a Kreatív Blogger díjat MC-től (már asszem tegnap, csak lusta voltam postolni róla).
Persze én sem tartom magam különösebben "kreatív bloggernek" (ahogy ezt számos eddigi díjazott leírta már magáról:)), mindenesetre köszönöm szépen a díjat és most a díj szabályainak értelmében elárulok magamról 7 dolgot:

1. Iszonyodva rettegek a nagyobb testű rovaroktól (asszem etnomofóbiának hívják ezt).

2. Rengeteg filmet nézek mindenféle műfajban meg persze nem csak műfaji filmeket. Ezzel talán még több időt töltök mostanság, mint olvasással.

3. Szeretem a szélsőségeket és a kísérleteket a könnyűzenében (igen, elsősorban a keményebb zenékben:)).

4. Szeretem a macskákat (jelenleg 2 van itthon) és általánosságban a házikedvenceket.

5. Informatikus könyvtáros szakon szereztem diplomát (bár jelenleg még munkanélküli vagyok:/), de van egy OKJ-s alkalmazott grafikusi végzettségem is.

6. Erőszakellenes és fegyverellenes pacifista vagyok, de az önpusztítást, mint kikapcsolódási formát nem vetem el:)

7. Szeretem a tetoválásokat, jómagam eddig 1 mintával rendelkezem, de idővel tervezgetek még pár bőrfirkát.

És a 7 kreatív blog, akiknek továbbítom a díjat (természetesen azok, akiket leggyakrabban és legnagyobb örömmel olvasok - nem, nem a puruttya.hu!:)):

1. endless.hu (nem tudom mennyire számít blognak és nem is egy személy szerkeszti meg nem is kizárólag könyvekről írnak, de akkor is, őket olvasom legszívesebben, na - adhatnám a díjat csupán egy szerkesztőjüknek, de ez így fair)

2. egy ember (aki már sokaktól megkapta a díjat, de nem érdekel, megérdemli + külön dícséret a hónap könyvtárosa rovatért, melyen mindig jókat derülök, valamint az anarchista postért:))

3. Amadea (dettó, Amadea bejegyzéseit mindig öröm olvasni - még amikor csiribiri-lányoskönyvekről ír is + ő meg Nima kábé 30x annyit olvasnak, mint én: riszpekt)

4. Natasha (na ő pedig nagyon precíz, részletes és élvezetes írásokat gyárt és ráadásul kurva jó könyvekről, varjazom a blogját)

5. ilweran (avagy a könyvvizsgálók, nem tudom megkapták-e már valakitől ezt a díjat, de én örömmel adom nekik, eléggé bírom az írásaikat - noha eléggé eltér a könyves izlésünk)

6 Antalk (egyszerűen csak jó postokat ír - régebben kissé röveideknek találtam őket, de az újabbak frankók)

7. Pipoo (aki nem kimondottan könyvesblogot vezet, de durván megérdemli a díjat - a könyvátros nénis játék mekkora faszaság máár?!:D)

A héten megnéztem Maurice Sendak 1963-as "Ahol a vadak várnak" (Where the wild things are) című klasszikus (magyarul amúgy ezidáig kiadatlan)  27 oldalas képes mesekönyvének filmadaptációját és meg kell mondjam, nem érte el azt a szintet, amire számítottam. Kellemesen kikapcsoló, egynekjó történet néhány poénnal, méretes, gyermeklelkű szörnyekkel és szájbarágós mondanivalóval a gyerekeknek, de így, 23 éves fejjel nekem ez eléggé kevésnek bizonyult. Mondjuk látványos, aranyosan komponált anyag és a vége még akár megindító is lehet(ne), de olyan tipikus családimozi fíling az egész... ráadásul abból is az egyszerűbb fajta. Mondjuk, nem tudom, miben reménykedtem, a bemutató pontosan ezt sejteti. Talán akkor gerjedhettem rá ennyire, amikor a könyvről ilyeneket olvastam, hogy számos nyelven alapműnek számít, gyerekek milliói nőttek fel rajta stb. stb. Most mégis valahogy úgy érzem, nagyobb volt a füstje...

