Hú halljátok…

Ez az Abarat szerintem valami ritka béna és nevetségesen gyerekes egy könyv. Első gondolatom az volt, hogy akkor ebből születik egy újabb NE VEDD MEG KÖNYVEK-post, de annyira végül is nem vág a blog témájába a regény, hogy részletesebben írjak róla.

Annyit mindenesetre szeretnék elmondani (jó bazmeg, akkor leírni), hogy azok tudnák élvezni ezt a könyvet, akiknek bejönnek a Végtelen történet jellegű ifjúsági fantasyk és/vagy Barker sziporkázó, szárnyaló képzelete, váratlan ötletei (a faszi tényleg teljesen szabadjára engedi a fantáziáját).
Noha az utóbbi stílusjegyet magam is varjazom de az előbbi miatt nekem a 60. oldal után kínlódás volt, de mint a kurvahétszentség.

 „A boldogság, akár egy nyálkás, fickándozó harcsa – ahogy megfogjuk, már ki is csúszott a markunkból.”
Cserna-Szabó könyve végül is nem regény, inkább egyfajta novellafüzér, anekdotagyűjtemény egy fiktív kisváros mindennapjaiból.
A történetek valamennyire összefüggenek, a helyszínek vissza-visszatérnek, a szereplők ide-oda mászkálnak a fejezetek közt, ami még leginkább összekapcsolja őket, az a boldogság hajkurászása: van, aki egy nagyobb pénzösszeg bezsebelésével, van, aki a hírnevével, és van, aki az igaz szerelem megtalálásával próbálja elérni, hogy neki is „kinyisson a puszibolt”.

Érdekes, felettébb groteszk ötletekkel telepakolt, sokszínű kis kötet ez, de bevallom őszintén, nem vágtam magam hanyatt tőle.
Noha vannak jobban sikerült darabjai (pl. a Hot Gun, melynek hatására az ember heves vágyat érez magában az öngyilkosságra, egészen mulatságos) és általában ráillik a kötet fekete humorára, groteszk mágikus realizmusára a szórakoztató jelző; kár, hogy a cím, a borító és a fülszöveg alapján én egy jóval irodalmibb könyvre számítottam.

Ha le akarnám írni Cserna-Szabó stílusát, azt mondanám, hogy Grecsó operál hasonló ötletekkel (morbid csodákkal) az Isten hozottban és Máriás a Lomtalanításban (gondolok itt pl. Hullám Rodrigó végtagjainak fokozatos elvesztésére és hasonlókra) és egy másodpercre bevillant Mrozek stílusa is – meg még biztos lehetne ezeregy kortárs irodalmi példát felhozni, de a jelenlegi olvasottságomtól most ennyi telik – csak Cserna-Szabó sokkal több káromkodást, kocsmai szöveget, beszólást biggyeszt a szövegekbe.

Szóval nekem kicsit alulmúlta az elvárásaimat; a morbiditása (mi miatt pl. a könyvvizsgálóknál lehúzták) tetszett, de ezzel együtt is egy könnyed, szórakoztató kis morbid olvasmány, strandra, vonatra így is kurvajó, röhögni azt lehet rajta rendesen.

A könyv leírása:

  Puszibolt / Cserna-Szabó András. - Budapest : Magvető, 2008. - 261 p. ; 20 cmISBN 978-963-14-2664-9 kötött : 2690,- Ft

„Nem kell ahhoz gettóba mennünk, hogy ilyet találjunk. Csak a szemünket kell hozzá kinyitnunk. A következő elkövető talán odafent van, az emeleten, vagy éppen a tévé előtt heverészik a nappalidban. Te viszont úgy teszel, mintha ez veled, a te házadban nem fordulhatna elő. Azt mondod magadnak, hogy te védett vagy, mert ott élsz, ahol élsz, és az vagy, aki vagy.
Mert így sokkal könnyebb, nem igaz?”
El kell ismerni, hogy Jodi Picoult roppant aktuális, rendkívül kényes és felkavaró témához nyúlt (ahogy gondolom máskor is szokta volt); nevezetesen egy kiközösített, mindenki által megvetett lúzer (a 17 éves Peter Houghton) iskolai ámokfutásával, valamint annak előzményeivel és következményeivel, Peter perének krimiszerű kimenetével taglóz le bennünket.
(Tudom, most mi jutott eszetekbe, de ez a könyv sokkalta többet fog nektek elmondani a témáról, mint az Elefánt című film)
Picoult remekül rátalál a témában fellelhető a legmegindítóbb, legszívfacsaróbb szituációkra, szinte minden egyes fejezet egy külön kis tanmese felelősségről, gondviselésről, barátságról, szeretetről, szerelemről, gyűlöletről és bűnről.

Ám jelenetei nekem mégis sokszor túlontúl sematizáltnak, tipizáltnak tűntek; a drámaiság érdekében sokszor sarkított, teátrális, „beállított” élethelyzeteket és karaktereket kapunk, ami azért olykor zavaró volt (Peter pl. egy abszolút tipikus kocka: aszténiás alkat, beesett mellkassal, fehér bőrrel, ropikarokkal, szemüveggel, és persze rá van gyógyulva a gyerek a számítógépére).

Noha elég sokrétű könyv és tagadhatatlan, hogy az írónő derekasan körbejárta mind az iskolai erőszak, mind a serdülők életvitelének, identitáskeresésének témakörét, sőt frankón megismerjük a szereplők előéletét és mindennapjait, egyes jelenetek azonban (főleg a regény második harmadában) szerintem teljesen feleslegesek sőt hatásvadászok voltak, (mint pl. Peter próbálkozása a melegbárban, vagy Josie teherbe esése, majd vetélése stb.), az utolsó 120 oldalon viszont egy pillanatok alatt felpörgő, fasza tárgyalótermi krimi kerekedik a dologból. Végig felváltva tárul fel a szemünk előtt múlt és jelen, egyre váratlanabbak lesznek az idősík-váltások, és ez a szerkesztésmód leginkább itt, a tárgyalásnál nyer igazán értelmet, itt teremt igazán feszültséget az olvasóban.

Szóval tipikis námbör ván on dö New York Times Best Seller List.

Úgy is ír a csaj.
Jól látszik, hogy pl. a szülést, a beilleszkedést/ kirekesztést, az anya-lánya viszonyt (szóval, amikben élete során személyesen is része volt) mennyivel életszerűbben tudja ábrázolni, mint a programozásról vagy a fegyverekről szóló részeket (pedig, mint a köszönetnyilvánításból kiderül, elég sok szakember állt rendelkezésére munkája során).
Szóval az előadásmódja már nem annyira megkapó, mint a témaválasztás.
Ráadásul az aBigé óta a leglányosabb borítójú könyv, amivel dolgom volt:).

Ami viszont nagyon tetszett a könyvben, hogy a szerző hagyja, hogy regénye központi kérdését (nevezetesen, hogy lehet-e sajnálni vagy megérteni egy gyilkost) minden olvasó maga válaszolja meg magának.

Szerintem egy részről Peter abszolút méltó lehet a sajnálatunkra (hiszen előbb vált áldozattá, mint gyilkossá), de ez nem menti fel tettének következményei alól. Szerintem a bosszúállással csak azt bizonyítjuk, hogy semmivel sem vagyunk különb, vagy jobb emberek azoknál, akiken bosszút állunk. Peter azt mutatta meg, hogy ugyanolyan elbaszott, gyűlölködő, irigy, gyarló köcsög, mint azok, akik kiközösítették, bántalmazták, cikizték.

Minden esetre a szülőknek, akik mit sem tudnak a gyermekeik iskoláiban folyó dolgokról, ez a könyv nagyon tanulságos olvasmány lehet.
Úgyhogy elsősorban nekik ajánlom.

„Előbb-utóbb kiderül, hogy a gyerekeink jobban hasonlítanak ránk, mint hinnénk: ugyanolyan sérültek és lelki roncsok, mint mi magunk.”

 Néhány gyakran felemlegetett iskolai lövöldözés:

- USA, Austin, Texas Egyetem – 18 halálos áldozat (a kórházban elhunytakkal és Claire Wilson soha meg nem született kisbabájával, valamint az elkövetővel együtt)
-     USA, West Paducah, Heath High, 1997. december 1. – 3 halálos áldozat
-    USA, Springfield, Thurston High – 1998. május 21. – 4 halálos áldozat
-    USA, Columbine, Columbine High, 1999. április 20. – 15 áldozat (a két elkövetővel együtt)
-    Németország, Erfurt, Gutenberg Gimnázium, 2002. április 26. – 18 áldozat (az elkövetővel együtt)
-      USA, Cold Spring, Rocori High, 2003. szeptember 24. – 2 halálos áldozat
-  USA, Blackburg, Virginia Tech, 2007. április 16. – 33 halálos áldozat (az elkövetővel együtt)
-  Finnország, Kauhajoki, Seinäjoki Egyetem, 2008. szeptember 23. – 11 áldozat (az elkövetővel együtt)
-      Németország, Winnenden, 2009. március 11. – 17 halálos áldozat (az elkövetővel együtt) 

wikipedia (az össezs iskolai lövöldözés kontinensek szerint)

A Csepelen, a Széchenyi utcai alapítványi iskolában történt lövöldözést ne vegyük ide, hiszen egyrészt olyan időpontban történt, amikor nem voltak tanulók az épületben, másrészt így nagyjából kizárható a bosszú, mint indíték.

A könyv leírása:
  Tizenkilenc perc / Jodi Picoult ; [ford. Kocsis Anikó]. - Budapest : Athenaeum, 2008. - 552 p. ; 22 cm
ISBN 978-963-9797-34-5 fűzött : 2990,- Ft

Féljétek a szavam

Ez egy régóta tervezgetett poszt, csak hát egészen eddig lusta voltam normális formába önteni a gondolataimat ezzel a művel kapcsolatban.
Az van ugyanis, hogy ez egy (mind szerkezetében, mind stílusában) nagyon különös írás.
Nem épp egyszerű feladat ismertetni, véleményt formálni róla pedig komoly felelősséggel jár.

Figyeljetek!

Ez egy Daniel1 nevű elbeszélő (foglalkozását tekintve afféle stand-up comedys humorista) keserű breteastonellis-i túlzott cinizmussal és társadalombírálattal tálalt életrajza, (illetve annak utolsó 10-15 kiégett, öregkorba hajló éve) - avagy „életírása”, ahogy a műben nevezik - kiegészítve, főhősünk 2000 évvel későbbi utódjainak, ööö…, illetve klónjainak, ööö…, illetve a kettő közötti valamijeinek („új-emberek”) a megjegyzéseivel, feljegyzéseivel.

Daniel24 és (az ő feljegyzéseit folytató) Daniel25 ugyanis nem a szó szoros értelemben vett klónok; elődjük halálakor bekövetkező világra jövetelük ugyanis már felnőttként történik.
Létrehozataluk eredeti célja (mint ahogy az Daniel1 életírásából kiderül), hogy biztosítsák az elohimita vallási szektához csatlakozott egyének számára a halhatatlanságot, azaz az emberek haláluk után mindig egy új, ugyanolyan, de fiatalabb (felnőtt)testben folytathassák életüket megőrizve eddigi emlékeiket és tudásukat.

