol társadalomkritikáról - úgy gondolom - még nem igazán beszélhettünk).

A regény tehát a tébolyda fiktív sorsát mutatja be a bezárás után valamint az ottfelejtett betegek bizarr „kalandjainak” (pammparamm) sorát.

A betegek szemszögéből élhetjük át, ahogy az intézet főbb részeit előbb bérbe adják pornófilmstúdiónak, majd welness-központtá, később pedig hatalmas tivornyák színhelyéül szolgáló elit-kaszinóvá alakítják azt.

Az elbeszélésmód is elég egyedi, bár szerintem nem a központozás nélküli, „egylevegős”, sodró mondatzuhatag-forma miatt (hisz ma már sokan használják ezt), hanem a történetet elbeszélő beteg (Balabál) szóhasználata, gyerekes szóalkotásai és a valóságra abnormálisan reflektáló gondolkodásmódja miatt.

Az elején kicsit a Száll a kakukk fészkére c. klasszikusra emlékeztet a mű stílusa, ahogy a betegek elgondolásaiban folyamatosan a valóság gyerekes, abszurd (félre)értelmezésével találkozunk.

De persze itt nem annyira ártatlanok a betegek sem.

Máriás víziói ezerszer szélsőségesebbek és brutálisabbak bármelyik nagy beat- vagy hippi-író stílusánál, lásd pl.: langaléta István sérvének a kioperálását vagy a törpe Eszter élveboncolását.

Bár talán még sokkolóbb, idegtépőbb is lehetett volna a történet, ha nem ennyire lényegre törő, velős az írás, de hát az elbeszélő személyének hitelessége érdekében mindenképpen jó ez a tömör, pörgős, egy szusszal történő elbeszélésmód, és ne izguljatok, azért így sem épp egy könnyen emészthető olvasmány a könyv.

A szereplőkről egyéb iránt megjegyezném, hogy igen frappáns, felejthetetlen karakterek születtek személyeikben: a főszereplő Balabál a gyerekes feltevéseivel, félreértelmezéseivel; a „csalfa” Mancika, aki a testével sok mindent meg tud szerezni; a csikkevő, vihogó Guszti; a folytogató Gyula (a legnagyobb arc a regényben); langalét(r)a István; a törpe Eszter stb. mind, mind emlékezetes figurák.

Az események előrehaladtával őrültek és egészséges közti határ egyre elmosódik, lassan rájövünk, hogy az ápoltak, betegek és az ápolók, normálisok tulajdonképpen bármikor nyugodtan helyet cserélhetnének, a regény végére pedig kiderül, hogy alkalomadtán minden gond nélkül helyet is cserélnek.

És itt már inkább Slawomir Mrozek stílusa ugrott be (elsősorban a novellái), ahogy az író egy aktuális közéleti eseményt kiforgatva, abból groteszk történetet kreálva fogalmaz meg egyetemes, örök érvényű szarkasztikus kritikát a világról, amelyben élünk.

„nem, ezek az igazi betegek, akik nyugtató helyett izgatót kapnak, pénzt, hatalmat, s ezek által a meggyőződést, hogy ők maguk a gyógyszer, a legnagyobb gyógyszer”

Máriás egy elmebeteg zseni, de tényleg!

Utoljára tavaly októberben volt hozzá szerencsém élőben az egri Nyílt tér fesztiválon, ahol is egymaga adott elő Tudósok-számokat zenésztársai nélkül, egy szintetizátor és egy szaxofon segítségével (mellettem álló hölgyismerősöm fel is sikított hirtelen, hogy „Jé! Nekem is pont ilyen szintetizátorom volt ovis koromban!”).

Tényleg nem semmi polihisztor a faszi, akár a zenei, akár a képzőművészeti vagy az irodalmi munkásságát nézem, bátran tudom ajánlani, tessék vele ismerkedni, barátkozni mielőbb!

A doktor úr ugyanis keserűen szívfacsaróvá és egyszerre groteszkül komikussá tudja tenni az emberi kínszenvedést, imád gúnyolódni a halálon, mi pedig kínunkban vele együtt nevetünk élesen, fülsüketítően hahotázva, és csak vihogunk és vihogunk még az után is, hogy rájöttünk, saját szánni való sorsunkon nevetünk, mi mind, eme nagy bolondháznak az ápolói és ápoltjai.

Ha-ha-ha

A könyv adatai:

Noran Kiadó

Budapest

2007.