Gondolom észrevettétek, hogy elég rég frissült a blog. No igen, újévi ivászat, fokozott vizsgadrukk stb. Mindig nehéz nálam az évkezdés. Rég volt olyan januárom, amikor amúgy is marcona estéimet ne árnyékolta volna be egy szakítás emléke vagy egy keményebb vizsga/szigorlat időpontjának közeledte vagy valami szarság mittudomén (oké ennyit az énblog-sirámokból, így is több, mint elég van belőlük a világhálón.
Most azonban (egy időre legalábbis) lezártam főiskolai tanulmányaimat (nem, nem feladtam, hanem tényleg lediplomáztam:) - bár még csak BA-szinten) és újult erővel merülök el a polcaimon egyre csak sokasodó olvasatlan művek tanulmányozásában (friss diplomás munkanélküliként amúgy nehéz lenne kitölteni azt a napi 24 óra szabadidőt:)) és igyekszem majd többet foglalkozni a bloggal is a közeljövőben (tervezek template-váltást is meg hasonlók.)
Úgy döntöttem, az első bizarr könyv az újévben legyen a Biff evangéliuma (tőlem nektek kicsikéim:*). A maga műfajában fontos mű, mely, úgy érzem, nem hiányozhat erről a blogról.

"A felnőtté válás senkinek sem könnyű, még a messiásnak sem."

„Bár sokan lesznek, akik megbotránkoznak ezen a regényen (elvégre minden főbb vallási hagyományból viccet csinál, amelyek az első században léteztek), de ezen az emberek kivétel nélkül könnyesre fogják nevetni magukat” – Booklist

Tehát (aki esetleg még nem ismerné) a Biff evangéliuma egy nyers, szarkasztikus és abszurd ám valahol mégis megindító történet egy Józsua nevű fiúról (akit legtöbben valószínűleg a görög nevén, azaz Jézus Krisztusként ismertek) Biff nevű barátja visszaemlékezései alapján (Biffet amúgy Lévinek hívják – „Nálunk Izraelben ez a ’valaki akit ennek-annak hívnak’ megy”).
Biff volt Józsua legjobb barátja, 6 éves koruktól szinte állandóan együtt lógtak, és ezt a Biffet most feltámasztja egy Ráziel nevű botcsinálta angyal (aki amúgy visszatérő szereplő a Moore-regényekben), hogy már pedig addig nem hagyhatja el a számára kijelölt hotelszobát, amíg meg nem írta saját, minden eddiginél hitelesebb evangéliumát. És mivel a megváltó megszületése és tanítóskodása kezdete közt eltelt időről (kb. 30 év) az eddigi evangélisták nem igazán írtak semmit (jó, tudom, Lukácsnál olvasható egy olyan, hogy 12 évesen tanít a jeruzsálemi templomban de ezen kívül nuku), így Biff elsősorban Józsua tanulóéveire, fiatalkori útjaira (vagyis közös útjaikra, hisz Biff mindenhova elkíséri) és ott átélt élményeikre koncentrál.
Természetesen az egész könyv tele van mindenféle vallási tanok parodizálásával és a legelvetemültebb kalandokkal: varázslatokkal, gyógyításokkal, szerelemmel, démonokkal, csökönyös zsidókkal, Jetivel (tényleg:)) helyzetkomikummal és keleti filozófiával, hiszen a regényben Jozsó és Biff sok-sok évet töltenek Kínában és Indiában is az ottani vallások, bölcseletek tanulmányozása végett (Moore az utószóban elismeri, hogy ennek semmiféle történelmi alapja nincs, hisz - noha Krisztus járhatott Keleten - , Kínában a buddhizmus csak úgy 500 évvel később terjedt el).
A végén persze a két jóbarát visszatér Galileába, Józsua elkezd tanítani, tanítványokat toboroz, kiváltja egy raklapnyi konzervatív zsidó rosszallását és a regény kicsit átmegy egyfajta Újszövetség-paródiába. Persze Moore - jó szokásához híven - itt is szinte mindent alárendel a helyzetkomikumnak.
Pl. az a rész megvan a Bibliából, amikor Jézus szamárháton dicsőségesen bevonul Jeruzsálembe? Biff állítása szerint ekkor már mindenki tudta, hogy mi vár a megváltóra, és tanítványai cselekkel próbálták megóvni őt a végzetétől: „A prófécia szerint Józsuának szamárháton kellett bevonulnia a városba. Persze megbeszéltük, hogy sehol nem találunk szamarat. Még Józsua öccse, Jakab is részt vett az összeesküvésben. Ő bement a kapun belülre, hátha valamelyik tanítványnak nem esik le a dolog, és véletlenül tényleg szerez egy szamarat.”
Vagy vegyük azt a(z egyébként zseniális) részt, amikor Jozsó feltámasztja a négy napja halott, leprás Lázárt (akit Simonnak hívnak), aki ezek után sem akar kijönni sírhelyéről: „Nem hinném ,hogy mi, akik éreztük a rohadó hús bűzét, valóban látni akartuk a forrását. Még Mari és Márta is kétkedőnek tűnt. – Simon. vonszold ide a leprás seggedet! – Dühöngött Józsua. – De…olyan pempős vagyok. – Mind láttunk már pempősnek. Na, tessék szépen kijönni a fényre.”
(gy.k.: Mari természetesen Mária Magdolna)

