Szkúbi dúbi dú-vop! Dídli-á! Dídli-á!
Valahogy így dúdolászik Rudy Waltz gyógyszerész, miközben léhűtő szüleire főz a poros kis Midland City-ben, valahol az Isten háta mögött. Hősük így rengeteg (persze rendszerint túlírt) recepttel szakítja meg elbeszélését, ámbár más dolga aligha lenne, miután 12 évesen apja (aki fiatalkorában többek közt Adolf Hitlerrel tivornyázta végig Bécset, majd élete végéig azt mímelte, hogy festő) fegyvergyűjteményének egyik darabjával véletlenségből lelő egy 8 saroknyira porszívózó terhes asszonyt. Mivel így kétszeres gyilkossá válik, ezért megvetett, kiközösített személyként nő fel, barátok nélkül, s az utcán összesúgnak mögötte: „a mesterlövész”.

Nem semmi mi?
De ezen kívül van itt még véletlenségből bekövetkező neutronbomba-robannás, az orgánumával tévés és rádiós sikereket arató gyógyszerfüggő bratyó, „semlegesneműség”, spontán hóförgeteg, radioaktív kandallópárkány, kreol nyelv, melynek nincs múltideje stb. stb.
Meg persze csomó groteszkebbnél groteszkebben bezáródó kukucskálónyílás (=halál).

Röviden: minden együtt van egy jó Vonnegut-regényhez (kivéve talán Kigore Trout-ot, és a tralfamadoriakat): minden összefügg mindennel, a szereplők pedig naívak és esetlenek, s egy szóval sem panaszkodnak sorsuk tragikuma miatt.

Ami a tapasztalt Vonnegut-olvasónak azt a bizonyos pluszt adja majd, az ezúttal az álmos Midland City pletykás, mindenki-ismer-mindenkit atmoszférája, amiben persze nem is csoda, hogy a szálak így összegabalyodnak.
Békesség.

Ui.: a könyv eredeti címe Deadeye Dick, s innen kapta címét a The Haunted (általam is igen kedvelt) mötálzenekar The Dead Eye albuma is, aki esetleg nem tudná.

A könyv leírása:

  Mesterlövész : Regény / Kurt Vonnegut ; [ford. Borbás Mária]. - Budapest : Európa, 1986. –191 p. ; 20 cm. – (Európa zsebkönyvek, ISSN 0324-2722; 294.)
ISBN 963 07 4017 6 fűzött : 30,- Ft

„Meg vagy szállva.

Mindannyian meg vagyunk szállva, és megszállunk másokat.

Mindig tenyészik benned valami idegen. Az életed hordozóeszköz, amin keresztül valami megjelenhet a földön.

Egy gonosz lélek. Egy elmélet. Egy marketingkampány. Egy politikai stratégia. Egy vallási doktrína.”

Az igazság az, hogy Palahniuk prózája is megszokható! Bármilyen borzasztóan és hihetetlenül is hangzik! Olyannyira ugyanúgy építi fel az összes regényét, mint a Harcosok klubját, hogy az ember egyre kevésbé tud rajtuk meghökkenni (persze az összes regényét nem olvastam, csak a magyarul eddig megjelenteket).

Itt is van egy pár a társadalom eszén túljárni igyekvő önjelölt különc messiás: egy kísértetjárta házakat újra és újra eladó ingatlanügynök, egy borotvált puncijú wicca boszi, egy nekrofil mentős, egy a bölcsőhalálról cikkező újságíró (ő az elbeszélőnk) és van egy embereket ölő titokzatos altatódal, meg persze hatalomvágy, ami a lehető leggroteszkebb és szürreálisabb módon kapcsolja össze ezen emberek sorsát.

Tény, hogy Palahniuk még mindig nagyon érzi, hogy hogyan tartsa lendületben a szöveget, hová helyezze a fordulatokat, az idősík-váltásokat, és már-már beteges fekete humorával hogyan radikalizálja a végletekig az egyes szituációkat, valahogy azonban mintha képtelen lenne fejlődni, megújulni.

Ebben a szövegben inkább az információs társadalomnak, a tudásközpontúságnak mondogat oda, ahogy a Halálkultuszban inkább a médiának és az egyháznak, a Láthatatlan szörnyekben a divatvilágnak stb., de alapvetően egyik sem jobb vagy rosszabb könyv a többinél, szerintem tök ugyanolyan színvonalúak.

Noha ebben a regényben talán valamivel tényleg több a horrorisztikus elem, én ezt sem érzem olyan jelentős újdonságnak.

A dőlt betűvel írt jelen idejű jelenetek apokaliptikus jellegéről nekem Vonnegut Börleszkje ugrott be, ezen kívül csak a többi Palahniuk-regényre hasonlít, de azokra nagyon.

A könyv leírása:

  Altató / Chuck Palahniuk ; [ford. Totth Benedek] . - Budapest : Cartaphilus, 2010 . - 272 p. ; 20 cm

ISBN 978-963-266-159-9

Érzékiség. Nosztalgia. Gyász.

Leginkább ezekkel a szavakkal tudnám jellemezni ezt a regényt.

A történet ugyanis nagyjából csak annyi, hogy van egy korosodó, Max nevű művészettörténész, aki felesége halálát feldolgozandó zárkózott vidéki alkoholista módjára elvonul egy darabig egy csendes tengerparti üdülőfaluba, egy gyermekkorában átélt tragédia helyszínére, ahol aztán párhuzamosan eleveníti fel felesége haláltusájának hónapjait a 10 éves korában átélt eseményekkel.

Tehát nem cselekményében erős a könyv, hanem hangulatában, abban viszont igencsak. Banville ugyanis gazdagon megpakolta könyvét érzéki benyomásokkal, képekkel, illatokkal, hangokkal, fényekkel, mindenféle agyafúrt hasonlattal és választékos szinesztéziával. És persze mindig újabb és újabb jelzővel illeti a tengert (szinte minden oldalon). Olyan kifejezésekkel él, hogy „opálos”, „higanyként ragyogó” vagy épp „ezüstfényű”, amik noha igencsak frappánsak, engem azonban nem kárpótoltak a gyér cselekményért.

A felelevenített emlékek ugyanis legtöbbször inkább állóképek, mint jelenetek, ráadásul csak nagyon lazán kapcsolódnak egymáshoz, sokszor semmi előzményük vagy következményük, ami szerintem nem jó. Persze a végén azért kerekedik valami kis történetecske az egészből, ám igen csak soványka.

Engem a világtól való elvonás, a természeti képek intenzitása és a melankólikus nosztalgiázás miatt a Lótolvajokra emlékeztetett, a kulisszák azonban itt merőben mások.

Visszafogott, lassú, kissé önironikus, vizualitásában erős regény ez, rengeteg leírással és borzasztó kevés történéssel. Nekem nem igazán jött be, de talán csak rosszkor vettem kézbe…

A könyv leírása:

  A tenger / John Banville ; [ford. Pordán Ferenc]. - [Budapest] : Geopen, 2009. - (Geopen regénytár, ISSN )
ISBN  fűzött : 2990,- Ft978-963-9765-66-52060-9221

„Még ha csakugyan gyilkoltam is? Az, ami történt, úgy történt, ahogy a kő leesik, vagy ahogy a soká hajlított ág egy percben visszarúg. Túlhajlítottak bennem valamit; én magam is segítettem: szentet csináltam magamból, holott keresztény sem vagyok.”

Bevallom, akármennyire is alapmű (nem is fogom megvétózni a magyar irodalomban kivívott, s elfoglalt helyét), én ennek a regénynek második harmadát moslék mód vontatottnak találom.

Elég az hozzá: nem szeretem, ha egy szövegben az állapotok, benyomások, viszonyok (mármint a szereplőké) ennyire háttérbe szorítják az eseményeket, történéseket, a cselekményt magát. Olyan kevés dolog történik itt (érdemben legalábbis). Jó, tudom, lélektani regény, ez a lényege, de akkor is, mai olvasóként már úgy megszoktam, hogy a szereplők lélektani hátterét a cselekedeteikből ismerjük meg, következtetjük vissza, erre itt meg fordítva: Kárász Nelli szépen részletesen leírogatja, hogy valamiről milyen benyomásai, érzései, vagy épp szorongásai támadtak, vázolja a döntési lehetőségeit, azok esetleges következményeit, és csak utána lép valamit. Valahogy úgy érzem, az egészet sokkal tömörebben is meg lehetett volna írni.