ISBN 978-963-9716-40-7

kötött

174 oldal

ÜDvÖz Légy, Andrew!

üDvöZ lÉGy, rosemary!

ÜdVöz LéGy, SÁTÁN!

hahaha

Hölgyeim és uraim!

Örömmámor és elégedetlenség paradox kettősségével jelentem be Önöknek a modern kori horror-irodalom eme, mára klasszikussá vált, kis gyöngyszemét: a „mi Urunk” eljövetelének perverz elbeszélését!

Ennek a könyvnek a legnagyobb erőssége, amelynek hírnevét (vagy éppen hírhedtségét) is köszönheti – szerintem -, hogy története tényleg kibaszott gonosz!

Története egy nőről, akinek békés, tiszta, idillikus házasságát egy sátánista boszorkányszekta (vagy valami ilyesmi) teszi tönkre azzal, hogy az asszonyt hitvány cselekkel az orránál fogva vezetve ráveszik, hogy szülje meg nekik Uruk, a Sátán gyermekét.

Sőt nem csak gonosz, de egészen valószerű, már-már hihető is. Szépen, logikusan felépített kis sztori ez, persze néhány apróbb képzavar itt is adódott.

Számomra például máig rejtély, hogy miért viszi Rosemary az ágyneműt és Guy ingeit egy kínai mosodába, mikor ott van a házuk (a Bramford) alagsorában a mosókonyha.

Azt viszont öröm volt látni, ahogy a regény végére egyesével a helyükre kerülnek a történet rejtélyes, apró kis mozaikdarabkái, ahogy a cselekmény összeáll egésszé, ahogy sorra magyarázatot nyernek a miértek, választ kapnak a kérdések - egyedül a fentebb említett kínai mosoda esete megmagyarázhatatlan:-).

Amúgy szépen fokozatosan nő a feszültség is, ahogy haladunk előre a történetben, bár, előre szólok, nem lesz belőle túl sok: jómagam sok helyen inkább csak szimplán kíváncsi voltam, minthogy izgatott, feszült lettem volna, nem rágtam le sem az alsó ajkam, sem a körmeim.

Olykor még a nagynak számító horror írók is elkövetik azt a hibát, hogy regényeikben túl sokat árulnak el az általuk kreált gonoszról.

Amit ismerünk, amit meg tudunk magyarázni, attól pedig már nem tudunk félni.

Na, itt a bizonytalanság érzetét keltve, a feszültséget növelendő, szerencsére azért maradnak megmagyarázatlan, kifejtetlen dolgok is, pl.: a boszorkányszektáról sem árul el túl sok mindent a szerző, nem kezdi ecsetelni történeti hátterüket, indítékaikat stb. – hangsúlyozom: szerencsére!

’”Isten meghalt! […] Isten meghalt, a Sátán él! Ez a Kezdet éve, a mi Urunk első éve!”

No, azért még ne higgyék, hogy egy Lovecraft a faszi: nem-nem, szerintem ebben a sztoriban még sokkal több feszültség rejlett volna.

És most jön a regény legnagyobb gyengesége: nevezetesen, hogy Ira Levin szarul ír.

Néhol konkrétan úgy, mint egy 7 éves nebuló a tanórai fogalmazása felett görnyedve.

Egyéni stílusjegyei ugyanúgy nincsenek, mint nyelvi kreativitása.

A táj- és környezetleírások, a hátborzongató és egyéb hangulatfokozó díszletek például szinte teljesen hiányoznak. Kivételt képeznek persze azok a helyszínek, amelyek a sztori szempontjából fontosak, valamilyen funkcióval rendelkeznek (plusz bemutatásra kerül a mosókonyha atmoszférájának hangulata, ami még viszonylag eltalált).

A karakterek is elég egyszerűek, de ennek ellenére, életszerűek, jól elképzelhetők:

Rosemary, a kissé naiv, szende, békés természetű, szerető feleség (pont olyan, akit 1 sátánista szekta összeesküvői az orránál fogva tudnak vezetni, hogy kihordassák vele a Sátán gyermekét, hahaha); Guy, a szellemes, életteli, sokszor cinikus, de (látszólag) odaadó férj; Castaveték, a bájologó, (látszólag) mindenben segítőkész nyugdíjas házaspár a szomszédból stb. stb.