Csakhogy a dolognak ezt a részét nem sikerült megvalósítania az elohimitáknak, így az utódok/klónok születésüktől fogva olvasgatják elődeik életírásait valamint írják a sajátjukat.

Az általunk megismert új-emberek (nevezetesen Daniel24 és Dainel25 – tehát a 24. és 25. leszármazott) megjegyzéseiből kiderül, hogy i.u. 4000-re a Föld vagy egy tucat háborún és kataklizmán (Nagy kiszáradás, Első és Második Elvékonyodás stb.) esett át, az „egyszerű” emberek elállatiasodtak („vadak”), a kiválasztott új-emberek pedig tőlük elzárva, egyszemélyes bunkerekben élnek, a többi új-emberrel kódolt vagy kódolatlan intermeditációval (olyan, mint az msn vagy a skype) tartva a kapcsolatot.

Remélem most már semmi se világos.

Szóval!
A mű lényege, hogy Daniel1 napjaink kulturális jegyeit is igen szarkasztikusan bíráló életrajza pont azokat a jelenségeket vizsgálja és bírálja, melyek meghatározzák a távoli, apokaliptikus (majd később sivár, poszt-apokaliptikus) jövőt, utódainak életét.
Az utódok életét meghatározó tanításokra azonban csak utalások vannak. A Legfőbb Nővér (ki e tanokat lefektette) személyének kilétére épp úgy nem derül fény, mint a jövőben gyakran emlegetett Pearce-ére vagy az Eljövendők pontos mibenlétére.

Tehát, mint látjátok a történet elsőre nem épp egyszerű, viszont elég kusza (hát igen, kortárs francia irodalom…) és nekem személy szerint a szöveg (leginkább is Daniel1, mint elbeszélő) filozofálásra hajlamos, botrányosan gúnyos stílusa jobban tetszett, mint maga a sztori és a cselekmény.
Gondolom ezért is írják a wikipedia-n Houellebecq-ről (ejtsd: Velbekk), hogy „controversial novelist”.
Persze az is kifogástalan, ahogy a sci-fi szálakat szövi bel a faszi a történetbe, majd vészjóslóan felvázol egy dögös poszt-apokaliptikus víziót, ám véleményem szerint ez semmi, ahhoz a letaglózó fogalmazás- és gondolkodásmódhoz képest, mely amolyan morális pofonhoz hasonlatos, elkeseredetten gunyoros mondatait mindvégig jellemzi.

Féljétek a szavát!

Köszönet Norubi barátomnak, amiért kölcsönadta a kötetet!

A könyv leírása:

  Egy sziget lehetősége / Michel Houellebecq ; [ford. Tótfalusi Ágnes]. - Budapest : Magvető, 2006. - 459 p. ; 20 cm
ISBN 963-14-2530-4 kötött : 2990,- Ft

Tegnap megtekintettem a Csillagpor c. Neil Gaiman-regény filmváltozatát.

Hát mit mondjak…

Akkor már inkább a könyvet ajánlom, ugyanis míg azt egy érdekes kísérletnek tartom (arra, hogy lehet-e felnőtteknek való tündérmesét írni), addig én a filmben ennek a tündérmesének a szórakoztató ám középszerű hollywoodi tömegcikké csinosítgatását láttam.

Ráadásul ma van a névnapom.

Meg is vettem magamnak az új Palahniuk-kötetet.

 Itt a gyönyör fájdalom és a fájdalom gyönyör!

Most pedig, Hölgyeim és Uraim, egy igazi gyöngyszem!
Íme, a modern fantasy-horror koronázatlan királyának, Clive Barker-nek azon legendás (korai) kisregénye, melyet a megjelenése utáni évben (1987-ben, Hellraiser címmel) ő maga adaptált celluloidra (egymaga végezvén mind a rendezői, mind a produceri, mind pedig a forgatókönyvírói munkálatokat - imdb-adatlap itt) új fejezetet nyitva ezzel a horrorfilm-készítésben.

Mozija a mai napig nagy becsben tartott, sőt kultikus mestermű, afféle mérföldkő mind a horror-rajongók, mind a horrorfilm-készítők számára
(Ha jól tudom ez után tette Stephen King azt a legendás kijelentést, hogy: "I have seen the future of horror, his name is Clive Barker.")

A film megért pár (szám szerint eddig 7 db) folytatást is, melyek színvonala persze fokozatosan romlott, mindenesetre az első 4 epizódot szokás mindmáig klasszikusként emlegetni (az első hármat adták most ki "a kockában" díszdobozban).

A sztorit le sem írnám, annyira alap.
(Aki még sosem hallott róla, az most ássa el magát!
Amúgy bővebb infó a könyvesblogon és az endless-en.)

Mindenképpen szükségét érzem azonban megemlíteni, hogy aki látta a filmet (komolyan van, aki nem?!), annak e vékonyka kis kötet vajmi kevés újdonsággal fog szolgálni, cselekménye ugyanis szinte hajszálpontosan egyezik a filmével.
Annyi, hogy Larry itt Rory, és Kirtsy itt nem a lánya (legalábbis nem esik róla szó, hogy az lenne).
Ja és itt nem kap központi, kiemelt szerepet egy kenobita sem (pápá Pinhead-kultusz és horror-ikonokL - pedig milyen jó is volt az: „We’ll tear your soul apaaaaaart!”:D)

Meg talán még a fantasy-elemek (úgy a túlvilág működése en bloc) voltak egy fokkal kidolgozottabbak a regényben, amit én személy szerint negatívumnak tartok, hiszen attól tudunk igazán félni, amit nem, illetve minél kevésbé ismerünk – és egyébként sem vagyok túl nagy fantasy-rajongó.
(Ezért tetszett jobban pl. Barker legelső regénye, a Kárhozat. ahol még viszonylag kevés a fantasy-elem.)

Amúgy megvan a könyvben minden, amiért Barker papát szeretni érdemes (amiért én szeretem): feszültség, vér, gusztustalanság és csoda valamint beteges, váratlan ötletek, amik egy egészségesen működő olvasói agyban amúgy sosem fordulnának meg.

Horror- és/ vagy fantasy-rajongóknak mindenféleképpen kötelező darab, de mások is nyugodtan megkóstolhatják.
Én pedig úgy döntöttem, beszerzem a faszi többi könyvét is.

A könyv leírása:
  Pokolkeltő / Clive Barker ; [ford. Szentmihályi Szabó Péter]. - Szeged : Szukits, cop. 1997. - 188 p. ; 19 cm
 Fantasztikus regény
ISBN 963-9020-60-5 fűzött : 590,- Ft

No, hát ezzel a könyvvel túl sokat nem érdemes foglalkozni, amolyan „egynek jó” könyv, akár tetszett valakinek, akár nem, abban minden esetre megegyezhetünk, hogy Murakami Rjú ezzel a művével nem fogja megváltani a világot.

(Annyit mindenesetre megért, amennyiért vaterán hozzájutottam. Ki tudja, később még talán újra leveszem a polcról.)

Nos, a története nagyjából annyi, hogy van egy Kendzsi nevű fiatal „éjszakai idegenvezető”, aki három éjszakán át kalauzolja Tokio Kabikicsó nevű kétes hírű negyedének éjszakai életében (szexklubokban, sztriptízbárokban, fehérneműbárokban, omiaibárokban stb.) középkorú amerikai kuncsaftját, Franket, akiről menet közben kiderül, hogy egy hányattatott gyerekkorú, pszichopata sorozatgyilkos.

Nincs túlbonyolítva, de Murakami felettébb hihetően, hitelt érdemlően (hú baszd meg, ez de szarul hangzik) tálalja mind a karakterek jellemrajzát, gondolkodásmódját, mind a tokiói éjszakai élet sajátosságait.
„Odakint az emberek szexet árultak és vettek. Nők álltak az utcasarkokon miniszoknyában, a lábuk libabőrös volt a hidegtől, és megpróbálták értékesíteni a testüket, a férfiak meg részegen nevettek és danolásztak, ahogy a megfelelő nőt keresték, hogy a magányukat enyhítse.”

Kendzsi elbeszélőként egyébként lépten nyomon igen komoly „lazán odamondogatós” kritikával is illeti e kulturális/ társadalmi jellegzetességeket, tendenciákat: a férfiak kiüresedettségét, magányát; az egyetemisták képmutatásait; a Japánban egyre erőteljesebben érzékelhető amerikanizálódást, Amerika-majmolást, bratyizást és nyalizást („A japánok számára a sört emelgető és harsányan nevető amerikai látványa éppoly természetes, mint a külföldieknek a fényképezőgépét kattintgató, hajbókoló japáné.”) valamint, hogy a középiskolás lányok Japánban divatot csinálnak a randizásból és a strichelésből – avagy a „fizetett randevúból” és a „kiállásból” („A legtöbb japán tinédzser, nem azért bocsátja áruba a testét, mert pénzre van szüksége, hanem mert így akar megszabadulni a magánytól. Ezt én különösen abnormálisnak, sőt perverznek tartom, ha figyelembe veszem azoknak a lányoknak a helyzetét, akik, mondjuk, Kínából jönnek át ide, miután a rokonság nagy nehezen összekuporgatta a repülőjegyükre a pénzt.”).

Ennyivel több e könyv szimpla pszichothrillernél, amúgy a sztori mint fentebb leírtam, nem üt valami nagyot, noha a feszültség (ugyan igen nyögvenyelősen, de) fokozatosan nő, egy nagyobb mészárlást leszámítva mégsem kapunk valódi izgalmakat.
A borítófedél hátoldalán olvasható szöveg pedig, miszerint Murakami Rjú „Dosztojevszkij és Tarantino művészetének különös tehetségű örököse” valljuk be, elég nagy faszság (bár kétség kívül tehetséges írónak tűnik a faszi).

Ja és persze angolból fordították ugye, ezért van benne néhol egy-két nehezebben értelmezhető, „érdekes” gondolat/ kifejezés (ennek oka, ha jól látom, eme dicsőítő poszt írójának sem esett le).

Egyszeri szórakozásra kitűnő, becsületes iparosmunka, és hogy a borító szánalom-e vagy frappáns-e, túlzó-e, vagy primitív-e, jól jártunk-e vele, avagy nem-e, azt mindenki döntse el, mondjuk az alapján, hogy beszúrom pár külföldi kiadásét:

A könyv leírása:
  Nyakig a miszóban : japán pszichothriller / Murakami Rjú ; [ford. Latorre Ágnes]. - Budapest : Ulpius-ház, 2004. - 255 p. ; 20 cm
 A ford. az "In the miso soup" c. kiad. alapján kész.
ISBN 963-9602-22-1 fűzött : 2480,- Ft

Holvoltálfiam?
Bartis Attila A nyugalom c. regényét dedikáltattam, anyám.
Bizony, az Ünnepi Könyvhét óta ez a remek kis kötet immáron a szerző kézjegyével ellátva figyel a polcomról.
Szóval

Figyeljetek csak szépen ide!
Ez egy elképesztő hatású mű!