Ennek ellenére nem mondanám az Iszonyt kimondottan unalmas könyvnek, a vége felé ugyanis nem csak hogy eseménydúsabb, de mivel Nelli itt foglalja össze saját jellemének, tulajdonságainak lényegét, így itt azok a döntései, cselekedeti is hitelt kapnak, vagy indokolttá válnak, amikkel az olvasó az első 200-300 oldalon esetleg nem értett egyet, vagy akár idegesítették is.

Kárász Nellike tudniillik egy büszke, önállóságra, sőt bizonyos magányra törekvő, a férfiak felé hűvös nő, akit családi helyzete, a társadalmi konvenciók és az elvárások kényszerítenek, szorongatnak lépésről-lépésre házasságra a tőle teljességgel  elütő Takaró Sanyival, mely házasság aztán persze természetszerűen robog a tragikus vég felé.

Abban tehát én is egyetértek, hogy Nelli jellemrajza zseniális, még ha, nem is áll módomban azt állítani, hogy az író mennyire kurva jól helyezkedik egy női karakter bőrébe, lévén, hogy férfi vagyok, aki empirikus úton ismerkedik a női jellemrajzokkal.

A falusi helyszín (nevezetesen Fáncs, ami elvileg itt van tőlünk 50 km-re délre) pletykás, rosszmájú közössége is eléggé tetszett, ráadásul Németh végig elég ízesen, amolyan jól öltözött, nagyvárosba szakadt paraszti íróként ír, igen élvezetesen, elgondolkodtatóan. Díszesen, ám giccsmentesen.

Aki nagyon nem bírja az elnyújtott, hosszasan felépített lelkizéseket, az utolsó 50 oldal miatt annak is megéri elolvasni.

Ui.: Az utóbbi időben olyan léptékben pótoltam középiskolai hiányosságokat, hogy már (szinte) csak a Rokonokat, Noszty fiút, és Az arany virágcserepet kéne elolvasnom, és (diplomásként) már olyan olvasott lennék, mint egy érettségizőXD

A könyv leírása:
  Iszony / Németh László. - Budapest : Európa, 2003. - 435 p. ; 20 cm. - (Európa diákkönyvtár, ISSN 1215-4989)
  Regény
ISBN 963-07-7523-9 fűzött : 800,- Ft

Kivégeztem Franz Kafka-tól Az átváltozás című válogatást, mely kötet novelláinak egy részét (harmadát-felét) már olvastam korábban, zöme azonban új volt, és mint Kafka olvasása közben/után mindig, most is elmorfondíroztam, hogyan lehetséges, hogy valaki ennyi remekművet írjon gyakorlatilag az asztalfióknak? Hogyan lehetséges, hogy csak halála után fedezik fel ennek a lángelmének a zsenialitását? Amikor halála óta szinte mindenkire hatással volt/van, sőt én egyáltalán nem tudnám elképzelni sem mondjuk az egzisztencializmust, sem az abszurd drámaírást, sem a mágikus realizmust, sem az ún. közép-európai groteszk alkotásait Kafka munkássága nélkül. Hogyan lehet, hogy egy ekkora művésznek, akinek műveit ma megannyi irodalmi mű kiindulási pontjának tekintjük, életében pusztán néhány novellája jelent meg, melyek ráadásul nem is kavartak túl nagy port?

Bizonyára vannak emberek, akik megelőzik a korukat (mások futnak utána, vagy épp maguk előtt tolják, hehe).

Krimi a Monarchia idejéből

Kedvenc karakter: Schneider állomásfőnökné (az egyetlen valódi helyzetkomikumot generáló karakter)

Íjnye, hát valóban kellemes kis olvasmány ez a könyves bloggerek által már sorra dícsért könyvecske!
De figyelem! Ez a könyv nem akarja megváltani a világot (sem az olvasót)! Ez egy szórakoztató könyv. Egy műfaji regény. Nevezetesen egy krimi. Annak viszont egészen kitűnő, sőt pikáns kis falat. Persze nekünk, bloggereknek elsősorban azért jelentős ez a mű, mert az első olyan (Magyarországon) megjelent könyv, aminek szennylapjára a kiadója nem hivatásos irodalmárok, kritikusok véleményét nyomtatta, hanem dicső könyves bloggerek és moly.hu-felhasználók (persze elismerő) sorait (a legenda szerint ezen személyek sorra kölcsönadogattak egymásnak egy példányt a regény első, roppant alacsony példányszámú kiadásából, majd mind-mind írtak róla, és bumm így lett a csokápikk! – na jó ez szar volt, bocsánat).

A könyv legnagyobb erőssége szerintem a humora, amit azért én a végére már túlságosan megszoktam ahhoz, hogy továbbra is olyan harsányan tudjak rajta vihorászni, vagy épp olyan rejtélyesen tudjak rajta somolyogni, ahogy az első 100 oldalon; és amiről nekem (a fülszöveggel ellentétben) egyáltalán nem jutott eszembe Hrabal stílusa (jó, oké, nem épp tegnap olvastam utoljára Bohumil bácsitól, az igaz), mindenesetre vitathatatlan, hogy Kata roppant szórakoztató, frappáns stílusban ír. És ehhez még hozzájön a színhelyül szolgáló álmos (már ez a jelző is kurvajó szerintem!) Ókanizsa múlt század eleji ínycsiklandozó atmoszférája lovas kocsikkal, földutakkal, olvasókörrel, bálokkal, intrikával, robosztus férfiak oldalán fityegő tiszti szablyával, és persze (lévén krimiről szó) furmányos gyilkosságokkal.
Szintén a pozitívumok közé sorolandó a karakterek remekbe szabottsága (már-már az „emlékezetes” szót használtam): a szinte mindig kimért Vékony doktor, a feleségére féltékenykedő Lázó kapitány, vagy épp az önfejű és különc irodalombarát főhősünk, Dávid Veron, de persze a többiek is elég egyedi jellemek.
Egyedül azt sajnáltam, hogy a műfaji keretekből sehol sem próbál kitörni a szöveg, s a cselekmény jóformán végig csak azokra a jelenetekre szorítkozik, amiket a bűnügyi történet logikai felépítése megkíván.

SPOILER!

Azért van ennek a történetnek szerintem egy gyenge pontja:
Az a rész, hogy: „… aki kifundálta, hogy az éjszaka leple alatt, mikor a féleszű Vili őrködik, szekérre rakja a homokot, és kicseréli a silánnyal. Csak egy olyan éles szemű szakértő, mint a saját fia, vehette volna észre a különbséget. Még Illés mester sem fogott szagot”, szóval ez nekem kicsit sántít, mert hát nehogy már egy X éves tapasztalattal rendelkező építésvezető (azaz Illés mester) ne tudjon különbséget tenni homok és homok között, de persze lehet, hogy van ilyen, csak akkor ki kellett volna fejteni, hogy meg lehessen fejteni (mert ugye a tehén is bonyolult, én mégis megfejtem – na jó, elég volt mára azt hiszem).

SPOILER VÉGE!

A könyv végére odacsapott két novella különben szintén nem rossz.

A könyv adatai:
  A fekete zongora : [krimi] / Baráth Katalin. - [Budapest] : Agave Kv., 2010. - 303 p. ; 21 cm
ISBN 978-963-9868-81-6 fűzött : 2980,- Ft : 11,70 EUR

Majd amúgy, ha nekidurálom magam (szóval ha Natasha tovább rugdal verbálisan:)), akkor majd frissítem a blog arculatát ám!

Na, ugye, hogy nem Ági az utolsó, hanem most is én tisztelem meg magam ezzel a címmel:)?!
Csak, hogy tudjátok, kivel van dolgotok, és lássátok, hogy meddig bírom halasztani a dolgokat:).
(Ennek is köszönhető, hogy olyan régen jártam a blogom háza táján, hogy már a jelszavamat sem találom el elsőre:))
De most Ágnesünk fenyítésére kérésére ezt csak megcsinálom:).
Szóval válaszaim a Körkérdésre az olvasásról, vagyis az 5x5 szó, ami eszembe jut az alábbiakról:

1. olvasás: kikapcsolódás, élmény, képzelet, műélvezet, önművelés
   

2. kortárs magyar irodalom: tabutlan, kísérletező, trendek, határtalan, lekezelt
   

3. e-könyv: nem az én asztalom, drága
   

4. könyves blogok: közösség, olvasásnépszerűsítés, őszinteség, „molyság”, véleménynyilvánítás
   

5. könyvtár: gyerekek, közművelés, információátadás, nevelés, munkahely 

Nem tudom, hogy kinek tudnám még továbbadni, úgyhogy ez most elmarad.

Ui.: Hétvégén mindenki jöjjön Orosházáraaaaa!

„Az élet egy olyan izé, ami nem való mindenkinek.”