A történet szereplői egyébként mind átlagemberek, unalmas, szürke középosztálybeli életet élnek:

„Levetkőztek, zuhanyoztak, folytatták a betűjátékot, amelyet előző nap hagytak félbe, szeretkeztek, majd előszedtek egy üveg tejet és egy tál hideg spagettit a frizsiderből. Fél háromkor oltották el a villanyt, de előtte Guy meghallgatta az üzenetrögzítőt” blablablabla.

Szóval úgy az első 80 oldal simán dögunalom.

Aztán a teherbe eséssel kezdenek felpörögni az események, megindul a kegyetlen tetteket sejtető rejtélyek sora.

„Őrültek! Varázserőt képzelnek maguknak, azt hiszik, igazi boszorkányok, mint a mesekönyvben. Eszeveszett szertartásokat rendeznek és praktikákat űznek, mert betegek… megszállottak, őrültek!”

És pont ez a szereplők tipikusan átlagos, unalmas életvitele és a perverz borzalmak közötti kontraszt adja a történet szépségét – ahogy a legtöbb mai horror-történetben az lenni szokott. Ezért lehet mégis szívet melengető olvasmány azoknak, akik szeretik a beteges, erőszakos történeteket.

A kiadásról röviden még annyit, hogy (mint azt a képen is láthatják) elég silány, csúnyácska és (ha jól tudom) ezidáig ez az egyetlen magyar kiadás.

Jellemző a magyar könyvkiadásra, hogy egy ilyen (a műfaján belül) alapmű újbóli kiadás híján a magyar olvasóközönség előtt szépen lassan elfelejtődik, mára szinte csak antikváriumokban és a nagyobb könyvtárakban lelhető fel egy-egy példánya, odahányva egy láda aljára, vagy beesve egy polc mögé.

Summa summarum: egyszeri elolvasásra alkalmas, beteges végkifejletű, de amúgy szokványos lektűr ez, aki még nem ismeri, és nem rajong különösebben a horrorért, annak a regény helyett inkább a filmet ajánlanám.

A könyv adatai:

Árkádia kiadó

Budapest

1991.

ISBN 963-307198-4

fűzött

279 oldal

eZ koRunK rÉmáLmA, HÁt élVeZd!

Ez meg még is mi a faszt akar jelenteni? - töprengsz magadban, miután végigolvastad a könyvet, becsuktad és csak bámulod és bámulod az élénkvörös borítót.

Már az indexen olvasható kritikában is megjegyezték erről a borítóról, hogy nem túl sok értelme volt rátenni eme kurta kis mondatot. És tényleg. Mit keres ez itt? Azóta sem bírsz rájönni, hogy hogyan is kéne ezt értelmezni, milyen vonatkozásában köthető a regényhez (valószínűleg semmilyenben).

De nem csak emiatt húzod a szádat.

Az a baj, gondolod, hogy a film-adaptációt előbb láttad, és azt a sztorit vártad el a könyvtől is (vagy legalábbis hasonló kaliberűt).

Hát ég és föld a kettő.

Tessék, most már tudod.

Már az első néhány fejezet után világossá vált számodra a képlet.

Pofon egyszerű.

A csóka egyszerűen Irvine Welsh stílusában ír (nem véletlenül találkozunk a faszi elismerő véleményével a hátsó borítón).

A könyv stílusa csontra megegyezik a Trainspotting-éval: rövid, velős, mondatok, semmi mellébeszélés, semmi szentimentalizmus, semmi díszítés, semmi pózolás. Csak kemény és frappáns „odaszólogatások” (persze azért tényfeltáró irodalomnak még nem mondanám), jó adag osztályöntudat és a középosztálytól való undor.

„Nem értenek meg bennünket, és ez nekünk így jó. Látom magam előtt a tanárainkat. Akik Markot, Rodot és engem tanítottak. Osztják a körmösöket meg az intőket. Sok balfasz, mind arról prédikál, mi a helyes, és mi a helytelen. Apait-anyait beleadtak, hogy átállítsák a gondolkodásunkat. Csakhogy ők nem onnan jöttek, ahonnét mi. Rohadtul fel is bosszantottak. Annyit értek el az egésszel, hogy homlokegyenest az ellenkezőjét csináljuk mindannak, amiről papoltak.”

Ha nem olvastad volna az indexes ismertetőben, akkor is simán levágtad volna, hogy a két író valószínűleg jó haverságban van.