Pörgős, fordulatokban gazdag és nagyon szórakoztató agymenés a Biff evangéliuma némi tanulsággal, de nem elsősorban azoknak ajánlom, akik többet szeretnének tudni Jézusról vagy új szemszögből megismerni az életét, tanításait, hanem egyszerűen azoknak, akik csak rekeszizmaikat nem kímélve kívánnak kikapcsolódni egy jól megírt könyv fölött.
Aki tényleg nem vágja Moore stílusát (ami amúgy sajnálatos), annak talán úgy tudnám leggügyögősebb módon bemutatni ezt a könyvet, hogy ilyesmi lenne, ha Douglas Adams írta volna a Bibliát:)
Mondjuk, hogy "Vonnegut és Douglas Adams legjobb pillanatait idézi" az azért kicsit túlzás a bortófedél hátoldalán. Néhol még mindig a "rajzfilmszerű" szó jutott eszembe (mint jómúltkor a Mocskos melónál).
Hát ennyi.

Ui.: Ebben a könyvben olvastam eddig a legkreténebb hasonlatot életemben: „Az éjszaka úgy lopakodott a sivatag fölé, akár egy fekete macska, amelynek foszforeszkál a korpája.”

Ui2.: Ja és a végén kiderül Isten valódi neve (ami mondjuk annyira nem nagy poén).

Ui3.: Baszki, teljesen átveszem Amadeától (aki amúgy szintén írt már a könyvről) ezt az utóiratozást:P

A könyv leírása:

  Biff evangéliuma, aki Jézus gyerekkori haverja volt / Christopher Moore ; [ford. Pék Zoltán]. - [Budapest] : Agave Kv., 2006. - 440, [6] p. ; 21 cm
ISBN 963-7118-29-2 fűzött : 2480,- Ft : 9,90 EUR

 „Amikor aznap elnéztem, ahogy táncolsz, egészen mást láttam. Egy új, gyorsan formálódó világot. Tudományosabbat, jobban működőt. Több gyógymóddal a régi betegségekre. Ami mind nagyon szép. De kemény, könyörtelen világ ez. És láttam egy kislányt, lehunyt szemmel, amint magához szorítja, a régi, barátságos világot, amelyről szíve mélyén tudja, hogy nem maradhat fenn. Mégis kapaszkodik belé és könyörög, hogy soha ne engedje el.”

Le kell szögeznem, már így az elején, hogy ettől a regénytől ne nagyon várjatok az (oly’ sokak által igen csak kultivált) ázsiai mentalitásra utaló, abból származtatható gondolatokat, motívumokat, fordulatokat; a regény ugyanis egy Nagasakiban született, de hazáját családjával együtt 6 éves korában elhagyó japán író munkája, aki iskoláit mind Nagy-Britanniában végezte, mely ország lakhelyét képezi mind a mai napig (ezért van a keresztneve elöl).