Ha jól láttam, korábban mások is ugyanígy hanyatt vágódtak tőle (a hasonszőr könyves blogokon is).
Nem is csoda, hogy a kötet szépen lassan megjelentetik szerte Európában és jelentős kritikai sikereket ér el szinte valamennyi országban.
Sőt tavaly elnyerte az Egyesült Államokban az év legjobb lefordított regényének járó Best Translated Book Awards-ot, de jelölve volt például a lengyel Angelus irodalmi díjra is 2005-ben.

Lássuk a történetet (bár már viszonylag sokan felvázolták előttem):
A fiú (Weér Andor) történeteket fabrikál; jobb híján írónak készül; anyjával, az egykor sikeres, ünnepelt színésznővel (Weér Rebekával) él, aki (miután jelképesen eltemettette a nyugatra disszidált - amúgy hegedűművész - leányát) visszavonul, majd szépen fokozatos teljesen megtébolyodik, és 15 éven keresztül (haláláig) nem teszi ki a lábát a lakásból.

„Néhány héttel nővérem gyalázatos temetése után már egyértelművé vált, hogy anyám nem pusztán a migrénje miatt nem lép ki a lakásból, hanem immár nem fog innen kilépni soha többé. Hogy mostantól egy nyolcvankét négyzetméteres, északi fekvésű, lopott színházi díszletekkel berendezett kriptában fog élni, ahol Lady Macbethé a fotel, Laura Lenbaché az ágy és Anna Karenináé a komód.”

Andor persze igyekszik ellátni ingatag elmeállapotú, házsártos anyját; hozzá fűződő zavaros, ambivalens, olykor kötelességtudó, tiszteletteljes, olykor gyűlölködő beteges kapcsolata már eleve megér egy misét (és valóban emlékeztet a Zongoratanárnő és a Pszichó anya-fiú alapkoncepcióira).
Sőt Bartis ezt a különös anya-fia viszonyt a dialógusok írásmódjában is kihangsúlyozza (ahogy később Andornak az Eszterrel illetve a Jordán Évával folytatott szexuális aktusainak leírása közt is igen nagy a kontraszt. Kb. Évával baszik, Eszterrel szerelmeskedik - amit egyébként remekül érzékeltetnek a regény filmváltozatában is).

Aztán az emigráns, folyton „turnézó” hegedűművész leányzó, Judit utolsó, Caracasból küldött képeslapja után („Tisztelt anyám, ha látni kíván, akkor majd ne csukják le a szemét”) Andor kezd leveleket írni Judit nevében az anyjának a világ különböző pontjairól címezve, az édesanya pedig büszkén kezdi ikszelgetni a térképen, hogy hol lépett már fel a lánya.

„Így aztán Caracas óta én írtam bal kézzel leveleket, és ügyeltem rá, hogy se megbocsátás, se számonkérés ne legyen bennük, pusztán életjelnek szántam őket egy élve eltemetett lánytól egy élve eltemetkezett anyának.”

A történet onnantól kezd igazán drámai színezetet ölteni, hogy Andor a Szabadság-hídon találkozik, az épp leugrani készülő, szintén labilis idegekkel és keserű múlttal rendelkező Fehér Eszterrel, majd beleszeret, és megkezdődik a két nő idegtépő rigolyái közti őrlődésének hosszú kálváriája, melyet egy harmadik nővel, egy bizonyos Jordán Évával (az apja volt szeretőjével) folytatott gusztustalan viszony, valamint kocsmajelenetek és idegösszeroppanások tesznek még felkavaróbb és idegölőbb családi és szerelmi drámává.

„Hogy ha most nem menekülök el innen, akkor soha. Legalább gyűlölni, gondoltam. Úgy gyűlölni, mint Judit, gondoltam. Vagy, mint azok a benyugtatózott feleségek, akik szeretnék végre egy krematóriumi kemence kisablakán át figyelni, amint a selyemkosztümjével együtt üszkösödik, férjük arcát odaszorítva a tűzálló üveghez, hogy nézd meg jól, még bemászhatsz és megbaszhatod.”

Bartis egyébként rendkívül lendületesen, ám ezt néhol csillapító, megtörő rövid anekdoták beékelésével ír és kurva jó érzéke van ahhoz, hogy kiről/ miről mennyit érdemes elárulni (akár egy-két mondattal tökéletesen bemutat valakit, vagy leír egy pletykát, egy visszaemlékezést stb.)
Tömör, frappáns mondatai szerintem fotográfusi tevékenységéről is árulkodnak (olykor konkrétan az volt az érzésem, hogy regénye afféle felvételekből, pillanatképekből áll össze. Egy interjúban pl. ezt nyilatkozta: „Nálam a kettő kölcsönhatásban van, mert a fotográfiát sem tudom történet vagy időbeliség nélkül elképzelni, szinte kizárólag sorozatokat készítek. És néhány kisebb sorozatot leszámítva nyolc éve egyetlen nőt, a kedvesemet fényképezem”.) és persze arról, hogy remek emberismerő.

A film adaptációból elsősorban ezt hiányoltam.
És hát a kurva (aki egyébként szintén Rebeka - a „madármérgező”) visszatérését, valamint a lelkészt, aki az egyedüli olyan karakter volt a regényben, aki őszintén, önzetlenül próbálna segíteni Andornak kiverekednie magát ebből a helyzetből. Szerintem az ő személyének kihúzásával egy nagyon fontos motívum maradt ki a műből (a forgatókönyvet egyébként Garaczi László írta a rendezésért pedig Alföldi Róbert a felelős).

Mindent összevetve: ez a könyv nagyon-nagyon mély nyomot hagyott bennem és pont.
Sőt azt hiszem új kedvencet avattam.

Mindenki olvassa elfele de azonnal!

A filmváltozat viszont már nem ütött akkorát; néhol kissé mesterkéltnek, néhol zavarosnak, összecsapottnak, kidolgozatlannak tűnt a könyvhöz képest és a plakát is elég…khm…érdekes – bár el kell ismerni még így is vállalható munka a kis filmecske; néhol kimondottan hangulatos és élvezetes.
Szóval…
Hovámégyfiam?
Beszerzem Bartis többi könyvét is, anyám.

A könyv leírása:
  A nyugalom / Bartis Attila. - Utánny. - Budapest : Magvető, 2008, cop. 2001. - 325 p. ; 19 cm
ISBN 978-963-14-2251-1 kötött : 2690,- Ft 

Az elkövetkezőkben pedig (előre láthatóan, ha minden jól megy) ezekről a művekről fog post születni:

Michel Houllebecq – Egy sziget lehetősége
Chuck Palahniuk - Láthatatlan szörnyek
Murakami Rjú – Nyakig a miszóban
Jodi Picoult – Tizenkilenc perc (majd kiderül, mennyire passzol a blog tematikájába)
Jack Kerouac - Úton

„Véletlenül nem ad a teremtő egy gyönyörű lány szájába petárdát.”
Grecsó tényleg tud valamit.
Bravúrosan egyedire, sőt pikánsra sikerült ugyanis első regényének hangulata, atmoszférája, nyelvezete, tája, karakterei, szóval mindene; szinte lélegzik az egész.

Már csupán a sárasági hétköznapok díszletei: a helybelieket gyötrő különös szomjúság (minek következtében még a szomszédba is kantával a kézben jár mindenki); a reggelente, félálomban a falusiak által spontán, önkéntelenül (olykor ősi, idegen nyelveken) hangosan kimondott szavak; a kaliberek, akik, afféle médiumként a falu halottaival társalognak; a halott felmenők fényképeiről a falu fontosabb épületeinek falaira vándorló gazdátlan árnyékok; a különös vallásosság; az egyedi, (kissé gyeremeteg) teológiai frázisok és fejtegetések, stb. stb. is elég izgalmasak, szórakoztatóak és elgondolkodtatóak képtelen, groteszk mágikus realizmusukkal, néhol „bakterházas” provincializmusukkal, és sajátos múlttalegyüttélésükkel, (ami engem olykor Hrabal munkáira emlékeztetett).
A regény fő mondanivalóját azonban mégis a mindezekre már felnőttfejjel visszaemlékező és az olvasónak tolmácsoló Gallér Gergely sok év elteltével történő hazatérésének lényege hordozza magában.

Gergely ugyanis nem egyszerűen csak hazatér ifjúságának színhelyére, Sáraságba (igen, ez egy - a Pletykaanyuban is szereplő - fiktív alföldi falu, baj?), hanem önnön gyökereinek, sárasági voltának, önazonosságának igazolását indul felkutatni.

Út közben szépen egyesével felidézi sárasági serdülőkorának, férfivá érésének legfőbb eseményeit, állomásait, úgy, mint: a Klein Ede Egylet haverokkal történő (amolyan pálutcaifiúkos) megalapítását, majd ülésit; a mindenki által hallott és látott, ám pontos tartalmát tekintve senki által sem ismert, így egyfajta legendás halottaskönyvvé avanzsálódó Klein-napló történetét; az Üvegszemű Tóth combba ágyazott herékkel született utódjának különös esetét; a minél nagyobb átmérőjű poharak punciba való felhelyezésére kiírt intézetes verseny miatt kitört botrányt, Számfira tanár úr különös halálát, Gergely Ignác furcsa új árnyékának históriáját, stb. stb..

És mindezt (mint már említettem) egy bukolikus, nosztalgikus hajlamú, vallásos környezetben, ahol bármit igazolhatsz a múltaddal vagy a szentírással, és amely még kiegészül a ’80-as évek szocreál dekorációival, néhány sikamlós szex-jelenettel, agyament filozofálásokkal és sodró lendületű, váratlan fordulatokkal.
És persze itt is szerephez jut a vidéki közösségi információáramlás elsőszámú jellemzője, a pletyka (amiről ugye majd mindenkinek felsejlenek egy pillanatra a jó öreg Mikszáth-novellák).

Utánozhatatlan és felettébb élvezetes regény ez, én mondom.

Ráadásul Grecsónál minden rosszban van valami jó, lett légyen az bármilyen drámai és abszurd (pl.: a tanár úr lánya, Számfira Hildi a szájában felrobbanó petárda miatti kórházi kezelése során talál rá az igaz szerelemre stb.) és fordítva, minden komédia magában hordozza valamilyen szinten a tragédiát is, így végül is semmin sem fogunk majd olyan önfeledten vihorászni, de halálra válva szörnyülködni sem.