King főhőse még utal is Rentonék bagázsára, össze is hasonlítja mentalitásaikat.

Rögvest ki is keresed eme részt.

Ahá! Itt is van:

„Azt hiszem, kissé olyanok vagyunk, mint a narkósok. Jól fésült narkósok, akik a bunyóra vannak rákattanva. Csak nekünk nem a könnyebb opció kell, mi nem úgy próbáljuk lenyűgözni a szomszédokat, hogy félrevonulunk, és a saját szarunkban kuporogva toljuk fel az anyagot. Mi bátran előrelépünk, odatesszük magunkat a tűzvonalba. Nekünk természetes mámor kell. Adrenalinnal cuccolunk.”

King mintha regénye felépítésében is Welsh ötleteiből merítene: a fejezetek lazán kapcsolódnak egymáshoz, sokkal inkább tűnik az egész egy nagy novella-füzérnek, mintsem regénynek.

Ha valaki megkérdezné tőled, hogy mégis mekkora időintervallumot ölel fel ennek a regény cselekménye, elgondolkodnál, majd végül azt válaszolnád: „Fingom sincs”. Nem lehet egyértelműen tudni, hogy az egyes fejezetek közt pontosan mennyi idő telik el, de nem is kell, a lényeget tekintve ez lényegében lényegtelen.

Próbálsz visszaemlékezni, találsz-e valami egyedi vonást a könyv struktúrájában, aminek segítségével mégis el tudsz vonatkoztatni Welsh kultuszkönyvétől.

Hát persze! - ugrik be.

A cselekmény fő-szála itt minden második fejezetben érhető nyomon, ezeket tolmácsolja csak a főhős (Tom Johnson) egyes szám első személyben, jelen időben. Ezek legtöbbször egy-egy meccs napján történő kocsmázások és összecsapások eseményeibe, kimenetelébe nyújtanak betekintést, címüket is ennek megfelelően kapták: Otthon/ idegenben a… ellen.

Tom hangvételére elsősorban a lényegre törő, rövid mondatok, a sok káromkodás és szleng és a leírások mellőzése a jellemző. Ez utóbbi egyébként azért rossz, mert így pont a legfőbb karakterek kerülnek a legkisebb mértékben bemutatásra. A környezetet, tájat is sokszor csak illatukkal, szagukkal írja le.

A többi csapat kemény magjairól való elmélkedések azonban roppant szórakoztatók: Tomnak mindegyikről van véleménye, mindegyiket más okból tudja utálni. Pl.: Tottenham: „bibsik és kipát hordanak. Lengetik a Dávid-csillagot, és totál fel tudnak minket bőszíteni”; Liverpool: „ezek még a tehénből is kilopnák a borjút, amilyen megszállott, mocskos tolvajok” és így tovább.

Tom fejezetei közt elhelyezkedő részek, afféle kis kiegészítő elbeszélések, olyan emberekről, akiket közvetlenül nem, inkább csak közvetetten érint a futballhuliganizmus: egy hétéves kisfiúról, akinek apja West Ham-drukker; egy világbajnoki meccsre Spanyolországba látogató Chelsea-szurkolóról; egy visszataszítóan kisstílű, komoly álmokat szövögető biztonsági őrről; a sportújságírókról stb. stb..

Ezek miatt a „közbeékelt” fejezetek miatt nem válik egysíkúvá a regény stílusa, hiszen míg Tom mindent ugyanabban a hangvételben tolmácsol, addig ezen fejezetek elbeszélésmódja merőben eltérő (pl.: némelyiket E/1-ben – az adott elbeszélő nyelvezetén, gondolkodásmódjában, némelyiket E/3-ban, egyet pedig E/2-ben írt meg az író).

A csávó így próbál változatosságot vinni a hétvégi meccsek bunyóinak leírásai közé.

Nem is rossz, gondolod, csak épp teljesen más, mint a filmváltozat történetvezetése: ott egy folyamatos, (viszonylag) lineáris cselekménysort láttál, okot és okozatot; itt meg sok kis elbeszélést mindenféle kitérőkkel.

Éppen, mint a Trainspotting-ban.

Jól emlékszel, ott is totál ugyan ez történt. A sok kis különálló motívumot átkombinálva, néhol kiegészítve néhol megcsonkítva, egésszé gyúrva ültették át filmvászonra.

De ezekben a könyvekben kurvára nem a történet a lényeg.

Ezek a könyvek az adott szubkultúra látleletét nyújtják.