A könyv egy disztópia, egy a szervdonorokra vonatkozó törvények átírásával életre hívott sötét látomás a ’90-es évek Angliájáról. Mindez három szervdonornak szánt, klónozott diák életének bemutatásán keresztül. (több részlet Annamarie-nál).
A lényeg, hogy az elbeszélő, Kathy 31 évesen mereng el fiatalságán, a bentlakásos magániskolán (a Hailsham-en), életének sorsszerű egybefonódásán Tommyval és Ruth-szal, valamint hogy miért nincsenek szüleik, miért kell annyira vigyázniuk az egészségükre, miért nem lehet egyikőjüknek sem gyermeke, miért kellet anno az iskolában különféle művészi produktumokat beszolgáltatnia a tanulóknak, stb. stb., mi pedig, amellett, hogy fokozatosan választ kapunk a felmerülő kérdésekre, Kathy emlékeiből szépen lassan egy (elsőre csapongónak tűnő ám nagyon is logikusan felépített, minden részletében aprólékosan megszerkesztett) megrázó lélektani regényt is kapunk a felnőtté válásról, a szerelemről, a felelősségről, és arról, hogy a tudomány gyakran mellőzi az emberséget.

Hm, ja hogy ezt a klónozós, szervdonor sztorit már ismeritek? Igen, a történet végül is eléggé hasonlít a (szintén 2005-ös) Sziget c. Michael Bay-féle popcorn-scifi alapötletére, annyi különbséggel, hogy itt gyermekek felnőtté válásának hátteréből köszönget ránk ez a borzasztó vízió.
Itt tehát különféle iskolai konfliktusok, nézeteltérések (avagy elbeszélőnk szavaival „ügyek” és „esetek”) leírásán keresztül ismerjük meg karaktereink jellemét, érzéseit (a regény első harmadáról konkrétan az Abigél jutott eszembe), később pedig életük, „rendeltetésük” baljós részleteit. Egy-egy fejezet egy-egy ilyen kis fiatalkori konfliktus bemutatását, visszaidézését tartalmazza, úgy, hogy az adott fejezet vége mindig előrevetíti a következő passzus témáját.
Talán ettől a szerkesztésmódtól, vagy talán a hiteles lélektani elemektől, esetleg a könnyed nyelvezettől vagy a téma különlegességétől, nem tudom, de eléggé olvastatja magát a cucc.
És hát az atmoszférája is igen kézzel fogható, mivel Ishiguro az igen részletes jellemábrázolásokon és a finoman adagolt részleteken túl saját kifejezéseket is teremt (ahogy az lenni szokott minden kidolgozottabb disztópiában): pl. a gyerekek csak „adományozásnak” hívják a rájuk váró szervműtéteket.
És pont ez az, amit hiteltelennek éreztem a regényben: hogy egyes donorok (azaz „tanulók”) akár négy szervműtétet (azaz „adományozást”) is túlélnek, mielőtt elhaláloznának (azaz „bevégeznék”).
Melyik az a három szerv, amit kioperálva egy ember továbbra is képes gondolkodni, enni, inni, aludni és járni? Ishiguro direkt nem megy bele ennyire a részletekbe (de én persze vagyok olyan geci, hogy rámutatok története gyenge pontjairaJ), inkább a főszereplők emberi kapcsolatait igyekszik minél részletesebben feltárni (mondjuk, ezt viszont igen meggyőzően teszi).

A másik dolog, ami zavart, hogy a regénynek szerintem nincs igazi befejezése. Megtudunk minden titok övezte részletet és az élet megy tovább, nincs nagy feloldozás, megfejtés, győzelem, vereség, semmi.
Kár, pedig tényleg érdekes problémát boncolgat a mű és tényleg mély emberi kapcsolatokat tár fel.
Így kissé hiányérzetem maradt a végére.

Leírása:
  Ne engedj el. / Kazuo Ishiguro ; [ford. Kada Júlia]. - [Budapest] : Palatinus, 2006. - 317 p. ; 20 cm
ISBN 963-9651-49-4 fűzött : 2690,- Ft

Kiss Noémi - Trans (2008)