Kedvenc karakter: N’Da Amédée úr

Azt hiszem, Almost_Zed nemrégiben keletkezett remek ismertetője után túl sok mindent nem lehet hozzáfűzni a könyvhöz.

A sztorit gondolom amúgy is mindenki ismeri.
Adott egy tíz év körüli (legalább is ő azt hiszi – iratai erről nincsenek) arab származású kisfiú (Mohammed, azaz Momo), akit egy kiöregedett prostituált (Rosa mama) nevel a direkt kurvák gyermekeinek („kurvagyerekeknek”) fenntartott (amúgy persze illegális) gyermekmegőrzővé avanzsált otthonában, ám Rosa mama egyre betegesebb és szenilisebb lesz, míg nem a kis Momo marad az egyetlen állandó neveltje, s a kettejük közti kapocs rendkívül erőssé kupálódik.

A regény lényege (szerintem) egyrészt Momo mentalitásának és nyelvezetének bemutatása, másrészt Rosa mama leépülésének kálváriája.

Rosa mama 93 kiló, beteges, s már a regény elején is alig bírja gyalog a 6 emeletet. Szenilis zsidó asszony, aki fiatalon megjárta a koncentrációs táborokat és egy fényképet őrizget Hitlerről az ágya alatt, amit gyakorta nézeget, ha rosszul érzi magát, amitől aztán mindig megnyugszik, s amiből erőt merít a hamis iratokkal rejtegetett kurvagyerekek neveléséhez.

Ennél lényegesebb azonban elbeszélőnk és főhősünk, Momo, aki fanyar humorával, kertelés nélküli, szókimondó utcai vagányságával különös nyelvi világot teremt. Momo nyelvében egyszerre található meg a gyerekes naivság (strici helyett skricit mond, amnézia helyett amnesztiát, strihelni helyett strikkelnit stb.), a nagy igazságok kimondására való hajlam („Nem akartam már ott lenni. Becsuktam a szemem, de az se ért semmit, ugyanott voltam, ez automatikusan így van, amíg él az ember.”) és a kegyetlen őszinteség. Ezért aztán végig az motoszkált a fejemben, hogy akkor ez a regény a francia irodalomban valami olyasmit jelenthet, mint a Zabhegyező az Egyesült Államokban, de nem tudom, helytálló-e a párhuzam. Itt az események sokkal groteszkebbek és tragikusabbak. Ebben a világban (a párizsi nyomortanyákon, a transzvesztiták, arabok, négerek, zsidók, árvák, tolvajok, stricik világában) mindenki kiábrándult, mindenki fél, mindenki magányos és mindenki szeretetre éhes.

Momonak sincsenek ábrándjai, ennek megfelelően bizarr beletörődéssel éli meg és tolmácsolja a nyomort, a kiszolgáltatottságot és a tragikumot. Amikor apja végre 11 év után eljön érte, majd szívrohamban a szeme láttára hal meg, Momo mindössze amiatt érez némi zavart, hogy kiderült, valójában nem 10, hanem 14 éves, avagy az ő nyelvére fordítva: öregedett 4 évet. De ez csak egy kiragadott példa, szinte minden átélt tragédiát ilyen álnaív, keserűen humoros félreértelmezésekkel kezel. Az éhezésnél, és a devianciánál nagyobb hátassal van rá a cirkusz vagy egy véletlenül fellelt szinkronizáló terem. Rosa mama állapotának rosszabbra fordulásakor (Momo szavaival, amikor "odábbáll a feje") pl.: „Charmette úr rendelt egy temetési koszorút, mert nem tudta, hogy Buaffa úr halt meg, azt hitte, hogy Rose mama, ahogy mindenki kívánta, mivel a javát akarta; Rosa mama meg örült, mert ez reményt adott neki, és különben is, most fordult elő először, hogy valaki virágot küldött neki.”
Az utcanyelv amúgy a nem éppen új friss miatt kissé avíttas, de ez itt most egyáltalán nem számít.
Nem is próbálom részletesebben bemutatni, tessék olvasni!

Még annyit, hogy az elején a kissé csapongó elbeszélésmód miatt nekem kicsit döcögött, de aztán hamar rááll az ember agya.

A könyv leírása:

  Előttem az élet / Émile Ajar ; [fordította és az utószót írta Bognár Róbert]. - 2. kiad. - Budapest : Európa, 1980, cop. 1977. - 236 l. ; 19 cm
  Regény. - 81500
ISBN 963-07-1865-0 fűzött : 15,50 Ft

Mellékesen kiolvastam A felolvasót és kibebaszott kurvajó olvasmány! Egy szó, de még egy vessző sincs benne feleslegesen, mindent a helyén éreztem, pontosan annyira tömör, hogy az még élvezetes tud lenni és az elsőtől az utolsó betűig logikus, konzekvens és fordulatos szöveg, ajánlom mindenkinek, így kell kisregényt írni kérem szépen!
(Nem mellesleg Schlink a jogi karon végzett, bíróként kezdte szóval nem feltétlenül érdemes tőle túl lírai képeket, meg posztmodern stilisztikai újításokat várni, viszont mind a koncentrációs tábor-per ügymenetét, mind a lélektani folyamatokat nagyon eltalálja, hitelesen mutatja be, és hát ő krimiket is írt régebben, úgyhogy a fordulatok felépítése és elhelyezése is nagyon következetes.)

Naésakkor!

Ezen és hasonlóan inspiráló regényeken felbuzdulva feltenném a következő könyvesblogger körkérdést:

Nem csinálunk egy olyan játékot, hogy saját szépirodalmi avagy fikciós írásokat osztunk meg egymással?
Lehetne novella, vers, képregény, verspróza, bármi.
Töténhetne ez köremailben is vagy ez egy közös oldalon (lásd az OKK-é), ahol akár kommentelgethetnénk, posztolhatnánk is.

Inspiráló műveket úgy vélem mindannyian olvasunk, és magamon látva jótékony (hmm) hatásukat, úgy sem hiszem el, hogy nincs egy-egy kis könyvmoly könyvesblogger tarsolyában legalább egy hobbiból összetákolt kis novella, vers, útirajz, logo-mandala, vagy haiku:) És én speciel kíváncsi lennék ilyenekre.

Szóval, akinek vannak ilyen munkái és van affinitása (és bátorsága:)) megosztani  másokkal (akár csak könyvesbloggerek egymás közt, akár a világháló teljes publikumának) az kommentben kérem jelezze, illetve azoknak a könyvesbloggereknek a véleményét is várom, akik általános ügybuzgóságukkal és szorgalmukkal nálam gyorsabban és hatásosabban tudnának tenni egy ilyen dolog megvalósulásáért (gondolok itt elsősorban Nimára, Amadeára, Natashára és Annamarie-ra) meg persze másokra:)

Posztmodern punk tndérmese. - Kirkus review

Kedvenc karakter: de Cabaras márki

Sötétebb tónusú urban-fantasy alapmű.
Sok mindent nem lehet írni róla.
Csak és kizárólag annyira lehet élvezni és szeretni, amennyire Gaiman munkásságát általában.
Egy intellektuálisan megírt ponyva, egy felnőttes tündérmese, a sivár valóság és a határtalan képzelet összecsapása, amiben persze az utóbbi győz, s melyen az is jól kimutatható, hogy Gaiman írásképére mekkora hatással volt Tolkien és C. S. Lewis világteremtő képessége, Poe és Lovecraft borongós atmoszférája és cirkalmas misztikuma, valamint Pretchett és Douglas Adams szilaj, nyakatekert humora.

Van benne csoda, ábránd, veszély, izgalom, fordulat, barátság, árulás, gyilkosság, kínzatás, menekülés, feltámadás, hősiesség, humor, szóval úgy nagyjából minden, ami szórakoztatóvá tesz egy regényt és persze mindez ízlésesen tálalva, ahogy az Gaimantől elvárható, de semmi egyéb.

Egyébként egy Richard Mayhew nevű átlagos krapekről szól, aki (úgy-ahogy) önkéntelenül átkerül Lenti Londonba, egy afféle alternatív világba, amely természetesen a mi világunkra épül, és amelyet természetesen különleges természetfeletti képességekkel felruházott lények laknak, akik leginkább földalatti járatokban, barlangokban élnek. Itt aztán Richard egy Ajtó nevű lánynak kell, hogy segítsen, aki épp a családja gyilkosait keresi szaporán, nagy vagányan, miközben még azok még vadásznak rá.