Bibliográfiai leírás:
  Isten hozott : a Klein-napló : regény / Grecsó Krisztián. - Budapest : Magvető, 2005. - 319, [2] p. ; 22 cm
ISBN 963-14-2449-9 kötött : 2690,- Ft

Japán módra megírt, lírai, álomszerű Casablanca-történet
Nos, mivel a Könyvmolyok, már nagyon szépen bemutatták a kötetet, jómagam csak annyit tennék még hozzá a leírtakhoz, hogy szerintem a könyv első harmadában számos hasonlóság is felfedezhető a Norvég erdő sztorijával és hangulatával (első barátnő „mellékes” mivolta, zene szeretete, kollégiumi évek magánya stb.), valamint a nagy találkozás sok év elteltével is igen hasonló, ám összességében engem valahogy mégsem fogott meg annyira ez a mű, mint amaz.
A Norvég erdőben valahogy sokkal több az extrémitás, a meghökkentő vagy épp megbotránkoztató elem - no, nem mintha itt szokványos módon lenne jelen a szerelem vagy a szexualitás, de mégis valahogy kevésbé lehengerlő e könyv.
Sőt a regény második harmadát (a „magányos rész”, ami szintén megvan a Norvég erdőben is) bevallom néhol kicsit vontatottnak is találtam.
A befejezés viszont (misztikus jellege miatt) igen izgalmas, elgondolkodtató, többféle értelmezésnek is teret hagy.

Összegezve: hasonló témájú és hangulatú könyv, mint a Norvég erdő, ám annál kevésbé szélsőséges, higgadtabb, visszafogottabb, és lineárisabb szerkesztésmódú, mégis igazi murakamis regény, befejezése pedig bravúrosan sejtelmes, álomszerű és elgondolkodtató.

Csak egy apró idézet, hogy hogyan is képzeljétek el Murakami egyszerű, letisztult és mégis mély gondolatokat, érzéseket közvetítő stílusát:

„ - Simamoto, kedves, semmit sem tudok rólad – mondtam. – Valahányszor belenézek a szemedbe, ezt érzem. A tizenként éves lányt ismerem a legjobban, aki voltál. A kedves Simamotot az szomszédból, az osztálytársamat. De annak már huszonöt éve. Akkor a tviszt volt a divat, és az emberek villamoson utaztak. Még nem létezett kazettás magnó, tampon, szupergyorsa vasút, diabetikus étel. Szóval nagyon régi időkről beszélek. Annyira más kor volt az, mint amennyire te is megváltozhattál akkor önmagadhoz képest. Sötétben tapogatózom.
 - Ezt látod a szememben? Hogy nem tudsz rólam semmit?
 - Nem a te szemedben van ez megírva. Az enyémben. És én a tiedben látom tükröződni.”

A könyv leírása:
  A határtól délre, a naptól nyugatra / Murakami Haruki. - [Budapest] : Geopen, 2007. - 203 p. ; 21 cm
 Ford. Horváth Kriszta
ISBN 978-963-9765-02-3 kötött : 2690,- Ft

Az vagy, amit megeszel.

No, mielőtt még felvethetné blogomon galád fejét a monotónia, a változatosság kedvéért ennek a borzalmas kis kötetnek az ismertetését most egy fiktív (!) levél formájában írtam meg, a "ne vedd meg könyvek" pedig egyfajta tematikus sorozat lesz a blogon; ebbe a kategóriába kerülnek azok a művek, melyek elolvasását tényleg elfecsérelt időnek tartom.

 „Tisztelt D’Lacey úr!

Ön azt állítja, mindenképpen nyereséges befektetés lenne számunkra, filmmé adaptálni az Ön nagy sikerű bestsellerét, a „horror műfaj egyik gyöngyszemét”, melynek Stephen King is nagy rajongója.

Nos, kérem, regénye alapos áttanulmányozása után arra a következtetésre jutottam, hogy feltevése több sebből is vérzik.
Figyeljen!
Most komolyan.
Ne mondja nekem senki, hogy ezt a 426 oldal szemérmetlen idiotizmust valaki komolyan tudja venni.
Már az a tény is negatívan alapozza meg a regénye kvalitására vonatkozó tudnivalókat, hogy a google-ön rákeresve egyáltalán nem fogunk találkozni vele (magyar) könyvesblogokon/portálokon, ellenben annál többet látni árverező oldalak kínálatában.

Jó, nyilván vannak olyan szerencsétlenek, akiknek Stephen King borítóra nyomtatott „nagybetűs” (ójaj…) véleménye esetleg felkelti az érdeklődését, de ha megnézzük a hátoldal szövegét, az bizony már elég sok mindent elárul és jó eséllyel szegi kedvét bármely gyanútlan kíváncsiskodónak.
Konkrétan ez áll a magyar fordítás hátoldalán:

„A vallási és világi erők lappangó ellenségeskedése rabszolgaságban tartja a pusztaság közepén álló Abyrne városát – aki ura a húsellátásnak, ura mindennek. Vannak azonban, akik gyanítják, hogy a szenteskedés ellenére Abyrne valójában velejéig gonosz és romlott város, egy modern kori Gomorra. Ők készek mindent feláldozni az igazságért, de vajon mi vár rájuk, ha belépnek az üzembe, ahonnan a hús jön? A városban élők asztalára egyre szokatlanabb ízű hús kerül...

Joseph D’Lacey az interneten publikálta novelláit, amelyek hamarosan olyan sikeresek lettek, hogy a szerzőre felfigyelt egy neves brit kiadó is, és azonnal szerződtette. A Hús a horrorműfaj egyik gyöngyszeme, nem véletlen, hogy maga Stephen King is nagy rajongója lett a szerzőnek."

Na, már most, nem tudom, hogy ez az Ön, vagy a fordító hibája-e, de kérem, hogy lehet egy regény hátoldalára ilyet ráírni, hogy vallási erők???
Nyilván egyházira gondolt.
És ez csak egyetlen példa a műben található megannyi ordenáré megfogalmazásból/ félrefordításból.
Ráadásul az egész tele van önismétlésekkel és olyan hatásvadász pszeudomisztikus mondatokkal, mint „És akkor megpillantotta a rést.”
El tudja képzelni, hogy ezek mennyire idegesítőek tudnak lenni?
„Nee bazmeg a rést?? Húúú és akkor most mi lesz?” - tesszük fel magunkban a cinikus kérdést ilyenkor, és unott fejjel lapozunk tovább, vagy hajítjuk el a könyvet jó messzire. (Én sajnos mindig továbblapoztam)
Nálam ráadásul az igazán véres/beles/pornográf részek (mert azért vannak benne ilyenek) sem váltottak ki megbotránkozást, szerintem valahogy azok is rosszul vannak felépítve, megírva.

Noha be kell vallani, regényének alapötlete - miszerint egy elszigetelt városkában egy korcs vallás fanatikus követői, általuk isten gyermekeinek titulált embereket tenyésztenek, nyomorítanak meg és vágnak le, mint marhákat - még nem lenne olyan rossz, de a fentebb említett hatásvadász megfogalmazások, néhány logikai és egy-két szerkesztési hiba (pl.: kiegyensúlyozatlan történetvezetés, azonnal kiszámítható csattanó) következtében, azt kell, mondjam, talán soha életemben nem olvastam még ennyire félresikerült horror-regényt (bár szerintem Robert R. McCammon Csak az enyém című munkájának kiadása is hiba volt az Agavétól).
El is határoztam, a jövőben addig nem olvasok horrort, míg egy patinás antikvárium ódon polcainak rejtekéből elő nem purgálok magamnak egy jóféle Clive Barker vagy Stephen King kötetet (hisz azért van még mit pótolnom e téren).

És művének legfőbb bűnét még nem is említettem:
Főbb karakterei - a fényevő aszkéta messiás, a bűnbánó, humánus kábító munkás, a bigott főérsek stb. – olyannyira elcsépeltek, hogy szerencsétlen olvasó egyet nem talál köztük, akiért egy kicsit is izgulhatna, szurkolhatna (egyedül talán az őrült, despota húsbáró karakterét tudtam többé-kevésbé normálisan leképezni; őt úgy lehet elképzelni, mint mondjuk Törköly Levente karakterét, Igort a Zuhanórepülésben), ilyen művet én márpedig soha nem adnék forgatókönyvíró kezébe.
Sajnálom, de őszintén bevallom, csodálkozom, hogy (miközben annyi jó és értékes könyv várja, hogy magyarul is meglássa a napvilágot) a franciák után a magyar könyvszakma is volt annyira kutyaütő, hogy lefordítsa és kiadja e művet. 

Üdvözlettel:

XXX

Az YYY filmstúdió igazgatója”

A könyv leírása:
  Hús / Joseph D'Lacey ; [ford. Weisz Böbe]. - Budapest : Ulpius-ház, 2008. - 426 p. ; 20 cm. - (Bloody good books, ISSN 2060-0097)
ISBN 978-963-254-132-7 fűzött : 2999,- Ft

Nézz át a kövön

A könyv megjelenése óta annyian írtak már róla, annyi helyen született ismertető e rövid kis kötetről az ekulturától az olvasóblogon át az (általam a hason szőr könyves portálok/blogok közül talán leginkább favorizált) endless.hu-ig, hogy jómagam már teljességgel felesleges vesződésnek érzem bemutatni nektek e könyvet.

Ám, talán mégis csak érdemes lenne írnom róla valamit, ha már egyszer megvásárlása óta legalább annyi ismerősöm kérte tőlem kölcsön, mint anno a Harcosok klubját:-)

És mivel a bábfilm-adaptációról – melyet tegnap este volt szerencsém megtekinteni - viszont vajmi kevés szó esett e könyv kapcsán, a szokásos ismertető helyett most megpróbálkoznék egy „könyv kontra film” összehasonlító elemzéssel.

Az első és leginkább szembetűnő eltérés, hogy a regény hangulata még a helyenként szintén igen sötét filmadaptációéhoz képest is elborult.
Egyrészt szavakkal sokkal többféleképpen lehet feszültséget teremteni (Gaiman ehhez eléggé ért: hol a sejtelmes zajok, zörejek, hol az orrfacsaró szagok, hol a fények, árnyak leírását, bemutatását teszi előtértbe az atmoszférateremtésnél), sokkal több a horrorisztikus elemeket tartalmazó jelenet, így (amennyiben abból indulunk ki, hogy ez valóban egy gyerekkönyv – amin persze lehet vitatkozni) ifjú olvasói kemény sokkhatások után juthatnak csak hozzá a mesék jól bevált örök üzenetéhez, miszerint kitartással, bátorsággal és ésszel leküzdhető bármely elébük tornyosuló akadály, és hogy a célok és az azokért folytatandó harc nélküli „tökéletes” élet valójában unalmas.
(A mondanivaló egyébként a filmadaptációban kidolgozottabb, konkrétabban megfogalmazott – szerintem picit talán túl direkt is)
És persze nem kicsit tett jót a könyvnek, hogy eredeti borítóval és illusztrációkkal került kiadásra, és nem baszták el holmi filmplakát-borítóval, ugyanis Dave McKean illusztrációi remek kísérői a könyv komor és groteszk hangulatának.
(Plusz a kiadványt dicsérendő, még annyit, hogy ha jól tudom, ez az Agave kiadó legelső keményfedeles nyomdaterméke.)
Tehát a filmben kevesebb a feszültség és sokkal fokozatosabban, apránként adagolják azt.