Noha Annamarie szerint „friss és  nem megszokott hangulatúak [ezek] a történetek”, ha a kortárs magyar prózaművészet tükrében vizsgáljuk Noémi eme novelláskötetét, úgy azért nem annyira mellbevágóak és újszerűen a szövegekben fellelhető intenzív érzelmi kirohanások, vagy a szerelmi párharcok, az elidegenedés, a rohanó, villódzó képszerűség, a lázálomszerűség, sőt a világpolgárság és a paradoxonos, zavarodott elbeszélőt sejtető előadásmód sem (persze nem arról van szó, hogy Annamarie nézőpontjával bármi bajom lenne, sőt szeretem az írásait).
Ez egy jó kötet és Noémi egy jó írónő (és nagyon szép lány) és mindenkinek nyugodt szívvel tudom ajánlani a könyvet (főleg persze azoknak, akik kevés kortárs magyar szépprózát olvasnak), és végül is beváltja a fülszöveg ígéretét („izzóan aktuális európai témák, friss és üde (pontos) elbeszélői nyelv”), mégis a mai magyar prózaírók között (mind témáiban mind nyelvezetében) szerintem kicsit „tipikus”.
Szóval abszolút szerethető novellák ezek (konkrétan 6 db), de azért nem váltják meg a világot.
Nekem egyébként a Mi történt alvás közben tetszett a legjobban (még akkor is, hogyha a rémálomból való felriadások száma igen túlzott, sőt rájátszott benne).

Ez a novelláskötet egy válogatás a (hazánkban és külföldön egyaránt) méltán népszerű Darvasi László munkásságának novellista részéből (a szerző ugyanis költő is és persze publicista, de írt már nagyregénytől meséig mindent). Amolyan „best of kötet”, mely a fülszöveg szerint „a kortárs szépirodalom egyik legjelesebb képviselőjének műhelyébe enged bepillantást”. És valóban rendkívül nívós irodalom ez. Darvasi tényleg hihetetlenül nagy mesélő. És mivel ilyen kitűnő elbeszélő, így könyve rendkívül változatos és sokszínű, darabjai egytől egyig kiváló nyelvi, formai, dramatikai stb. érzékről árulkodnak, ám mégis valahogy klasszikus előadásmódú novelláknak mondhatók.
Meg is lepődtem, hogy egy ekkora író munkássága ezidáig elkerülhette a figyelmem. Persze most, hogy a Virágzabálók megjelenése óta a szerző ismét az irodalmi élet középpontjába került és „rivaldafényben fürdik”, már nem tudom kikerülni, könyvei ott kacsintgatnak a folyóiratok kritika rovatában, interjúi könyves és irodalmi portálokon köszönnek rám, írásai lassan szinte szembe jönnek az utcán (épp az imént olvastam Darvasival egy interjút a Bárkában).

No, elkalandoztam.
Azt kérded miből is áll a kötet gazdagsága?
A legkülönfélébb történelmi korokban és helyszíneken játszódó, klasszikus módon felépített krimitörténetektől kezdve (A veinhageni rózsabokrok, Kalaf áriája, A fuldai Kékvízesés, A zord apa), van itt pár Móricz rideg naturalizmusát idéző novella (A hegyen, Kerítésen innen és túl – na ezek speciel nem tetszettek) és vannak a szürrealitásba ívelő groteszk elbeszélések is (pl. Zuhanás, Stern úr), sőt a rákosista időkben játszódó pamfletszerű szatírák is (El Quahira, A brazilok labdája, Szerelmem Dudumba elvtársnő). Persze van pár könnyedebb darab is (pl. Stammer úr Sao Paulóban vagy a Kutuzov unokája – melyben az üvöltés motívum ugyanúgy jelenik meg, mint később Keménynél a Kedves ismeretlenben), de alapvetően a deviancia, az emberi kegyetlenség és a tragikomikum dominálnak e művekben.

kerry4ever moly.hu-s kommentje, mely szerint a kötet „frappánsan deviáns”, tökéletesen leírja a művet.

A gyűjtemény legzseniálisabb darabja egyébként szerintem A világ legszomorúbb zenekara (nem elírás, tényleg ez a címe), melyben a zenekar kilétére vonatkozó csattanónál nektek is tuti, le fog esni az állatok (itt jöttem rá, hogy ez az ember tényleg nem mindennapi fantáziával van megáldva).
Szóval nagyon kellemesen csalódtam Darvasiban és elhatároztam, hogy ha leszigorlatoztam, nekiállok komolyabban is olvasni a műveit. Első lépésként meg is vásároltam A könyvmutatványosok legendáját.