Egyébként tévésorozatnak készült felkérésre, meg is írta a faszinger, ki is adta a BBC szépen, 6 rész, ha minden igaz, csak nem volt vele igazán elégedett, ezért átírta regény formátumra is.
Őszintén szólva, én így sem vagyok vele elégedett.
Persze, hogy sötétebb hangulatot és több szörnyet vártam, ez nem kérdés:).
Akkor már a Csillagpor számomra erőteljesebb írói személyiséget sugallt és talán kevésbé klisés is, mint regény.
Nem épp kellemetlen olvasmány ez sem, de nem is nyalogatom utána az ujjaim, mint a gonosz Mr. Vandemar a felnyársalt patkányok elfogyasztása után.

Ui.: Az Earl's Court-i rejtélyes metrókocsi ötletét átemelték (igen, ha úgy tetszik lenyúlták, kopírozták, plagizálták) valamelyik sokadik Hellraiser epizódba is.

A könyv leírása:

  Sosehol / Neil Gaiman ; [ford. Pék Zoltán]. - [Budapest] : Agave Kv., 2008. - 269 p. ; 21 cm
ISBN 978-963-9868-07-6 fűzött : 2480,- Ft : 9,70 EUR

Mellékesen kiolvastam L. Frank Baum híres (és ezt kevesen tudják) 14 részes könyvsorozatának nyitódarabját, az Oz, a nagy varázslót (avagy írják néha Óz-nak is, illetve megjelent Óz, a csodák csodája címen is állítólag - ami ugye a film címe).
Nem akarok rá túl sok karaktert pazarolni (Natasha amúgy is frankón kielemzi a sorozatot), talán elég annyi, hogy végül is egy jó élmény volt (már hogy így, 23 évesen is), csak stílusában talán kissé túl szófukar és tömör, meg persze az én koromban kicsit naívnak hat néhol, de annyira azért nem, hogy az összkép szempontjából zavaró legyen.
Abszolút adható kis kötet, na, és majd beleolvasok a többi részébe is, ha kezembe kerül (itt, a mukahelyemen még a második rész van meg, ha jól láttam).

Ui.: a borító azért nem épp a legkellemesebb:)

Kedvenc karakter: Church, a zombi macska:)

Hölgyeim és Uraim! Mélyen tisztelt olvasóközönségem!

Az alant következőkben a horror műfajának egyik legalapabb alapművéről (amúgy film formájában is), a horrorkirály, Stephen King klasszikus (Wostry Ferenc és Natasha szerint a legfélelmetesebb) horrorsztorijáról olvashatnak, mely bennem személy szerint (mint ezen műfaj legtöbbje mostanában) ismét csak ambivalens érzéseket és benyomást keltett.

A történet a következő (aki esetleg még nem ismerné):
Van egy Dr. Louis Creed nevű főszereplőnk. Louis fiatal orvos és büszke családapa, aki a Maine-i Egyetemen kap állást, ezért feleségével és két gyermekével észak-Ludlow-ba költöznek egy kényelmes kis erdőszéli vityillóba, egy nagy, forgalmas autóút mellé. A szomszéd házaspárral, legfőképp a férjjel, Juddal hamar lepajtiznak, aki nagy büszkén vezeti őket körbe az erdőben, különös tekintettel egy házi kedvenceknek létesített bizarr temetőre.
Amikor Louis 5 éves lányának, Ellie-nek (akit szülei amúgy is nagyon féltenek a halál misztériumától) mindennél jobban szeretett kiscicáját, Church-öt (teljes nevén Wintson Churchill-t) a kislány távollétében az örök vadászmezőkre kárhoztatja egy böhöm teherautó, az öreg Jud az állattemetőn is túli, titokzatos indiántemetőbe kalauzolja Louist, hogy ott temessék el az állatot. A kis Church aztán másnapra feltámad szépen zombifikálódva, velejéig gonoszan, ám mivel vérszomja kimerül a ház körüli patkányok és varjak szétcincálásában, ezért a Louis igyekszik szemet hunyni a dolog felett (a család többi tagja pedig csak annyit vesz észre, hogy a macska büdösebb lett, mivel az állat haláláról sem értesültek, nem hogy különös feltámadásáról).
Aztán egy szép napon Louis kétéves kisfia, Gage is hasonló módon hajtja fejét örök álomra, a balul sikerült temetés után pedig a valóságtól fájdalmában egyre távolodó Louis úgy dönt, titkon kiássa, s a sejtelmes indiántemetőbe helyezi kisfia földi maradványait…
A befejezést pedig nem lövöm le, nem épp szívderítő az sem.

És hogy miért oly’ felemásak az érzéseim?

Noha King itt valóban egész logikusan építi fel a valóban egész rettenetes cselekményt (jó kis beharangozó, hogy egy ideig maga az író is félrerakta, vonakodott befejezni túlontúl kegyetlenre sikerült művet), ám, mint korábban az Az c. King-opusz olvasásakor, itt is az volt az érzésem ,hogy King túlírta, vagyis hát túlmesélte a történetet. Az említett műnél tudniillik ugyanígy beleesett abba a hibába, hogy az először agyonmisztifikált, hatalmas és határtalanul romlott gonoszról túlontúl sokat árul el, minek következtében az már nem is tűnik annyira félelmetesnek.
Hiszen az ember attól fél, amit nem ismer (érdekes, Poe és Lovecraft ezzel még tisztában voltak). Mondjuk, amíg az Az-ban szinte konkrét használati utasítást kap az olvasó a Derry-ben kísértő gonoszhoz, addig itt a micmac indiántemető működéséről inkább csak hipotézisek fogalmazódnak meg (bár mondom, igen konkrétak sajna).

Épp ebből a megfontolásból, én néhol egész jeleneteket tudtam volna szemrebbenés nélkül kihúzni az író helyében.

A másik dolog pedig, hogy King néhol iszonyatosan elbassza a hangulatot egy oda totálisan nem illő hasonlattal.
Szerintem egy rémtörténet nem keveset veszít a hiteléből, amikor az olvasó azt látja, hogy szomszédasszony szívrohamában az asztalról levert tálja olyan, (idézem) „mint egy kisebbfajta repülő csészealj Pyrex üvegből.” Vagy amikor a kisfia temetésén Louis összeverekedik az apósával és erről a Ramones zenekar Hey Ho Let’s Go c. száma jut eszébe!!!! (fordításban pedig még szarabbul hangzik: „Hejhó lendüljünk bele!”).

Szóval az ilyen, s ezekhez hasonló popkulturális utalások és hasonlatok néhol eléggé hangulatrombolók tudtak lenni (faszom, ha valakinek nem jut épp eszébe egy a cselekmény hangulatához, közegéhez illő hasonlat, akkor ne írjon oda hasonlatot! - Poe és Lovecraft ezzel még tisztában voltak:)).
Nekem konkrétan sok helyen kicsit olyan érzésem volt, hogy King kicsit leszarta, amit ír (pedig valójában biztos, hogy nem).

Persze azért azt el kell ismerni, hogy a lélektani elemek elég jók (mielőtt a nagy King-fanok elkezdenék törni a fejüket, hogy milyen módszerekkel kasztráljanak:))
Pl.: ahogy Louis felesége, Rachel irtózik mániákus mód a halál gondolatától és a temetésektől egy gyermekkori trauma, nevezetesen: sokat szenvedett nővére szörnyűséges halála miatt, az egyszerűen zseniális (a filmben is ezt tartottam a leghátborzongatóbb momentumnak), vagy, ahogy a szülők szembesülnek a problémával, hogy előbb-utóbb válaszolniuk kell gyermekük halállal kapcsolatos kérdéseire, vagy, hogy egy apuka hogyan éli meg imádott fia elvesztését, vagy az apóssal való összetűzések, szóval ezek eléggé eltalált, oylkor zsigerekig ható elemek, na.

És ez így, ebben a szedett-vedett lektűr-formátumban is egy jó horror-történet.

És aki esetleg nem ismerné a könyvben is szereplő zenekart:

(én amúgy fostossá hallgattam tinikoromban, sőt a The Creepshow nevű kanadai psychobilly banda feldolgozása is ugyanolyan remek kellék lehet házibulikhoz)

A könyv leírása:

  Állattemető / Stephen King ; [ford. Szántó Judit]. - Budapest : Európa, 1993. - 451 p. ; 21 cm
  Regény
ISBN 963-07-5524-6 fűzött : 360,- Ft

Kedvenc karakter: Arnót Ignác

Az van, hogy ez egy varázslatos, felejthetetlen olvasmányélmény és én Darvasit most már a legkiválóbb élő magyar írók közt tisztelem.
Elmondom, miről van szó.

Arról van szó, hogy Darvasi Laci nem írja, hanem költi a regényt: metaforizál, megszemélyesít, metonimizál stb., azaz egy nagyon kidolgozott költői eszköztárral meséli el ezt a(z amúgy igen erőszakos) történelmi regénynek álcázott tündérmesét.