Másrészt a szerintem regényben elég frappáns és sokszínű nyelvi eszközökkel történik a sztori folyamán egyre álomszerűbbé, szürreálisabbá, néha teljesen rajzfilmszerűvé stilizálódó másik világ átalakulásainak, széthullásának bemutatása (nem hiába tartják Gaimant napjaink egyik legjelentősebb fantasy írójának), amit a filmben (gondolom) kemény dollármilliókból lehetett volna hitelesen visszaadni grandiózus CGI-effektkavalkád formájában, ami ezúttal eléggé elmaradt, illetve, meglehetősen puritánra sikeredett.

A film azonban úgy tűnt sikeresen küszöbölte ki a regény legnagyobb hibáját, nevezetesen, hogy az túl rövid.
Ennek érdekében számos kisebb változtatást eszközöltek: betoldottak még két karaktert (a szomszéd Wybie és az ő nagymamája személyében), jobban kidolgozták Coraline apjának és anyjának jellemét, a kert motívumát, bejöttek a képbe a gombszemű rongybabák stb. stb.
Minden esetre, míg a könyv rövidsége végett sokakban hagyhatta az elégedetlenség érzését, addig a filmváltozatnál ez a veszély egyáltalán nem áll fenn, ráadásul így is épp olyan fordulatos lett, mint a könyv; a 101 perces játékidő egy képkockányi üresjáratot sem tartalmaz.

Végezetül megemlíteném még, hogy mind a filmnek, mind a regénynek több weboldala létezik.

A filmnek itt van például a hivatalos angol nyelvű oldala és itt a magyar - ahol az intro a magyar nyelvű trailer.
A regénynek létezik egy rajongók által készített „beharangozó” oldala (melyről már az endless-en is írtak) és egy hivatalos oldala (kattintsatok a képernyőn néha áthaladó patkányra!).

Mindegyik oldalon elég sok hasznos és érdekes információt találtok, a bajuszpödréstől saját fényképünk "gombszeműsítéséig" úgyhogy, aki többre kíváncsi, annak jó böngészést! 

A könyv leírása:

  Coraline / Neil Gaiman ; [ford. Pék Zoltán]. - Budapest : Agave Kv., cop. 2009. - 144 p. : ill. ; 21 cm
  Ill. McKean, Dave
ISBN 978-963-9868-30-4 fűzött : 2480,- Ft : 9,90 EUR

 Elrepült a madárka

Hazudtam.
Mégsem a Coraline-ról írok. Hogy nagyobb rálátásom legyen a dolgokra, előbb szeretném megtekinteni a regényből készült vadiúj, megatrendi filmadaptációt (bár nem tudom, mennyit adhat hozzá a könyv világához…) és csak azután analizálnám nektek cafatokra.

Ez a főcím fölé helyezett kis mottó vagy jelmondat-szerűség amúgy (noha látszólag semmi köze semmihez) nem poénból vagy félreértésből került a borítóra; ez tudni illik a regény címét szolgáltató „Norwegian wood” c. Beatles sláger zárójeles alcíme.
És hogy maga a könyv címe pedig félrefordítás (amire még a wikipedia is kitér) és hogy nem (!) a magyar fordító félrefordítása, arról már olvashattatok a könyvesblogon (lásd a kommenteket), úgyhogy erre itt nem is kívánok kitérni.
Inkább a történetről ejtenék néhány szót nagy vonalakban.

Tulajdonképpen ez egy visszaemlékezés.
A számára egykor nagy jelentőséggel bíró Norwegian Wood c. dal hallatán a regény főhőse (Vatanabe Toru) felidézi, újraéli és leírja fiatalságának fájdalmas, hányattatott egyetemi éveit; a kollégiumi élet, ’68-69-es diáklázadások (melyek egyébként szinte teljesen hidegen hagyták – ahogy általában véve az egyetem ahová járt), a hajnalig tartó ivászatok, egyéjszakás kalandok időszakát, valamint egy Midori nevű excentrikus és karakán lányhoz fűződő zavaros kapcsolatát és mély, őszinte ám kilátástalan vonzódását hajdani, középiskolában elvesztett barátja neurotikus, indiszponált (volt)barátnőjéhez, Naokohoz.
Toru tipikusan introvertált jellem, aki a menzán üres asztalhoz ül le, a kollégiumban kevés barátot szerez (bár a törtető, siker- és élvhajhász Nagaszavara valamilyen szinten ő is felnéz, mint mindenki a koliban), gyakran vonul el magányosan olvasni (Murakami-műhöz hűen szigorúan amerikai és európai szerzőket) egy üveg whiskeyvel a kezében, zenét hallgatni (szigorúan amerikai és brit előadókat), moziba (szigorúan hollywoodi filmeket nézni) és ahogy haladunk előre a történetben egyre inkább csak az - időközben egy szanatóriumba kerülő - Naoko iránti kétségbe ejtő vonzódásának él.

Több ponton valóban szembetű a hasonlóság a Zabhegyező (hát igen Petike, azt a könyvet is újra kéne már olvasnod) „magányos, romatnikus, meg nem értett kollégista vagyok” fílingjével, de szerintem merőben túlzás a „Zabhegyező japán változata”titulus (lásd ugyanott a könyvesblogon), ennél azért jóval bonyolultabb a dolog.
Egyrészt a hamisítatlanul egyéni, csodálatos melankolikus atmoszféra miatt, mely részben köszönhető a megannyi zenei és irodalmi utalásnak (a regényben említett Beatles-dalok hangulata, szövegei egyébként tökéletesen harmonizálnak a sztorival és annak légkörével) és persze annak, hogy Murakami tényleg mesterien bánik a szavakkal (bizonyos motívumok, úgy mint a macska, az erdő, vagy a szentjánosbogár ráadásul szimbólumokként működnek).
Másrészt az író rengeteg helyen épít az ellentétekre (említésre kerülnek a szegények és gazdagok, egészségesek és betegek, diákok és felnőttek közti ellentétek, mentalitásbeli különbségek és vissza-visszatérően az élet és halál viszonya), valamint a testi vonzalom és az igaz szerelem bonyolult kettősségére, amit egy hihetetlenül új értelmezésben és szókimondó stílusban nyílik alkalmunk megismerni.
A szövegben ugyanis a makulátlan, őszinte szerelem mellett megdöbbentően természetes módon fér meg a szexualitás, a maga fedetlen profánságával.

És e miatt éreztem, hogy ennek a könyvnek itt a helye ezen a blogon, bizarr kiskönyvtáram virtuális polcán.
És e miatt a többrétegűség miatt én egy tipikusan „emészteni kell” típusú olvasmánynak tartom a könyvet.
Egyszerre felemelő és vérlázító; katartikus és mégis már-már vulgáris.
Épp ezért bátorítanék minden kedves olvasót; olvassatok Murakami Harukit!Csodálatos, felejthetetlen élmény, igényesen kiadva (bár elgépelések azért vannak a kiadványban).

Mégis, azt mondom, akit Murakami prózája nem indít meg, annak valószínűleg hörcsög az anyja.

A könyv leírása:

  Norvég erdő / Murakami Haruki ; [ford. Nagy Mónika]. - [Budapest] : Geopen, 2008, cop. 2007. - 419 p. ; 21 cm
ISBN 978-963-9765-30-6 kötött : 3290,- Ft

„Gratulálunk, Ön ki lett választva a halálszerepre. Mocskos egy meló, de valakinek el kell végezni. Feladata a lélekedények megszerzése a halottaktól és haldoklóktól, és továbbadása a következő testnek. Ha kudarcot vall, Sötétség és Káosz borítja be a világot.”

Nagy vonalakban ebből áll regényünk főhősének, a felesége elvesztése után kislányát egyedül nevelő Charlie Ashernek, a középszerű de paranoid, neurotikus bétahímnek új munkája.
Nem ő választotta, kiválasztották rá.
Nem volt lehetősége visszakozni.

Aztán lassan rájön, hogy munkája nem is annyira egyszerű, valamint, hogy nincs egyedül, hogy a Két Híd Városában (gy.k.: San Francisco) rajta kívül még legalább tucatnyi „halálkereskedő” dolgozik, de ő valamiért mégis más, mint a többiek.

Aztán lassan rájön, hogy teljesen felesleges ismertetnie a cselekményt, hiszen az endless-en kábé már mindenki olvasott róla, jobban ő sem tudná összeszedni a lényeget.
Vagy, akit esetleg akut szellemi impotenciája megfosztana a felismeréstől, hogy az endless-t olvasni jó, mondja Charlie („segghülye, mint medve”, szólal meg mögötte Mrs. Korjev), az találkozhatott a könyvvel, itt és itt és itt is.
Aztán lassan eszébe jut, hogy mivel tudná még kiegészíteni ezeket az ismertetőket.

Például, hogy a Moore legjobb könyveként számon tartott Biff evangéliuma (idővel arról a regényről is születik majd itt ismertető) hátsó borítófedelén az írót Douglas Admashez és Kurt Vonneguthoz hasonlítják, ami Charlie szerint csak részben állja meg a helyét.
Mert mondjuk Vonnegut moralizál.
Moore inkább csak nevettet, de ahhoz aztán ért, mint a kurva isten (hoppá bocsánat – Charlie! Így az alfahímek beszélnek, maradj a szövegednél!).
Apropó, na igen, Moore regényében is sokszor felesleges a trágárság (és a szleng).
De néha pedig, mentegetőzik Charlie, pont eléggé dobja fel a szöveget ahhoz, hogy hangosan felkacagjunk.
(Buszon soha ne olvassatok Christopher Moore-t! Az emberek nagyon furán tudnak nézni ránk, mikor kiesik a könyv a kezünkből a röhögéstől.)
Az viszont cáfolhatatlan, szabadkozik Charlie, hogy a Mocskos meló „haláli” cinizmusa végig azt a fajta fekete humort követi, amellyel Vonnegut neveti ki a halált Az ötös számú vágóhídban, és amivel Palahniuk űz gúnyt a fájdalomból a Harcosok klubjában.
Az egész annyira rajzfilmszerűen groteszk, morbid, elborult, hogy a fent említett urakon és Monty Pythonékon kívül Charlie-nak olykor még az újabb Cartoon Network-ös rajzfilmek (pl.: Bill és Mandy kalandjai a kaszással) infantilizmusával való párhuzam is felderengett.

A lényeg, jelenti ki, hogy az abszurd irodalom eme kortárs vadhajtásában tényleg semmit sem szabad komolyan venni, a halált meg aztán főképp nem!
Ugyan vannak benne egész megható, sőt szívszorongató jelenetek, gondolatok (főleg azok, melyekben Charlie, felesége halála miatt emészti magát), de legtöbbször ezeket is poénosan zárja le, komikumba folytja az író.

A sportszerűség kedvéért meg kell említeni azt is, mondta, hogy Moore a tibeti buddhizmus tanait és a kelta mitológia szörnyeit is meglehetősen komolytalanul építi a történetbe, ettől pedig igencsak fárasztó lesz a sztori.
Ott van pl. a Morrigan, a három mitikus női démon csapata, akik a csatornában élnek (ezért hívja őket Charlie csatornahárpiáknak) és különféle megtestesüléseikben törnek néha a felszínre lelkekért.
Vagy ott van a Tibeti halottaskönyv (a Bardo Thödol) elveszett fejezeteivel megtanulható lélekátörökítés, melynek segítségével a mókusembereket (35 cm magas barokkosan felöltöztetett halott kisállatok) is életre keltették.

