2010.05.02. 09:44
Stephen King - Állattemető (1983)
Kedvenc karakter: Church, a zombi macska:)
Hölgyeim és Uraim! Mélyen tisztelt olvasóközönségem!
Az alant következőkben a horror műfajának egyik legalapabb alapművéről (amúgy film formájában is), a horrorkirály, Stephen King klasszikus (Wostry Ferenc és Natasha szerint a legfélelmetesebb) horrorsztorijáról olvashatnak, mely bennem személy szerint (mint ezen műfaj legtöbbje mostanában) ismét csak ambivalens érzéseket és benyomást keltett.
A történet a következő (aki esetleg még nem ismerné):
Van egy Dr. Louis Creed nevű főszereplőnk. Louis fiatal orvos és büszke családapa, aki a Maine-i Egyetemen kap állást, ezért feleségével és két gyermekével észak-Ludlow-ba költöznek egy kényelmes kis erdőszéli vityillóba, egy nagy, forgalmas autóút mellé. A szomszéd házaspárral, legfőképp a férjjel, Juddal hamar lepajtiznak, aki nagy büszkén vezeti őket körbe az erdőben, különös tekintettel egy házi kedvenceknek létesített bizarr temetőre.
Amikor Louis 5 éves lányának, Ellie-nek (akit szülei amúgy is nagyon féltenek a halál misztériumától) mindennél jobban szeretett kiscicáját, Church-öt (teljes nevén Wintson Churchill-t) a kislány távollétében az örök vadászmezőkre kárhoztatja egy böhöm teherautó, az öreg Jud az állattemetőn is túli, titokzatos indiántemetőbe kalauzolja Louist, hogy ott temessék el az állatot. A kis Church aztán másnapra feltámad szépen zombifikálódva, velejéig gonoszan, ám mivel vérszomja kimerül a ház körüli patkányok és varjak szétcincálásában, ezért a Louis igyekszik szemet hunyni a dolog felett (a család többi tagja pedig csak annyit vesz észre, hogy a macska büdösebb lett, mivel az állat haláláról sem értesültek, nem hogy különös feltámadásáról).
Aztán egy szép napon Louis kétéves kisfia, Gage is hasonló módon hajtja fejét örök álomra, a balul sikerült temetés után pedig a valóságtól fájdalmában egyre távolodó Louis úgy dönt, titkon kiássa, s a sejtelmes indiántemetőbe helyezi kisfia földi maradványait…
A befejezést pedig nem lövöm le, nem épp szívderítő az sem.
És hogy miért oly’ felemásak az érzéseim?
Noha King itt valóban egész logikusan építi fel a valóban egész rettenetes cselekményt (jó kis beharangozó, hogy egy ideig maga az író is félrerakta, vonakodott befejezni túlontúl kegyetlenre sikerült művet), ám, mint korábban az Az c. King-opusz olvasásakor, itt is az volt az érzésem ,hogy King túlírta, vagyis hát túlmesélte a történetet. Az említett műnél tudniillik ugyanígy beleesett abba a hibába, hogy az először agyonmisztifikált, hatalmas és határtalanul romlott gonoszról túlontúl sokat árul el, minek következtében az már nem is tűnik annyira félelmetesnek.
Hiszen az ember attól fél, amit nem ismer (érdekes, Poe és Lovecraft ezzel még tisztában voltak). Mondjuk, amíg az Az-ban szinte konkrét használati utasítást kap az olvasó a Derry-ben kísértő gonoszhoz, addig itt a micmac indiántemető működéséről inkább csak hipotézisek fogalmazódnak meg (bár mondom, igen konkrétak sajna).
Épp ebből a megfontolásból, én néhol egész jeleneteket tudtam volna szemrebbenés nélkül kihúzni az író helyében.
A másik dolog pedig, hogy King néhol iszonyatosan elbassza a hangulatot egy oda totálisan nem illő hasonlattal.
Szerintem egy rémtörténet nem keveset veszít a hiteléből, amikor az olvasó azt látja, hogy szomszédasszony szívrohamában az asztalról levert tálja olyan, (idézem) „mint egy kisebbfajta repülő csészealj Pyrex üvegből.” Vagy amikor a kisfia temetésén Louis összeverekedik az apósával és erről a Ramones zenekar Hey Ho Let’s Go c. száma jut eszébe!!!! (fordításban pedig még szarabbul hangzik: „Hejhó lendüljünk bele!”).
Szóval az ilyen, s ezekhez hasonló popkulturális utalások és hasonlatok néhol eléggé hangulatrombolók tudtak lenni (faszom, ha valakinek nem jut épp eszébe egy a cselekmény hangulatához, közegéhez illő hasonlat, akkor ne írjon oda hasonlatot! - Poe és Lovecraft ezzel még tisztában voltak:)).
Nekem konkrétan sok helyen kicsit olyan érzésem volt, hogy King kicsit leszarta, amit ír (pedig valójában biztos, hogy nem).
Persze azért azt el kell ismerni, hogy a lélektani elemek elég jók (mielőtt a nagy King-fanok elkezdenék törni a fejüket, hogy milyen módszerekkel kasztráljanak:))
Pl.: ahogy Louis felesége, Rachel irtózik mániákus mód a halál gondolatától és a temetésektől egy gyermekkori trauma, nevezetesen: sokat szenvedett nővére szörnyűséges halála miatt, az egyszerűen zseniális (a filmben is ezt tartottam a leghátborzongatóbb momentumnak), vagy, ahogy a szülők szembesülnek a problémával, hogy előbb-utóbb válaszolniuk kell gyermekük halállal kapcsolatos kérdéseire, vagy, hogy egy apuka hogyan éli meg imádott fia elvesztését, vagy az apóssal való összetűzések, szóval ezek eléggé eltalált, oylkor zsigerekig ható elemek, na.
És ez így, ebben a szedett-vedett lektűr-formátumban is egy jó horror-történet.
(én amúgy fostossá hallgattam tinikoromban, sőt a The Creepshow nevű kanadai psychobilly banda feldolgozása is ugyanolyan remek kellék lehet házibulikhoz)
A könyv leírása:
Állattemető / Stephen King ; [ford. Szántó Judit]. - Budapest : Európa, 1993. - 451 p. ; 21 cm
Regény
ISBN
4 komment
Címkék: horror család halál szorongás macska erdő bestseller lektűr misztikus beteges hatásvadász
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
zakkantanett 2010.05.05. 22:55:35
Peti_bácsi · http://petikekonyvtara.blog.hu 2010.05.06. 08:52:34