Pl. így: „Bahaj felugat örömében. Ezen semmi csodálnivaló nincsen. A tatár nagyúrnak kutyafeje van. Nyaka hosszú, akár az afrikai zsiráfé. Homlokából szarv is kitüremkedik. Fülei, akár a bécsi udvarhölgyek legyezői, nagyok és színesek. Fejbőre sebhelyekkel és harapásnyomokkal teleszórva. Olyan sötét a tekintete, hogy az ember joggal hihetné, ebben a tekintetben ment le a Nap, hogy ebből a tekintetből árad szerte az éjszaka a Volgától a Visztuláig.”

Szóval nem egyszerű eset:). És ne higgyétek, hogy e lírai nyelvezet a cselekmény kidolgozatlanságát vonná maga után. Nem ám! Vakuljon meg az ég! Fordulatokban, csavarokban sem lesz hiány. Persze sok valós történelmi esemény is megelevenedik e lapokon az ország három részre szakadásától Buda visszafoglalásáig, és nem is kizárólag csak (a történelmi) Magyarország területén (egy-két jelenet pl. Velencében játszódik), de a cselekmény java mégis különféle csodás események felsorakoztatásából áll. Vannak persze a történelmi regényekre jellemző elemek, mint várostromok, csaták, kínzások, nyilvános kivégzések, viszonzatlan és beteljesülő szerelmek stb., de ezeket jócskán elnyomják a mesei összetevők, melyeket persze legtöbbször a könnymutatványosok irányítanak a háttérből. Ez az öt misztikus figura, akikről kb. annyit tudunk meg, amennyi a nevükből is kiderül.

„Öten vannak tehát. Ők utaznak fel s alá az idők országútjain. Szekerüket a tél adja a tavasznak, s az ősz veszi el a nyártól, hogy az ősznek a tél könyörögjön érte. Úgy mondják, akik beszélnek erről, mert van kedvük hozzá, hogy sírásuk egyetlen történet, kezdet és vég, szemhunyásnyi pihenő nélkül.”

Szóval van nekik egy lerobbant kis szekerük, egy nagy könnycseppel a ponyva oldalán, és azzal furikáznak, hol a váradi vár ostrománál, hol a bécsi zsidók kitelepítésénél vagy a lerombolt Balaszentmiklós romjain.
Goran Dalmatinac a horvát, ő leginkább jeget sír. Feketekő Péter a magyar, ő fekete köveket (mily’ meglepő mi?). Zorán Vukovics a szerb, mézet sír (melyet néha meg is gyújt). Aaron Blumm a zsidó, habzó vért könnyezik és végül Franjó Mendebaba, a török mutatványos, tört üveget sír, melynek tükrében megláthatod halálos ellenséged.
De igazából ők csak itt-ott felbukkannak és alkut kötnek, jóslatokat mondanak, embereket fuvaroznak új helyszínre (szóval keverik a szart), ám az igazi főszereplők nem ők, azaz, hogy igazi főszereplő nem nagyon van. Piha.

Sok-sok főbb karakter van, akik a regény során mind különféle kapcsolatba kerülnek egymással és a könnymutatványosokkal és jobban belegondolva maguk is mind mutatványosok egy picikét.
Jozef Bezdán, a világkém pl. csak a tekintetével beszél (érdekes módon megérti mindenki), amúgy max. akkor nyitja ki a száját, ha eszik, viszont képes a mézet „beszéltetni”, vagyis elkezdi kevergetni és meglát benne bizonyos dolgokat.
Vagy Arnót Ignác fafaragó, aki fából kifaragja az ördögöt, ám mielőtt tűzbe dobhatná, az életre kel és kísérteni indul az embereket (kiderül hogy békés ördög és ráadásul néma, mert Arnót nem faragott neki szájat).
Vagy a búskomor Pilinger Ferenc kuruc vitéz, aki egy csatában megmagyarázhatatlanul elhagyja a faszát (egyébként őt sokszor főszereplőnek állítja be az író, mégis van, hogy 110 oldalra eltűnik a könyvből).
Vagy Angelo, akit a tündérek elragadnak és tündérré változtatnak egy horvát erdőben, hogy majd évekkel később a könnymutatványosok visszaváltoztathassák emberré.
Vagy Szélkiáltó Borbála a balaszentmiklósi boszorka, aki néha szélkiáltó madárra változik és egyszer gyereket is csinál a könnymutatványosoknak. (szélkiáltó madárként úgy sír, hogy tútú meg hogy tru-tru.)
Szóval mesés egy világ ez, melyben minden megtörténhet és minden meg is történik (csak ezt a szöveget olyan ponyvák borítójára szokták nyomni, amikre sokkal kevésbé igaz).
Ajánlom a könyv wikipedia-adatlapját, ahol a karakterek részletesebben bemutatását olvashatjátok. Mert, hogy ott van még az a csomó zsidó, tatár, hadvezér, kém, eunuch, törpe, tündér, stb., akiket ha mind felsorolnék, itt ülhetnék holnapig.

És hát el is érkeztünk a történet egyetlen gyengeségéhez, nevezetesen, hogy túl sok szálon fut. Gyakran kellett előrelapoznom, hogy mondjuk akkor most a budai zsidó közösségben épp ki kivel van, mert 150 oldallal ezelőtt hallottam felőlük utoljára. Piha.
Szinte minden oldalon találni valami csavart, csodás fordulatot, új karaktert és hát bizony az embernek nagyon oda kell figyelnie, hogy el ne veszítse a fonalat. Figyelem a könnymutatványosok legendája nem villamosra való olvasmány!

Ezt leszámítva lehengerlő, elgondolkodtató és gyönyörű olvasmány, iszonyatosan groteszk befejezéssel, és nem tudom, mennyire lett hebehurgya a post, de annyira ez engem nem is érdekel, viszont most már akkor ugyan csak kíváncsi leszek a Virágzabálókra.
Vakuljon meg az ég!
Piha.

 A könyv leírása:

  A könnymutatványosok legendája / Darvasi László. - 2. kiad. - Budapest : Magvető, 2009, cop. 1999. - 510 p. ; 22 cm
ISBN 978-963-14-2716-5 kötött : 3490,- Ft

Megérdemlem a született tehetség díjat.
Szerintem nem.
De persze köszönöm neki a díjat.

Szabályok:

1. Ha valaki adja, elfogadom.

2. A logót kipakolom a blogra.

3. A szabályzatot is kipakolom a blogra.

4. Megnevezek 6 másik bloggert, akinek továbbadom.

5. Kitöltöm a  tesztet, és kipakolom a blogra.

6. Megnevezem kitől kaptam.

7.  Betartom a szabályokat...

Becenév: Peti, nagyi (a vezetéknevemből adódóan)
Lakhely: Székesfehérvár
Magasság: 173 körül
Névnap: június 29.
Foglalkozás: pályakezdő könyvtáros vagyok
Testvérek: van 1 húgom
Anyanyelv: magyar
Beszélt nyelvek: németül már nem tudok (rég volt az a nyelvvizsga, na), angolul meg még nem:P
Gyűjtemény: könyvek, horrorfilmek és megvan a Spawn c. képregény mind a 18 magyarul megjelent száma (mondjuk most már kell a faszomnak, felpakolom vaterára egy szép napon)
Cipőméret: 42
Iskola: az EKF-en diplomáztam
Kedvenc tantárgyak: főiskolán a kreatív írás tanegységet eléggé varjaztam, középsuliban egyértelműen magyar meg töri
Hobbi: zene, olvasás, film, mötál, sör
Zsebpénz: 23 évesen már nincs pofám pénzt kérni a szüleimtől
Kívánság: idővel majd saját lakás, jólfizető munka, ilyenek. Meg hát most már lassan fél éve egyedülálló vagyok szóval átlagos testalkatú, 20 év körüli, hűséges, jólszituált, metál- és/vagy irodalombarát lányok jelentkezését várom az alábbi számon blablablablabla. És sört!
Álom: hogy bármiben szebbé, jobbá, teljesebbé tegyem más emberek életét, élethez való hozzáállását a munkámmal, írásaimmal, szavaimmal vagy a barátságommal.
Szerencseszám: nincs
Szeretne találkozni: ööö Kiss Noémi nagyon szép lány:) (ha már ohentibi is írókat írt ide)
Háziállatok: 2 macska, akiket amúgy imádok. Udvariak, elvileg nem jöhetnek be a házba, bár néha ilyen félórákra becsempészem őket játszani:)

Továbbítom a díjat egy embernek, a könyvvizsgálóknak, Annamarienak, Tessának és cottának (ez így pont6 blogger, ne vitatkozzatok:)).
(Wolfgang Amadeus Amadeának is akartam, de ő már megkapta - na jó ez elég gyenge poén volt)

Oké, először is bocs, hogy csak most rakom ki, de hát elfoglalt voltam, meg kell szoknom az új munkahelyem, a sok utazást stb. (na jó, igen, lusta is voltam foglalkozni vele, az is igaz:)).
Már kb. mindenki rég kirakta a blogjára (aki számít:)) így azt hiszem kár is továbbküldenem, hisz nem lenne kinek.
Úgyhogy ettől eltekintek, de azért ajánlok 3 könyvet, amik nagy hatással voltak rám, méghozzá olyanokat, amik eddig nem szerepeltek a blogomon.
És azért megköszönöm a díjat ohentibi-nek, aki megnyugodhat, felesleges volt külön kommentet írnia, olvasom olyan sűrűn a blogját, hogy azonnal értesüljek róla, ha díjat kapok tőle:))).