Vagy ott vannak a Charlie kislányát védelmező hatalmas, sátáni vérebek, akik néha protángázpalackot esznek, és lángot böfögnek.

Szóval iszonyatosan nagy baromságokat tartalmaz a regény, Charlie mégis azon a véleményen van, hogy Moore-nak csak sikerült addig csűrnie, csavarnia ezt a sok blőd faszságot, mígnem a végére tényleg összeállt egy koherens egésszé a történet, amely végig izgalmas, fordulatokkal teli (még ha a Luminatus kilétére vonatkozó csavar elég kiszámítható is).
Csak azért sem akarja azt írni, hogy letehetetlen.
- bazdmeg és leírta.
Ennyi.

Köszönet Ádám barátomnak, hogy figyelmembe ajánlotta az író munkásságát,  és még egyszer, ígérem, idővel sort fogok keríteni a többi művére is!

Legközelebb pedig a Coraline-ról fogok írni.

A könyv leírása:
  Mocskos meló / Christopher Moore ; [ford. Pék Zoltán]. - [Budapest] : Agave Kv., cop. 2006. - 321 p. ; 21 cm
ISBN 978-963-7118-76-0 fűzött : 2580,- Ft : 10 EUR

„Egy nap alatt tehát ötezer esztendőt élek. Egy esztendő alatt ez körülbelül kétmillió évet jelent. Föltéve, hogy az ópiumszívást mint kifejlett erős férfi kezded […] tíz esztendeig is elélhetsz. És akkor húszmillió éves korodban nyugodtan hajthatod fejedet az örök megsemmisülés jeges párnájára.”

És mikor Brenner úr ezen sorokat papírra vetette (állítólag) még egyáltalán nem cuccozott.
Végigolvasván e novellákat jól látszik, hogy a doktor urat íróként is a bizarr, a tiltott, az aberrált dolgok és az embereknek ezekhez való vonzódása foglalkoztatta elsősorban.
A írásaiban bemutatott különös események, szituációk, élethelyzetek teli vannak félelemmel, tébollyal, csalódással, bánattal, traumákkal, vágyakkal, féltékenységgel, árulással, tiltott szerelmekkel, kisiklott emberi sorsokkal.
Ezeken keresztül tárja fel, mutatja be az emberi psziché kevésbé ismert, állatias ösztönök által vezérelt területeit.
Lelkünk azon reakcióit, amikről mélyen hallgatunk, amiket szégyellünk.
Egyes novellák (pl.: Fekete csönd, A béka) egészen sötétek, komor, nyomasztó hangulatuk Poe és Lovecraft művészetét juttatták eszembe, mások, főleg az ifjúkori emlékekre, gyermeki képzelet világára koncentráló írások (pl.: Szombat este, Egy vidéki gimnazista naplójából, Józsika, Emlékirat eltévedésemről) meglehetősen üdék, tiszták és egyszerűek, megint másokban pedig a testet öltő képi világ, a hangulatok teljesen háttérbe szorítják a cselekményt (pl.: Tavaszi ouverture, A Kálvin téren).
És hát az álmok.
Gondolom főleg álomnovellái miatt hasonlította (unokatestvére) Kosztolányi Csáthot E.T.A. Hoffmannhoz.
Véleményem szerint a torz, gyakran őrülethez vezető emberi ösztönök vérfagyasztóan élethű ábrázolása mellett Csáth az álmok és a tudatalatti témakörében tudott valami igazán újszerűt és egyedit nyújtani olvasóinak, ezen érdemei miatt pedig mindenféleképpen irodalmunk igazi nagyágyúi között lenne a helye.
Jó lenne, ha (helyén kezelve az írót) nem csak az Anyagyilkosságot és A kis Emmát olvastatnák tőle a középiskolásokkal, más kérdés persze, hogy mennyire lenne ez megoldható az amúgy is esszenciálisra paszírozott kis tantervükben.
Viszont.
Ezúttal kivételesen egy rossz szavam sem lehet a külcsínre. A magyar próza klasszikusai sorozat kötetei valóban stílusos, igényes és esztétikus kiadványok, szó- és névmagyarázatokkal, utószóval, ahogy azt köll.
Öröm kézbe venni.
De most tényleg.
Kötelező darab.
Kurvára komolyan.

Aggyonisten.

A könyv leírása:

  A varázsló kertje. / Csáth Géza ; [a szöveget gond. és az utószót írta Hegyi Katalin]. - Budapest : Unikornis, 2001. - 268 p. : ill. ; 20 cm. - (A magyar próza klasszikusai,, ISSN 1217-0828 ; ; 88.)
  Elbeszélések
ISBN 963-427-432-3 kötött : 3300,- Ft

„Így ült ott, szemét behunyva, és Csodaországba képzelve magát. De tudta, hogy csak a szemét kell fölnyitnia, és minden újra unalmas valósággá szürkül.”
Mivel annak idején leírhatatlan hatással volt rám e két remekbe szabott klasszikus (persze azóta újra- és újraolvasom őket), úgy éreztem Lewis Carroll (eredeti nevén Charles Lutwidge Dodgson) ezen elképesztő gúnyolódó szürreális agymenései semmi esetre sem hiányozhatnak a blogról!
Hiszem és vallom ugyanis, hogy e két könyv semmiképp sem csak a gyermeki képzelet és az álmok szerepének fontosságáról szól.
Persze olvashatók úgy is, mint könnyed, szórakoztató meseregények egy hol karakán, hol megszeppent kisiskolás lánykáról, aki mindenféle vicces kalandokba  keveredik játékosan groteszk antropomorfizált állatokkal, de ennél azért azt hiszem, jóval többről van itt szó.
Az értelmezés egy mélyebb síkján ezek a művek egyben igencsak szatirikusan megírt szarkasztikus gúnyrajzok is a korabeli Angliáról, nevezetesen pl. a sportszenvedélyről, mint népbetegséről (A királyi krokettpálya c. fejezet), az ötórai teázás/uzsonna megrögzött szokásáról (Bolondok uzsonnája), az igazságszolgáltatásról (Alice tanúvallomása az első regény végén), az iskolarendszerről, az oktatásról, a tanári és szülői szigorról, a sznobságról, valamint a háklis/hisztérikus Viktória királynőről és pipogya férjéről.
És az egész valami hihetetlenül mozgalmas, kiszámíthatatlan és infantilis stílusban félúton valahol álmaink abszurdsága, idegensége és a kisgyerekek élénk fantáziájának játékossága között (jaj, Peti, ez megint olyan hatásvadász megfogalmazás!).
Felejthetetlen a csinovnyik nyuszi, az arisztokratikus, beképzelt hernyó, a beszéd közben is bealvó mormota, a folyton vigyorgó Fakutya (az eredeti szövegben ugye macska – Cheshire Cat), az Ál-teknőc (ki valaha igazi teknőc volt), a disznóvá változó pólyás, a kártyalap- és a sakkbábu-katonák, a kövér ikerpár: Subidam és Subidu, a pökhendi Dingidungi, a folymatosan kötögető birka és így tovább, és így tovább.
Képtelen karaktereik emléke örökké belevési magát emlékezetünkbe.
„Minden nemzetnek vannak sajátságai, amiket nem lehet magyarázni; Angliát csak az érti meg, aki élvezni tudja Alice kalandjait.” -írja Szerb Antal A világirodalom történetében.

Mondjuk a szójátékok azért néhol elég gyengék és fárasztóak – de nem tudom, hogy eredeti nyelven ezek hogy hangzanak, milyen benyomást keltenek.
Valamint az illusztrációk sem valami nívósak. Az első részből azonban létezik egy viszonylag új, Szegedi Katalin rajzaival illusztrált kiadás is, ami viszont tényleg nagyon öcsin néz ki, valamint a kötet (mely egyébként, ha jól tudom, első ízben még Évike tündérországban címmel jelent meg Kosztolányi fordításában) hozzáférhető a MEK-en is, eredeti (azaz a legelső) illusztrációkkal.

Az egyetemi matematika-tanár (valamint író, költő és lelkész) Carroll (avagy Dodgson) amúgy a dékán lányának (ő lenne Alice) írta eme két nonsznesz remekművet, melyeknek aztán szerte a világon nagy sikere lett, sőt állítólag maga Viktória királynő is nagy rajongójuk lett (annak ellenére, hogy kb. ő lett a legszélsőségesebben kifigurázva bennük, hehe).
Nem csoda hát, hogy azóta számos, a nonszensz jelenségével, az álmokkal, a képzelettel, a tudatalattival foglalkozó  irodalmi, zenei, képzőművészeti, filmes stb. műalkotás utal Alice kalandjaira a Mátrixtól („Kövesd a fehér nyulat”) Marilyn Manson "Are you the Rabbit?" c. dalán át a Jurassic Parkig, ahol (a könyv változatban) egy számítógép-vírust neveztek el a fehér nyúlról.
(Ezekről és hasonszőr dolgokról itt)

Ilyen Alice-könyvekre utaló mű a nemrég magyarul is kiadott „Down the Rabbit Hole” (Lenn, a nyuszi barlangjában) c. kutyaütő ifjúsági-krimi Peter Abrahams tollából, amit a közelmúltban szintén volt (bal)szerencsém olvasni.
Aztán kiderült, hogy ennek a regénynek nem túl sok köze van az Alice-történetekhez.
Annyi, hogy szereplői pár jelenetében az Alice Csodaországban színpadi változatát (leginkább is annak uzsonnajelenetét) gyakorolják, amiben a suta, koncentrációs zavarokkal küzdő Ingrid (a főszereplő kiscsaj) lenne a főszereplő, azaz Alice.
És hát hiába nyomták a borítóra a szerző nevénél nagyobb betűkkel, hogy „Stephen King ajánlásával” és hiába írja King a fülszövegben, hogy: „Peter az olvasót tökéletes tehetséggel mindvégig egy lépéssel Ingrid előtt tartja, akiért így végigizgulhatjuk az egész könyvet.”, ez a könyv akkor is rohadt unalmas.
Épp azért, mert mi mindig a kis Ingrid előtt járunk, szerintem idegesítően kiszámítható lesz az egész.
És amikor már csak 30 oldal van hátra és a kedves olvasó már réges-rég levágta, hogy, mi lesz a történetben a csavar, mégis azt kell olvasnia: „Ingrid nem tudta a megoldást, és ettől egyszerűen összezavarodott.”, igen, az emberek többsége akkor kezdi tépni a haját.
Nem is értem, hogy született erről a műről pozitív kritika az ekulturán.
Még, hogy "kísérlet a célközönség pozicionálásának lehetetlenné tételére?"
Szerintem tipikusan ifjúsági irodalom, azon belül is a „gyenge közepes” kategória tele a szürke hétköznapokból vett unalmas töltelék-jelenetekkel tanulmányi problémákról, eseménytelen családi vacsorákról, első csókról, fogszabályzásról, iskolai futballmeccsről, bátyóval történő veszekedésről stb. stb.
Nekem (22 éves fejjel) kínszenvedés volt, az első 50 oldal után vissza kellett volna vinnem és a könyvtárosnő fejéhez baszni, hogy minek tartják ezt a felnőtt részlegen, a 14. életévüket betöltött olvasóknak egyáltalán nem erre lenne affinitása.
Ez egy amerikai klisé-tákolmány, hol túl gyerekes, hol egyszerűen közhelyes stílusban tálalva.
Nem csoda, hogy az Alexandra leakciózta 1000 forintra…