Céljuk az adott közösség stílusjegyeinek, mentalitásának, kialakulása miértjeinek a bemutatása.

Hát igen, ez utóbbi itt tényleg nem igazán teljesül, ahogy azt többen fel is róják az írónak és valld csak be, bizony benned is hiányérzetet keltett egy kissé.

Pedig, jól tudod, igyekszik ez az író bemutatni az indítékokat, mélyére ásni a dolgoknak, csak hát néha ellentmondásba kerül önmagával, néha pedig átsiklik dolgok felett.

Mondjuk az neked is szimpatikus volt, hogy olyan sokszor felbukkant a könyvben a média pocskondiázása, és az azzal járó változások bemutatása, hogy ma már a középosztály („a műsorfüzetes, méregdrága mezben feszítő köcsögök”) is egyre nagyobb arányban jár meccsekre.

Végezetül azt még ki akarod emelni, hogy abból a szempontból mindenféleképpen jó dolog, hogy ilyen jellegű művek is napvilágot látnak, hogy így legalább első kézből ismerhetik meg ezt a légkört, ezt a szubkultúrát azok az otthonülős, láblógató középosztálybeli olvasók is, akiknek soha életükben nem volt semmi köze a focihoz, pláne nem a futballhuliganizmushoz.

Néhány miért-tet és egy kicsit pörgősebb sztorit azért még elbírt volna a könyv.

Ennyi.

Kellemes olvasmány volt, de nem volt rád akkora hatással, mint vártad, nem indította be az agyadat a várt mértékben.

Érdemes volt elolvasni, de akit nem különösebben vonz a foci és a szurkolói klubok, az fix, hogy nem fogja „nagy" könyvként számon tartani.

Visszarakod a polcra, még egy darabig szemezel a gerincével aztán nyugovóra térsz.

A könyv adatai:

Kalligram kiadó

Pozsony

2005.

ISBN 80-7149-768-1

fűzött

293 oldal

Úgy döntöttem, hogy mostantól fogva mindig, miután elolvastam egy könyvet, firkantok róla egy rövid ismertetőt és közszemlére bocsátom azt a kedves nagyérdeműnek itt a világhálón, hátha ez által jön meg valakinek az étvágya az adott műhöz/ művekhez.

Lehet hogy sokan csinálják manapság ezt, és hogy semmi értelme az egésznek...hát majd kiderül.

Itt is az első kis recenzióm, fogyasszátok egészséggel!

Kurt Vonnegut – Börtöntöltelék (1979)

CSiP- cSiRip?

Billy Pilgrim és Eliot Rosewater madarai azt csiripelték, hogy újra kiadták Vonnegut Börtöntöltelék című regényét (amit eddig max antikváriumból tudtam volna beszerezni) és hogy vegyem meg és olvassam el mielőbb.

Így is tettem és neki is fogtam nagy vehemenciával.

Vonnegut mű lévén, nem túl hosszú (egészen konkrétan 304 oldal), így végig is értem a szövegen egész hamar és meg kell, hogy mondjam igen kellemes kis olvasmánynak bizonyult.

A sztoriról csak annyit, hogy ismertetőkben, fülszövegen sehol sincs túlságosan kirészletezve, mert nem is lenne értelme részletekbe menően leírni, ugyanis akkor kénytelen lenne lelőni az ember a regényben található legnagyobb poénokat, fordulatokat.

Annyit azért mindenképpen érdemes elárulni, hogy a főhős itt is egy esetlen, öniróniára hajlamos, humánus öregember („Ma is hiszem, hogy valamiképpen el lehet érni a békét, a bőséget és a boldogságot. Bolond vagyok”).

Ez a szerencsétlen kis öregember különféle tehetséges és/vagy gazdag emberek segítsége révén élete folyamán egyre feljebb tornássza magát a társadalmi ranglétrán, míg nem jelentéktelen állást kap Nixon-nál a Fehér házban (az „ifjúsági ügyek különtanácsadója” - jelentőségteljes munkakör lehet mi?), majd a Watergate-botrány legjelentéktelenebb résztvevőjeként börtönbe kerül. A regény története a szabadulása napjától indul, de ahogy az írótól megszokhattuk a történet folyamán számos múltbéli kitekintésre is sor kerül (és nem csak a főhős múltjával kapcsolatban). A börtön falain kívül, szabad emberként számos furcsa kaland éri: régi ismerősökkel találkozik, furcsa összefüggésekre derít fényt, miknek következtében hősünk egyszer csak újra a felső tízezerben találja magát, majd újra a börtönben.