Szóval:

1. Joseph Heller - A 22-es csapdája (1961)

Ez a háborús regény úgy lett középiskolás éveim legmeghatározóbb olvasmányélménye, hogy világ életemben pacifista és erőszakellenes ember voltam. Szóval felejtsétek szépen el, a háborús regényekkel kapcsolatos sztereotípiákat, hogy tudniillik csihipuhi meg bimbummdirrdurr-heroizmus. Lófaszt. Ez itt az író által megjárt valós háború valódi természete és ez a háború az emberi értékek meggyalázása. Ez a háború üzlet. Ez a háború politika. Ez a háború mindenki számára kizárólag elmebajjal és halállal végződhet. És emellett ez egy szatíra. Heller olyan beteg fekete humorral tálalja az egészet, hogy számomra máig ez a könyv jelenti a groteszk/abszurd irodalom alfáját és omegáját.

2. James Jones - Most és mindörökké (1951)

Ebből a könyvből mindent meg lehet tanulni, ami egy férfiembernek az élethez szükséges. (Nem véletlenül 1000 oldalas:)) Az USA hadseregének schofieldi kiképzőtáborában 1941-ben a hétköznapokat éppúgy jellemzi az elnyomás, a gyűlölet, a tekintélyelv és az árulás, mint az emberség, a barátság, a szerelem, vagy épp a bordély, az alkoholizmus, a szerencsejáték, a box, a börtön és a blues és persze a 2. világháború vészjóslóan közeledító fenyegetése is egyre kísérti a szegény bakákat. A G-század katonáinak s főleg az emberi méltóságában folyamatosan megalázott, az elveit mégis töretlenül fenntartó Prewitt közlegény könnyfacsaró balladája ez, mely olyannyira belopta magát a szívembe, hogy anno az alkalmazott grafikusi OKJ-m megszerzésekor a vizsgamunkám is egy ezen regényhez készült illusztrációsorozat volt. Nagyon fontos, méltatlanul hanyagolt könyv! Jajkiáltás a humanista embereszmény érdekében! Hitvallás!
(A regény új borítója mondjuk ritka igénytelen, holmi lövöldözős ponyvát sejtet, de sajnos a régebbiek sem sokkal jobbak:/)

3. Bret Easton Ellis - Glamoráma (1998)

A közhiedelemmel ellentétben nem az Amerikai pszicho, hanem ez Ellis legjobb regénye. Itt nem csak a fogyasztói mentalitás tárgyfetisizmusa és a kibaszott, elkényeztetett elit érzelmi sekélyessége de a média befolyása is igen csak pellengérre lett állítva. Glamoráma, azaz hírességek panorámája (a kulisszákon innen és túl, hehe). Aztán persze a celebek kiforgatott, talmi csillogása végül itt is terroral és tömegmészárlásokkal végződik igazi Ellis-regényhez híven az álom és a képzelgés határán. A pszicho-hoz képest itt a cselekmény is kidolgozott, érdekes és fordulatos. Tessék olvasni!

Én pedig, mivel temetésen voltam ma és nem mentem dolgozni, kiolvasom a könnymutatványosok legendáját végre, 'szt írok róla hamar.

 „…hohó, emberek! Csitt-csatt, bimm-bumm! Röviden a holnapi időjárásról. Először az USA keleti tengerpartja. A Manguszta műhold jelentése szerint a nukleáris szennyezés dél körül érződik leginkább, aztán elvékonyodik, úgyhogy aki ki akar bújni a házból, kedveseim, az várjon délutánig, értem? És ha már a várokozásnál vagyunk, már csak tíz óra a nagy hírig, különleges expozémig! Szóljanak barátaiknak, hogy nézzenek! Olyasmit árulok el, amin el fognak képedni.”

Elárulom, a filmváltozatot elég rég láttam ahhoz, hogy már csak az összbenyomásra emlékezzem, ami viszont az, hogy vajmi kevés köze van ehhez regényhez.

Mindkettőben van egy a rendőrségnek dolgozó fejvadászunk (Rick Deckard), aki a nem túl távoli jövőben vadászik lázadó, gyilkosság miatt szökésben lévő androidokra egy Végső Világháború utáni lepusztult Földön.
Ezen a nagy világégés utáni poszt-apokaliptikus Földön minden romokban, mindent ellep a szemét (szuvat), a radioaktív sugárzás következtében pedig nem csak az emberiség nagy része hagyta el otthonát és vándorolt ki a Marsra, de a növényzet és az állatok nagy része is kihalt, így a (még egészséges) emberek közt nem csekély presztízsértékkel bír, ha valaki állatot tart (akármilyet), sőt, az állattulaj egyben emberségét is deklarálja a társadalom előtt, mivel az empátia maradt az egyetlen tulajdonság, mellyel egy emberi lény megkülönböztethető egy androidtól. (Mármint orvosi beavatkozás nélkül, mert hát hiába szerves lények ezek a robotok, pl. a csontvelőből történő mintavételnél egyből feltűnik, hogy csak emberimitációk.)

Rick ezért egy (főleg az empatikus képességre koncentráló) hazugságvizsgáló szerű teszttel kérdezi ki gyanúsítottait, mielőtt jól lelézerpisztolyozná őket, hogy aztán a vérdíjakat bezsebelve végre vehessen egy igazi állatot, mert szegénynek odahaza (mint a legtöbb csóringernek, aki azért próbál megfelelni a társadalom – no meg az asszony - elvárásainak) csak egy elektronikus birkája van, ami persze elég jó utánzat, külső szemlélő simán igazinak nézi, de azért le lehet vele bukni, egyszóval tré.
Ha jól emlékszem ez az állattartós dolog pl. egyáltalán nem szerepel a filmadaptációban, de javítsatok ki, ha rosszul emlékszem (kommentben).
Sőt, mint minden Dick-regényben, az író itt is szinte kizárólag a cselekményre, annak fordulataira és az abból adódó morális és filozófiai kérdésekre koncentrál, tehát jellemábrázolás pl. egyáltalán nincs, vagy csak iszonyat minimál. Sem Rick Deckard-nak nincs meg az a leépült, macsó detektív imidzse, sem Roy Batty-nek (Rick legveszélyesebb kőrözöttjének és a regény legerősebb androidjának) nincs meg az a túlvilági, sátáni egyénisége, mint a filmben.

Emellett kicsit zavaró volt még az is, hogy, mint megannyi regényénél, Dick itt is beleesik abba a hibába, hogy a könyv első felére hagyja a fordulatokat, regénye második felében pedig kezd ellaposodni a cselekmény és az író egyre inkább csak a mondanivalóra koncentrál. Ami viszont tényleg egyedülállóan izgalmas, ugyanis, miután Rick találkozik egy másik, a munkáját teljesen eltérő mentalitással végző fejvadásszal, hősünkön fokozatosan eluralkodik a rezignáltság és a nagy gyilkolászás közepette lassacskán teljesen elmélyül a „Ki is vagyok én?”, „Mit is jelent, hogy létezem?”, „Mitől is vagyunk emberek?”, „Helyes-e, ahogy élünk?” kérdésekben, majd szépen nekiáll újradefiniálni önmagát.
Ebben segít neki a másik fejvadász, Phil Resch, valamint a csábos androidlány (Rachael Rosen-nel) és az emberek empátiája felett őrködő digitális messiás, Wilbur Mercer.

Gondolom elég kuszának és sületlennek tűnik így, ahogy leírtam, de higgyétek el, élvezetes olvasmány, tipikus Dick-mű, amely könnyed és elgondolkodtató egyszerre. Nem bonyolultabb és nem rosszabb, mint bármelyik Dick-regény, de hogy miért épp ez lett a legnépszerűbb regénye, azt nem értem.