A könyvek leírása:

  Alice Csodaországban / Lewis Carroll ; [ford. Kosztolányi Dezső] ; [a fordítást . átd. Szobotka Tibor] ; [Szecskó Tamás rajz.]. - Budapest : Ciceró, 2006. - 115 p. : ill. ; 21 cm. - (Klasszikusok fiataloknak, ISSN 1219-0306)
ISBN 963-639-563-9 kötött : 1600,- Ft

  Alice Tükörországban / Lewis Carroll ; [ford. Révbíró Tamás] ; [a versbetéteket Tótfalusi István ford.] ; [ill. ifj. Szecskó Tamás]. - Budapest : Ciceró, 2005. - 150 p. : ill. ; 21 cm. - (Klasszikusok fiataloknak, ISSN 1219-0306)
ISBN 963-539-484-5 kötött : 1690,- Ft

  Lenn, a nyuszi barlangjában : rejtélyes történések Echo Fallsban / Peter Abrahams ; [ford. Morvay Krisztina]. - Pécs : Alexandra, 2007. - 350 p. ; 22 cm
ISBN 978-963-370-099-0 kötött

„az emlékekben, ott a valóság, mondta egyszer hirsh doktornő, és a valóság rücskeiben kell megkapaszkodni, csakhogy az emlékezet ellentmondásokhoz vezet, a valóság ellentmondásos, a valóság illogikus, ahogy a képzelet viszont logikus, az élet következetlen, mert a halálban, a semmiben gyökerezik”

Nem, ebből az irományból sem fog kiderülni, hogy Garaczi László személye egyenlő-e Spiegelmann Laurával!
Sajnálom.
A művet szeretném ismertetni.
A művet, amely olyannyira modern, féktelen, gátlástalan, friss és szürreális hogy nem túl nagy az esélye, hogy anyád óva intene tőle (hisz’ kb. 0,0005% az esély rá, hogy valaha olvassa), mint inkább te fogod óva inteni tőle anyádat! hehe
Igen, ez a regény is mellőzi a központozást, ez a regény is egyetlen, hatalmas, letaglózó, elsöprő erejű mondat, mely hihetetlen sebességgel száguld feléd, megragad, magával ránt, elsodor, örvényként magába szippant.
Garaczi gyakran él továbbá idősík-váltásokkal, valamint váratlan, spontán visszaemlékezésekkel és az elbeszélő által elképzelt, soha meg nem történő jelenetek tömkelegével tűzdeli meg az egyébként is teljesen kiszámíthatatlan, pergő, lüktető szöveget.
Időnként hanyagul odavetett utalásokból, célozgatásokból, lazán elejtett megjegyzésekből tudunk következtetni egy-egy eseményre, míg a végére (többé-kevésbé) össze nem állítjuk magunkban az egész cselekményt, a maga (többé-kevésbé) lineáris egyszerűségében.
És ha idáig eljutsz, se hidd, hogy holmi hétköznapi történetet kapsz majd!
Jóllehet a cselekmény fő vonalát itt is, mint sok más regényben, egy tragikus kimenetelű szerelmi háromszög képezi, ám a főhős (aki előbb egyes szám első, majd második, a végén pedig harmadik személyben ír magáról) két nő közti gyötrődésének, őrlődésének, érzékenységének, lelki állapotainak és önvizsgálatának bemutatásán kívül szó esik még zenélésről, hangszercsempészetről, chatelésről, orrszőrről, szexről, alkoholizmusról, spontán vetélésről, Dunába ugrásról, a szanatóriumi életről, a „szőrfal”-ról, fémevésről, sellőkről, birkaemberré műtésről, és persze barátságról, szerelemről és sok-sok szenvedésről.
A végén elhelyezett csavar pedig a történet teljes újraértelmezésére kényszeríti az olvasót.
És mindez kiegészül az író nyelvi leleményességgel.
Néhol groteszkül élénk, néhol koszos szépia filmkockákként villannak fel előttünk (tizedmásodpercekre) a szerző nyelvi virtuozitásáról tanúskodó bravúros megszemélyesítések és hasonlatok, a nyakatekert zenei metaforák: ezernyi magával ragadó, egyedi hangulatú, ironikus nyelvi játék.
Az egyszerűség kedvéért írhatnám, hogy olyan, mintha egy Parti Nagy Lajos-féle nyelvzsonglőr írta volna meg (mondjuk) A vonzás szabályait (már az érzelmi nyűglődések, szerelmi depresszió miatt), de ez kb. úgy hangzik, mint egy kibaszott hatásvadász, béna marketingszöveg, amit egy nem túl nagy presztízzsel rendelkező, ám annál profitorientáltabb kiadó szép nagy betűkkel rányom a borítóra.
De meg egyébként is felesleges Garaczit bárkihez is hasonlítgatni.
Legyen elég annyi, hogy szerintem ez egy kihagyhatatlan könyv.
Garaczi nagyon jól ír, valóban ért ahhoz, amit csinál és regénye minden egyes oldalon képes valami újat mutatni, valami sajátosat, valami megdöbbentőt közvetíteni az olvasó felé.

További kritikák, ismertetők és részletek a regényből a szerző honlapján.

A könyv leírása:
  MetaXa / Garaczi László. - Utánny. - Budapest : Magvető, 2008, cop. 2006. - 150 p. ; 19 cm
ISBN 963-14-2540-1 kötött : 2290,- Ft

Buuummm-katt. Azzzzz… popp!

Ez pedig itt, kérem szépen, Vonnegut papa legelső regénye, a Gépzongora (avagy Utópia vagy Utópia 14, ha valaki a régebbi fordításban olvassa), mely nem másról szól, mint a gépek Amerikájáról.

A (nagyrészt) teljesen automatizált Amerikáról.

Szóval amolyan disztopikus sci-fi regény lenne (tudjátok, a „nem-túl-távoli-jövőben”), persze telis tele vonneguti moralizálással és komikummal.

Figyeljetek csak!

Képzeljetek el egy országot, ahol a lehető legtöbb munkafolyamatot gépesítették.

A gyárakban a futószalag mellett már rég nem látni agyonizzadt, sárga sisakos munkásokat; a házimunka terhe immár a nagyfrekvenciájú, ultrahangos mosogató- és mosógép, a radarsütő és az elektrosztatikus portalanító vállán nyugszik és így tovább és így tovább.

Elektronikus ajtóvezérlés, termosztatikusan szabályozott ablakok, biztonsági radar, mindenféle-fajta automaták és a többi és a többi.

Hiszen a gépek olcsóbb és hatékonyabb munkát végeznek sokkal kisebb selejtaránnyal.

A legfontosabb gazdasági, politikai, katonai stb. döntéseket is egy EPICAC XIV nevű szuperszámítógép hozza, a miniszterelnök pedig csupán egy szimbolikus figura („aki még a középiskolát sem végezte el”), egy báb, aki kiáll és adott esetben felolvassa ezeket.

No persze azért degeszre keresi magát.

Ahogy a mérnökök és a vezetők is.

Így megy ez.

A többiek választhatnak az Újjáépítési és Kármentesítési Testület, azaz az „Újkár” (az ilyen jellegű munkákat ugyanis még nem gépesítették) és az Amerikai Egyesült Államok Hadserege között (ahol egy nyugdíjazásukig tartó kiképzésben lehet részük – fapuskával!).

„Mostanában minden a mérnökök, vezetők meg a hozzájuk hasonlók körül forog, a magunkfajta átlagember meg mit se számít. Semmik vagyunk.”

A gépek, a vezető-réteg és az Újkárosok és katonák által alkotott réteg a városok egy-egy jól elkülönített negyedében vannak elhelyezve. És már itt, ebben a szeparáltságban előjön egy Vonnegut egész munkásságára oly’ jellemző vonás (ami leginkább talán az Áldja meg az Isten, Mr. Rosewater- ben lesz később vezérmotívum), nevezetesen a szegények és gazdagok közt növekedő különbségekre, ellentétekre (szakadékra) történő rámutatás, rávilágítás (vagyis jelen esetben inkább okosakról és butákról kéne beszélni, hiszen itt a továbbtanulás IQ-teszthez kötött, elméletileg egy vezető gyermekéből is lehet Újkáros és fordítva), persze egy jó adag groteszk fekete humorral (gondolok itt pl. a hipergigakomfortos konfekció-lakását hegesztőpisztollyal szétvágó Edgar R. B. Hagstrohm vagy mondjuk a testnevelés-vizsgáját pótló  Ewing J. Halyard esetére).

Másrészt pedig:

A mű több szempontból igyekszik megvilágítani, több aspektusból igyekszik bemutatni azt a (központi) problémakört, hogy a technikai fejlődés hozta kényelmesedés, a munkavégzés legkülönfélébb területeinek gépiesítése, automatizálása mekkora unalmat és csüggedtséget okoz az munkáját vesztett egyszerű emberben.

„Megfosztották őket mindattól, ami a fontosság tudatát kölcsönözte nekik, elvettek tőlük mindent, amiből önbecsülést meríthettek volna, ami igazolhatta volna létezésük célját.”

Ez ellen próbál fellépni (az apja hírneve révén mindenki által ígéretes mérnöktehetségnek bélyegzett) Paul Proteus, az Ilium Művek igazgatója is (többek közt).

"Ha elektronika által élsz, elektronika által fogsz meghalni."

Paul előbb menekülni próbál a gépiesített világ unalmától, elvonulni egy Isten háta mögötti farmra, a természet gépek nélküli lágy ölére, ahol kétkezi munkából élne (ugye emlékeztek az Út a vadonba c. filmremekre?), majd, miután ebben sem lát megoldást, legjobb barátja, Ed Finnerty (és még pár Újkáros) hatására önjelölt messiásokként egyfajta gépromboló forradalmat próbálnak kirobbantani, hogy visszafoglalják világukat a gépektől, hogy visszaadják Amerikát az amerikaiaknak...

(Finnerty karaktere egyébként szerintem remek előképe Eliot Rosewaternek: egy a gazdagokkal arogáns, iszákos humanista különc.)

Úgy gondolom, a történet elég elgondolkodtató, abszolút aktuális és Vonnegut tényleg remekül körbejárja a témát.

Ne nagyon számítsunk a későbbi Vonnegut-művekben tapasztalható regénytechnikai kísérletekre, újításokra, de az elbeszélésmód anekdotázós jellege már itt is megvan.