Ahogy a hátsó borítón is olvasható „Vonnegut ezúttal visszatér az emberszabású emberek világába”, azaz eme regényéből száműzve vannak a sci-fi elemek. Azok tehát, akik Vonnegut műveit amiatt szeretik, ahogy a tudományos-fantasztikus irodalom elemeit alkalmazza a maga saját kis cinikus stílusában, na, azoknak csalódás lehet ez a regény.

Egy jópofa Kilgour Trout-novella ismertetésére azért csak sor kerül a műben (bár a történetben semmi szerepe nincs).

„Azám – Kilgour Trout visszatért” kezdi a regényt Vonnegut. - Na ja. csak aztán nem sokat szerepelteti az öreg Trout karakterét. Amúgy Trout-ot itt legtöbbször Bob Fender néven emlegetik, Kilgour Trout itt csak az (egyik) írói álneve.

„Ő volt az egyetlen életfogytos a börtönben, az egyetlen amerikai, akit hazaárulásért ítéltek el a koreai háború alatt. Doktor Fender volt, ugyanis állatorvosi diplomával rendelkezett. Ő volt az anyagraktár vezetője, akitől hamarosan megkapom majd a civil ruhámat. […] Fender bizonyos hírnévre tett szert, mint tudományos-fantasztikus művek írója: különböző álnevek – közöttük Frank X. Barlow és Kilgour Trout – alatt évente számos elbeszélést tett közzé.”

Fajsúlyosabb ellenben a két szocialista mártír, Sacco és Vanzetti (valós) történetének és (1929-es) kivégzésének beleszövése a regénybe.

Úgyhogy, aki nem szereti Vonnegut „harciasan emberbarát”, szocialista oldalát, annak szintén nem fog bejönni a könyv.

A cselekmény amúgy (mint ahogy a legtöbb Vonnegut regénynél) itt is elég lassan indul be: szépen sorra veszi a színre lépő karaktereket, azok hátterét, történeteit, majd (ahogy régen a romantikus regényekben) jön a „sors keze”, véletlenek sora, szépen összegubancolódnak a szálak és a végére fokozatosan felpörögnek az események, sőt még pár váratlan, jópofa és persze cinikus fordulatot is kapunk.

Találkozni tipikusan vonneguti terminológiával is (mint amilyen pl. a bokononizmus a Macskabölcsőben , a kronoszinklasztikus infundibulum a Titán szirénjeiben, vagy mondjuk a tralfamadoriak) ezt muszáj idéznem a könyvből, annyira aranyos:

„A varjagos turhony köztudomásúlag olyan véglény, aki a torzszülöttek parádéján egy ketrecben hever, mocskos szalmán, eleven csirkék fejét harapja le, ocsmány hangokat hallat és a felirat szerint vadállatok nevelték Borneó őserdejében”.

Ami a regénytechnikai kísérleteket illeti, hát ebben a regényben ne várjunk olyan szintű bravúrokat, mint mondjuk a Bajnokok reggelijében. Ez egy egyszerűen megírt, egyszerű kis történet néhány fordulattal, sok humorral, és sok-sok érdekes (és értékes) gondolattal pénzről, hatalomról, társadalomról és önértékelésről.

És végezetül:

Nem állítom, hogy ez lenne (az általam eddig olvasottak közül) a legjobb Vonnegut-mű, de tanulságos, elgondolkodtató és (néhol) fordulatokban gazdag olvasmány, tehát képes lekötni az olvasót és ezen felül fontos mondanivalót is hordoz. Aki még nem ismeri a faszit, nem olvasott Vonnegut-könyveket, az kezdje inkább a zseniális Macskabölcsővel vagy a briliáns Ötös számú vágóhíddal, aki azonban a fontosabb Vonnegut-műveken már túl van, és bejön neki az öreg sajátos stílusa, az ne habozzon, szerezze be és essen neki!

Hát ennyi mára.

A borítón szereplő kép pedig szerintem csúf és merev és zord és egyáltalán nem passzol a regény (és úgy általában az író) stílusához.

Békesség.

A könyv adatai:

Maecenas könyvkiadó

Budapest

2008.

ISBN 978 963 203 185 9

kötött

304 oldal