A könyv leírása:

  Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? / Philip K. Dick ; [ford. Pék Zoltán]. - [Budapest] : Agave Kv., 2005. - 217 p. ; 21 cm
  Bényei Tamás "Az utolsó krimi", Nagy Péter, H. "Descartes és az evolúció" és Tillmann J. A. "Orcus neontüzében" c. tanulmányával. - Megj. "Szárnyas fejvadász" címmel is
ISBN 963-7118-21-7 fűzött : 2280,- Ft : 9,10 EUR

„Széles körben elismert igazság, hogy a zombi, ha belekóstolt az agyvelőbe, okvetlenül még több agyvelőt szomjaz.”

Valljuk be, azért ez az indítás a maga nemében éppoly’ erős, mint az eredeti szöveg első mondata (ami egyébként az American Book Review szerint a világ második legjobb első mondata).
Ezen felül azonban magam sem túl sok jót tudok elmondani a regényről. Túl sok mindent nem is tudnék hozzátenni az eddig elhangzottakhoz (ill. leírtakhoz), hiszen olvashattatok a műről már egy rakat blogon (ekultura, endless, könyvesblog, Amadea, olvasónapló, könyvmolyok, isolde, nemunatkozom, whatagirlwants stb.), van, aki megbotránkozik egy ilyen átiraton és van, akinek nincs „eléggé” átírva, viszont abban mindenki egyet ért, hogy ilyet még eddig nem láttunk.
Ami a véleményalkotást illeti, trash-horror- és gore-rajongó férfiemberként jómagam inkább a fröcsögő agyvelőt és kitépett szíveket keveslők táborát erősítem és értetlenül állok afelett, hogy miért kellett a szöveg négyötödét (!) eredeti formájában hagyni, és hogy harcjelenet mindössze 30-40 oldalanként van (és legtöbbször alig hosszabb fél oldalasnál) ráadásul mindig a legkiszámíthatóbb helyeken! Egy idő után ugyanis elkerülhetetlenül unalmassá válik, hogy akármelyik barátosnéjukhoz igyekeznek gyalogszerrel vagy hintóval a Bennet kisasszonyok, az úton szinte tuti, hogy zombihordába akadnak, amit aztán szégyenletes hirtelenséggel intéznek el, vajmi kevés időt hagyva az olvasónak a rothadó kimondhatatlanokban való gyönyörködésre:’(.
(Amúgy vannak egész jó ötletei is a szerzőnek, pl.: futkározó zombigyerekek, zombiégető, zombik befogása a hintó elé, meglékelt koponyájú hívők  hullahegyei a templomban, távolkeleti harcművészetek, stb., de ez nem kisebbíti abbéli vétkét, hogy a mű dramatikáján az égvilágon semmit sem változtatott.)

Ezen kívül Grahame-Smith a poszt-apokaliptikus atmoszférát is (enyhén szólva) felületesen dolgozta ki, úgy oldva meg a dolgot, hogy az eredeti szöveg bizonyos mondataihoz hozzábiggyesztett néhány félmondatos megjegyzést. Szóval a dialógusokat kb. így képzeljétek el (csak szemléltetésképp):
- X úr valóban jó parti: sármos, jól nevelt, illemtudó, intelligens, meg a faszom blablabla és nem elhanyagolható az sem hogy már 11 évesen puszta kézzel tépte ki egy zombi szívét, Y város ostrománál pedig Z számú szörnylény fejét vágta le.

Annyit azért megtudunk a különös járványról, hogy már idestova fél évszázada tombol, nincs ellenszere, és, hogy a fővárost, mintegy óvóhellyé alakítva óriási fallal vették körbe. Kérdem tehát: mi a jó flambírozott agyvelőért nem költözik mindenki oda a faszba, a jó meleg, békés, elszigetelt fővárosba??? Miért kell a vidéki kúriák tulajainak otthon gubbasztani, mikor nagyon jól tudják, hogy birtokukra bármelyik pillanatban betörhetnek a pokol ivadékai?!
Rejtély.

Szóval így lesz egy a XIX. század eleji etikett és a zombihentelés szintézisének (amúgy zseniális) ötletéből dögunalom (ami néha még logikátlan is). Gratulálok.

Elisabetti molyos kommentjéhez csatlakoznék, miszerint „Egyszer el lehet olvasni”, de az eredeti árát nem éri meg a könyv (én vaterán jutottam hozzá).

Szóval üzenem Seth Grahame-Smith-nek, hogy azért ennél többet vártam és hogy legközelebb ne spóroljon a vérrel és belsőségekkel.
GORE BABY GORE!

Ui.1.: külön dühítő, hogy a regényben olykor említett társasjátékokról (kripta és koporsó, püföld el a papot) és harci fortélyokról (daruállás, párduccsók, részeg mosónő stb.) a szerző semmit nem árul el.

Ui.2.: a regény filmváltozatában (2011-ben) Natalie Portman lesz Miss Elizabeth Bennet, így valószínűleg (ahogy eddig is), most már örök életemben össze fogom őt keverni Keira Knightley-val, aki viszont az origyinál regény legutóbbi filmváltozatában játszotta ezt a szerepet.

A könyv leírása:
  Büszkeség és balítélet meg a zombik : a klasszikus tizenkilencedik század eleji románc, most durván erőszakos zombidúlással / Jane Austen [alapján] Seth Grahame-Smith ; [ford. Berta Ádám]. - Budapest : Athenaeum, 2009. - 307 p. : ill. ; 22 cm
ISBN 978-963-293-032-9 fűzött : 2990,- Ft

És a folytatás: 

mitikus (?) misztikus thriller (?) a ’la Murakami

Kedvenc karakter: Birkaember

Egyetértek joeymano-val abban, hogy ez a könyv se nem mitikus se nem igazán thriller (bár vannak, akik olyannyira tágan értelmezik a thriller műfaját, hogy konzekvensen thrillernek hívnak mindent, amiben misztikum és fordulat van), és egyáltalán; mégis csak egy szépirodalmi műről van szó, és mint olyat, szerintem nem helyénvaló (persze a jobb eladhatóság végett) a szórakoztató irodalom egy-egy kelendő kategóriájába sorolni a borítófedél elülső homlokoldalán (na ez aztán a pontos bibliográfiai helymeghatározás:)). Ez nem egy műfaji regény, na!

Azon gondolkodom, hogy milyen különös, hogy Murakamit én a Norvég erdővel ismertem meg, az azóta olvasott könyveiből, pedig az derül ki, hogy az talán a legkevésbé murakamis műve. A Norvég erdő ugyanis nélkülöz mindenféle misztikumot, nem különösebben elvont, a realitás talaján értelmezendő cselekménnyel. A határtól délre… és a Kafka (leginkább a Kafka) pedig több síkon értelmezhető, szerteágazóbb, szimbolikusabb, szimbólumok szintjén értelmezendő regények (az én olvasatomban legalábbis). És ilyen a Birkakergető nagy kaland is.

Szóval továbbra is fenntartom, hogy Murakami irodalma David Lynch filmművészetével rokonítható (és állítólag a Lost sorozat is ilyen szimbolikus, csak én nem nézem).

No de itt az alaptörténet:

Van egy tipikus Murakami-hősünk, aki az eseményeket egyes szám első személyben tolmácsolja. Egy néhány hónap híján harminc éves, középszerű és álmodozó reklámszövegíró, vállán eddigi (jobbára átlagos) életének súlyával, melyet félelmetes nemtörődömséggel cipel (a gyermekkorában a múzeumban látott bálnabráner pl. maradandóbb élménye, mint a pár hónapos házasságbontása).

„A világ nélkülem is halad tovább. Az emberek tőlem függetlenül mennek át az utcán, vagy éppen ceruzát hegyeznek, haladnak nyugatról keletre percenként ötvenméteres sebességgel, a semmit fényesítő zenével töltik meg a szálloda kávézóját.”