Van pl. egy vissza-visszatérő mellékszál, melyben az „elmaradott” Bratpuhr Sahjának, a (fiktív) Kolhour szekta spirituális vezetőjének amerikai látogatásába nyerhetünk bepillantást, aki jobbára minden modern amerikai sajátosságra, minden új technikai megoldásra szkepticizmussal és szarkazmussal reagál, afféle Göre Gábor módjára.

Néhol tényleg zseniális.

Kicsit lassan indul be a cselekmény, de a végére remek kis történet kerekedik ki, ami persze (sajnos) még mindig nem üt akkorát, mint a későbbi, „nagy” Vonnegut-regények.

A borítón szereplő képpel persze most sem szimpatizálok...

A könyv leírása:

  Gépzongora / Kurt Vonnegut ; [ford. Molnár István]. - Budapest : Maecenas, cop. 2006. - 364 p. ; 20 cm
  Megj. "Utópia" címmel is
ISBN 963-203-148-2 kötött

NeM GondOLjáTok, hOgy eGyRe raJzfilmSZeRŰbbé vÁlik a viLÁg?

Most első ízben írok egy képregényről (unalmamban gyorsan újraolvastam a délután).
Nem sűrűn lesz ilyen, elhihetitek.

Egyáltalán nem kívánok ezen blog hasábjain időt szentelni a popkultúra sematikus és közhelyes szuperhős- és aranyos (giccses) antropomorf-történeteire, ez a mű viszont egy kivételes művészi igényességgel és kreativitással megrajzolt kis kötet.

Tulajdonképpen egy válogatás, a vajdasági szerb grafikus első magyar nyelven megjelent válogatáskötete, melyet 2006-ban a 2. Magyar Képregény Fesztiválra jelentettek meg (ahol természetesen a szerző is elcsíphető volt, mint díszvendég).

Megannyi 1-2 oldalas kis szösszenet, melyekben Zograf (kinek álneve a szerb zsoltároskönyv-másoló szerzetesekre utal – Képíró Sándor) hol gyermeki ámulattal csodálkozik rá környezete apró részleteire, hol a (tudatos) álmok szerepére („a valóság nem boldogított, így hát az álomvilág felé fordultam…”), a természetfelettibe és a humorba vetett hit fontosságára hívja fel a figyelmet, hol pedig komoly média- és/vagy társadalomkritikát fogalmaz meg.
Valamint bepillantást nyújt a délszláv háború majd az albán–szerb konfliktus részleteibe és a lakosságra gyakorolt hatásába.

A legtöbb kis képsort ő maga írta saját tapasztalatai, élményei, gondolatai alapján (önmagát is ábrázolva a rajzokon) így ezek leginkább afféle képekkel illusztrált kis monológok, töprengések (dialógusból meglehetősen kevés van), amelyek végén Zograf aforizmaszerű tömörséggel szűri le a tanulságot (néhol talán kissé didaktikusan is).

A válogatásban helyet kap az Üdvözlet Szerbiából című ciklus is (kb. elfoglalja a kötet második felét), melynek darabjai afféle egyoldalas kis kurta beszámolók, tudósítások, dátummal ellátott helyzetjelentések Szerbia közéletéről.
Szó esik bennük a NATO (1999-es) bombázásairól, hadműveleteiről (a kisember szemszögéből), Zograf Olaszországba és az USA-ba tett útjairól, a napfogyatkozásról, az ezredfordulóról, a Milošević-kormány bukásáról, az azzal járó tüntetésekről, lázongásokról valamint az albán–szerb konfliktus zavargásairól.

Zograf képi világáról pedig annyit, hogy hihetetlenül szilaj, mozgalmas, kiszámíthatatlan és végtelenül groteszk.
Olykor tényleg elképesztő látomásai vannak az ipsének.
Fekete-fehérben sem okoz neki gondot hogy komor és lehangoló hangulatú képekből egyszer csak a maga sajátos, megfoghatatlan infantilis derűjére váltson (bárhol bármikor). Egyébként az utolsó 3 képsor színes. Ezekből kettő gondolom magyar vonatkozása miatt lett beválogatva, a harmadikat pedig megtekinthetitek itt, egyéb (a kötetben nem szereplő) Zograf-munkákkal együtt.

Szóval, azt kell mondjam, rendkívül szórakoztató és egyben elgondolkodtató kis kiadvány ez (talán még mindig az eddigi legjobb darabja az Artcomix szériának, bár meg kell jegyeni, hogy a Persepolis is elég öcsi). Nyúlfarknyi (vagy hangyafasznyi, kinek, ahogy tetszik), olvasóbarát kis történeteit akár a WC-n ülve vagy a buszon zötykölődve is bármikor magunkévá tehetjük.
Olvastatja magát higgyétek el!
Szóval mindenki vegye meg, kérje kölcsön, kölcsönözze ki, lopja el, de valahogy kaparintsa meg - aki még eddig nem tette!

Ja és ezen túl minden könyvről szabványos bibliográfiai leírást kaptok! – mert hát könyvtárosnak készülnék e vagy mi?!

A könyv leírása tehát:

    Pszichonauta : látomások a Balkánról / Aleksandar Zograf ; [ford. Halmos Ádám és Király Hajnal]. - Budapest : Nyitott Könyvműhely, 2006. - 143 p. : ill. ; 22 cm. - (Artcomix,, ISSN 1787-4831)
ISBN 963-86890-2-1 fűzött : 2400,- Ft

"Mintha Clive Barker A legyek urát írta volna meg. Hatalmas." - New York Times

Mit is írhatnék még a könyvről, amely már a könyvesblogon közölt ismertetője után is vitát indított el a kommentelők között, arra vonatkozólag, hogy van-e helye, létjogosultsága az irodalomban, a könyvpiacon az ennyire elborzasztó, ennyire gyomorforgató történeteknek?

A könyvről, amit első kiadása után hazájában sem mertek évekig (egészen pontosan 7 évig) újra kiadni.

A könyvről, amit az ekulturán is csak azoknak ajánlottak, akiknek van hozzá bátorsága.

Hát… kurvára kapaszkodjatok meg!

Ha a Rosemaryről azt írtam, hogy „története tényleg kibaszott gonosz”, akkor ennél a könyvnél a legelső dolog, amit mindenképpen le kell szögeznem, hogy ebben most tényleg nem lesz köszönet, és hogy még a legedzettebb idegzetű olvasóknál is kivághatja a biztosítékot.

Zseniális!

Naturalista horror-regénynek legalábbis.

Ennyi fájdalmat, szadizmust, gyűlöletet, megaláztatást és igazságtalanságot regényben (300 oldal alatt!) még nem olvastatok, azt garantálom!

De a legkiakasztóbb mégis a tudat, hogy mindez a valóságban is (többé-kevésbé ugyanígy) megtörtént!

A regény sztorija ugyanis (aki még nem tudná) a hírhedt Sylvia Likens-ügy eseményein alapul.

Ketchum (eredeti nevén Dallas Mayr - írói álneve állítólag kedvelt brit hóhér-név volt) csak az időpontot (1965-ről ’58-ra), a helyszínt (Indianapolisról New Jerseyre) és a neveket változtatta meg.

Így lett Sylvia Likensből Meg Loughlin és Gertrude Baniszewskiből Ruth Chandler.

A lényeg azonban semmit sem változott:

A gyermekeit egyedül nevelő, 37 éves Ruth pincéjében 3 fiúgyermekével, majd később a szomszéd gyerekeket is bevonva halálra kínozza saját, gondjaira bízott unokahúgát, a 14 éves Meget (a valóságban a lány, Sylvia egyébként 16 volt).

A regény (amúgy egész felhőtlen) kezdete, a gyermekek nyarának és a Loughlin-lányok (ugyanis Meg-nek van egy mozgássérült, lábadozó kishúga, Susan) érkezésének, beilleszkedésének bemutatása engem kicsit Stephen King Az c. regényére emlékeztetett.

Csak hát Ketchum – szerintem – nem csak, hogy sokkal hitelesebben, átélhetőbben képes láttatni a gyermekek lelki világát, érzéseit, gondolatait (és romlottságukat is!), de az ’50-es évekbeli külváros atmoszféráját is jobban eltalálta, mint King.

(Egyébként a King által írt bevezetőben szépen elgépelték mind Kitty Genovese mind Bret Easton Ellis nevét.)

Aztán, ahogy haladunk előre a történetben, ahogy Ruth egyre inkább kiszámíthatatlan, szadista despotává kezd válni (dühének, rigojáinak fő célpontjául a gondjaira bízott két lányt választva), majd, ahogy fiaira és a szomszéd gyermekekre is fokozatosan átgyűrűzik barbár őrülete, úgy kezd a könyv kissé a Legyek urára hajazni. Még a főhős, az elbeszélő (szomszéd) 12 éves kisfiú, David sem mondható igazán becsületesnek, zavarodottságában végig valahol a bűnrészes és a bátortalan megmentő között vívódik.

És végül mind az alagsorban kötnek ki…

És azután elszabadul a pokol.

Készüljetek fel, hogy többször sírni akartok majd. Dühösek lesztek. Falhoz akarjátok majd vágni és el akarjátok majd felejteni a könyvet, de nem hagy titeket nyugodni és tovább fogjátok olvasni, egészen a végéig. És mikor végeztek vele, garantálom, hogy hányingeretek lesz az emberektől.

Önmagatoktól is.

Ketchum kurta, puritán mondatai ugyanis, olykor valóságos ostorcsapásként, érik még az edzettebb olvasót is.

Stílusa kicsit hasonlít Palahniuk minimalizmusához, de teljes mértékben mellőzi a cinizmust.

Egyszerűen zseniális!

A könyvet egyébként 2007-ben adaptálták filmvászonra, valamint még ugyanebben az évben egy másik film, az An american crime is feldolgozta Sylvia Likens történetét.

És akik azt hiszik, hogy velük vagy ismerőseikkel ilyesmi soha nem történhet, azok most jól figyeljenek!

Az UNICEF a gyermekbántalmazások gyakoriságát és súlyosságát tekintve máig a világ legveszélyesebb helyei között tartja számon hazánkat.

Firenzében működő Innocenti kutatóintézetük (IRC) 2003-as jelentése szerint a 15 évesnél fiatalabb népességet tekintve az olyan halálesetek száma, amelyeket hivatalosan a gyermek bántalmazására vezettek vissza, az Egyesült Államokban, Mexikóban és Portugáliában a legmagasabb. Őket követi Csehország, Új-Zéland, Magyarország (!), Ausztria és Franciaország.

Napjainkban évente 20-40 gyermek hal meg bántalmazás következtében hazánkban - 2002-ben pl. 19 áldozatról tudnak (ennek a számnak azonban mintegy 80-90 százalékát az újszülött-gyilkosságok teszik ki, amelyek nem tartoznak a családon belüli bántalmazás kategóriájába.)

Mindenesetre akkor is elkeserítő, hogy még napjainkban is havonta átalgosan 2 gyermeket vernek agyon hazánkban!

A könyv adatai:

Láva Könyvkiadó

Budapest

2008.

ISBN 978-963-87907-1-2

fűzött

314 oldal