Így főhősünk jelleméből persze egyből adódik is a tipikus murakami-stíl: nevezetesen, hogy a magány, a nyugalom és a vágyódás lengi át az egész, néhol álomszerű szöveget (az utolsó 40 oldalt kivéve, a regény ugyanis ott felpörög). Szóval emberünknek azzal keresi fel egy régi barátja (Patkány), hogy a nevében búcsúzzon el két régi barátjától (amiből az egyik mitadisten rock/jazz-bárt vezet, nahát, hol is olvastam már ilyesmiről?) és, hogy egy bizonyos fényképet mindenképpen használjon fel majd egy reklámhirdetéshez. A kép elég átlagos, egy bandányi bamba birka böszmén burkol meg béget egy réten, ám jobban megnézve van köztük egy különleges, hátán vöröses csillagot viselő példány. Ez szúr szemet egy földalatti szélsőjobbos mozgalom hírhedt főnökének, aki fekete öltönyös fapofa tiktárán keresztül kiadja hősünknek az ultimátumot, miszerint vagy megtalálja azt a birkát egy hónapon belül, vagy valami nagyon csúnya dolog fog történni. Így emberkénk nyakába veszi Hokkaidót, hogy felkutassa Patkányt és a fotón látható titokzatos barit, és útja végén aztán mindenkinek szembe kell néznie önnön múltjával, gyarlóságával, gyengeségeivel, nekünk pedig a rengeteg helyesírási hibával, amik felett a lektor (ha volt egyáltalán) simán átsiklott.
Ezt leszámítva a regény végig élvezhető, igazi magával ragadó Murakami-szöveg macskával, nyugati zenei és filmes utalásokkal, társadalomtól való elvonulással, és tájszimbolikával (ami aztán a Cafkában bontakozik ki igazán).

Ez a regény is egy kirakó, egy univerzumteremtő kísérlet és igazából nem is rossz (bár feleannyira sem összetett, mint a Cafka).
Rendkívül élveztem. Ha lehet, még több ilyet.

Ui.: Patkány karaktere három Murakami-regényben is szerepel (konkrétan az első három regényében), melyeket így Patkány-trilógiának szoktak hívni, ám ennek másik két regénye, a  Hear the Wind Sing, és a Pinball, 1973 magyarul még kiadatlanok.

A könyv leírása:

  Birkakergető nagy kaland / Murakami Haruki ; [ford. Erdős György]. - [Budapest] : Geopen, 2007. - 327 p. ; 21 cm
ISBN 978-963-9765-15-3 kötött : 2990,- Ft

A szerző figyelmeztetése:
Ha ezt a könyvet ajándékba veszik a nagymamának vagy a gyereknek, jobb, ha tudják, hogy van benne káromkodás, valamint fincsi jelenetek kannibalizmussal és középkorú emberek szexelésével. Engem ne hibáztassanak. Én szóltam.

Kedvenc karakter: Roberto, a Blue-Ban napszemüveget viselő denevér:)

Nos, igazuk van azoknak, akik szerint ez a Moore-regény gyengébb, mint a Biff vagy a Mocskos meló, már csak a könyv rövidsége és a történet egyszerűsége miatt is. Az a véleméynem, hogy a Biff-hez képest pl. kimondottan kisstílű mű.

Persze nyugodtan ismerkedjen vele mindenki, így is igazi beteg szórakozás skizofrén B-filmes exfilmsztárral, betépett rendőrrel, kelekótya Raziellel, törött szívekkel és agyvelőre éhező zombikkal. Mondjuk, van itt pár klisésebb dolog: a föld alatt telepátiával beszélgető halottak humora ugyan az, mint a Morrigané a Mocskos melóban (jó, igen, fordítva igaz, mivel ez korábbi könyv, a lényeg, hogy ezt a poént Moore kétszer lövi el), a Molly fiktív énjeként beszólogató Narrátorhoz hasonlót is sok ilyesféle komédiában láthattunk már és Marcang, a kutya gondolatai sem valami forradalmiak.
Ami tetszett, az a párkapcsolati analfabétaság kínálta komikum vegyítése trash-zombifilmek jeleneteivel (filmekben is imádom az ilyesmit: v.ö.: Hullajó, Haláli hullák hajnala, Doghouse stb.).

Egy kicsit mélyebb megmunkálást talán elbírt volna a sztori, így olyan közepes.

A könyv leírása:

  A leghülyébb angyal : szívmelengető karácsonyi rémtörténet / Christopher Moore ; [ford. Pék Zoltán]. - [Budapest] : Agave Kv., [2009]. - 198, [2] p. ; 21 cm
ISBN 978-963-7118-52-7 fűzött : 2280,- Ft : 8,60 EUR

„Nagy rejtély ez az egész élet. Az ember sose tudja mit is akar igazán mert nincs hozzá elég esze. Csak azt tudhatná hogy a szíve mit akar azt meg nem akarja tudni. Jobb is. Jobb ha nem kutakszik hogy mi van a szívében. Mert nincsen olyan teremtmény akinek az van a szívében amire a Jóisten megteremtette. A legkisebb bogárkában is benne lakik az aljasság de amikor az embert teremtette az Isten maga az ördög tartotta neki a gyertyát.”

Kedvenc karakter: a kölyök

Ez egy western.
Agávéval, ördögszekérrel, szekérkonvojokkal, komancsokkal, apacsokkal, delavárokkal, yumákkal, skalpolással és végtelen sivataggal.
Ez egy névtelen, számkivetett kölyök története, aki nincstelenként kóborol, pénzért verekszik, katonának áll, de miután alakulata megsemmisül, börtönbe kerül, majd 14 évesen csatlakozik a hírhedt és könyörtelen skalpvadász Glanton-bandához és bebolyongja velük Texas és Mexikó határvidékének kies sivatagait, ezernyi rémtettet hajtva végre velük.
Ez a huszadik századi amerikai irodalom egyik legfontosabb regénye.
Egyember véleménye a Vad lovak c. McCarthy műről, mely szerint nem a cselekménye, hanem a hihetetlenül erős atmoszférája miatt marad emlékezetes, erre a regényre is igaz, ugyanis végig hihetetlenül gazdag hasonlatokkal tűzdelt lírai (és sok helyütt ódon nyelvezetű) tájleírások tarkítják Glantonék véres útjait.
(Talán eme archaizmusból jön a kritikusok részéről a szakrális párhuzam – meg persze a vesszők teljes száműzéséből.)
Itt egy példa:
„Vadvirágos havasi réten lovagoltak aranyló kökörincsben vasvirág és encián és kék folyondár és hajnalka közt apró virágok végtelen tarka szőnyegén mely a láthatár szélén tömör falként emelkedő s a távolban kékesen ködlő gyémántkemény hegyekig húzódott amik úgy emelkedtek ki a semmiből mint őstengerből felbukó vízi szörnyek háta az idő hajnalán.”
(A lovaglásról jut eszembe: a regényben annyi az ügetés, sétálás, menetelés, kóborlás,  vándorlás és vánszorgás, hogy a filmváltozatot akár Tarr Béla is rendezhetné – de nem ő fogja)
McCarthy úgy írta meg ezt a világot, hogy észre sem veszed, amikor magába szippant.
Ám nem csak ezért marad felejthetetlen olvasmányélmény.
Mindezek mellett (vagy inkább előtt) ez a regény az emberi gyarlóság valóságos lexikona. Nincsenek benne magányos hősök csak antihősök csapatostul (plusz egy valóságos antikrisztus az agyafúrt, kopasz, perverz Holden bíró személyében).
Nem, ez korántsem csak egy western.
És nem, korántsem csak a kölyök története.
Ez a regény a szadizmus, a bestialitás és a féktelen erőszak vérpettyes, rothadó panoptikuma. Hamarosan meglátod Te is.
Bármibe lefogadom, hogy sosem vettél részt ekkora mészárlásokban (persze gondolatban), sosem barangoltál még be ennyi kísértetvárost, sosem sétálgattál ennyi oszlófélben lévő, dögkeselyűk és farkasok zabálta tetem közt, sosem kutattál át ennyi szekérroncsot, sosem vettél részt ennyi lövöldözéssel végződő kocsmai verekedésben és sosem éreztél még érzékiséget egy olyan világban, ahol az emberek köpnek egyet mielőtt megszólalnak és ahol „az embereket nem a közösen megszegett kenyér köti össze hanem a közös ellenség”.
Ez a regény az emberi aljasság valaha írt talán legszínesebb képtára és valahogy mégis gyönyörű (jóllehet a halott csecsemők fára aggatásától, az emberi fülekből álló nyaklánctól és a levágott fejekből rakott körtől sokan rosszul lesznek majd). Hamarosan meglátod Te is.
Mert ezt a könyvet olvasni kell!
Az őrület teremtette enyészet fog Rád mosolyogni e könyv oldalairól és Te élvezni fogod.
Mert McCarthy ördögi furfangossága folytán, 541 oldalnyi nyomor és mészárszék után, miután leraktad a könyvet és otthagytad ezt a pokoli világot…honvágyad lesz!

(Azért kíváncsi lennék rá, milyen élmény lehet mondjuk egy fiatal lánynak.)

A könyv leírása:
  Véres délkörök avagy Vörös alkony a nyugati égen / Cormac McCarthy ; [ford. Bart István]. - Budapest : Magvető, 2009. - 541 p. ; 21 cm
ISBN 978-963-14-2714-1 kötött : 3990,- Ft