A könyv leírása:
  A világ legboldogabb zenekara : válogatott novellák / Darvasi László ; [vál. és szerk. Csuhai István]. - Utánny. - Budapest : Magvető, 2008, cop. 2005. - 369, [2] p. ; 21 cm
ISBN 978-963-14-2476-8 kötött : 2990,- Ft

"Ott, ahol a folyók a tengerbe ömlenek, nehezen járható torlasz támad, meg nagy tajtékos örvények, amelyeken hajóroncsok táncolnak. A küléjszaka és a lámpafény között előtörnek az emlékek, beleütköztek a világosságba, és hol alámerülten, hol pedig láthatóan, megmutatták fehér hasukat, meg ezüstös hátukat."
Végre! Kurvajó ez a könyv, nem hiányozhat erről a blogról.
Képzeljétek, ez egy szürreális scifi díszítéssel tálalt tragikus szerelmi történet (bár mondjuk már biztos sokan ismeritek).

Ezt a könyvet egy főiskolai tanárom úgy ajánlotta egy tanórán, hogy „olvassák el és életük egyik legszebb olvasmányélménye lesz”.
És kivételesen nem kellett csalódnom.
Eleinte mondjuk nem tetszett a sok giccsesen futurisztikus leírás (a szereplők étkeinek receptjei, az idétlen ancúgok, hipermodern berendezési tárgyak, stb.), és a szereplők jólneveltségét és suta szentimentalizmusát is nehéz volt megszokni. Aztán a felétől kezdett magába szippantani az egész.

A történet röviden: a gazdag, jólnevelt de félénk Colin összejön a csendes és egyszerű Chloéval, szerelmük frenetikus idill lesz, összeházasodnak (na, ez egy külön tudományos-fantasztikus giccsparádé), majd Chloé váratlanul beteg lesz (lótuszvirág nő a tüdejében – baszki az ám a scifi betegség!) és fokozatosan tönkremegy körülöttük minden, de szó szerint, Chloé egészségi állapotával párhuzamosan depraválódik lakásuk berendezése, szakácsuk fizimiskája és Colin anyagi helyzete is, ugyanis a fiatalember mindent megtesz kedvese kezeltetéséért, még akkor is, ha erre rámegy az egész vagyona, és szirszar munkakörökben gürizve kell tovább folytatnia.

Lehet, hogy így picit nevetségesen hangzik, és igen, vannak benne kevésbé eltalált ötletek, de az érzelmi háttér igenis tök rendben van, a szereplők igenis lélegeznek, szeretnek, gyűlölnek és gondolkodnak a csiribiri outfitek alatt. Az idill fokozatos leromlásának, szétbomlásának dramatikája kicsit a Rekviem egy álomért-ot juttatta eszembe, de persze az egy későbbi alkotás (mind a könyv, mind a film).

Fenntartom, hogy Vian bizonyos ötleteit, scifi-kulisszáit gyerekesnek érzem: pl., hogy az esküvő előtt a templomot előkészítő papok úgy ejtőernyőznek le a magas karzatról a főhajó padlójára, vagy, hogy a ceremónia után szenteltvízből készült fagyit osztanak, vagy, hogy Colin egyik gané melója „puskacsőültető”, stb. Szerintem ilyen mesés elemeket akár pubertások is ki tudnának találni.
(A koktélzongora mondjuk tetszett: egy zongora billentyűihez, azaz minden hangjegyéhez egy-egy szeszesitalfajtát rendeltek állítható mennyiséggel, így különféle zenei tételek eljátszása különféle új kotyvalékokat eredményez: „az erős pedál megfelel a felvert tojásnak, a gyenge pedál pedig a jégnek. Ami a szódavizet illeti, ahhoz egy trilla kell a magas regiszteren” stb.)
Voltak disztópikus abszurd díszletek is, mint pl. a város orvosi negyedének leírása, vagy Colin munkahelyei: a hivatal, a honvédelmi negyed és a központi melegház bemutatása. Ezek picit Kafka világára emlékeztettek, márpedig Kafka jó!

Okvetlen említést érdemel még Jean-Sol Partre karaktere, aki t.i. Jean Paul Sartre, a híres egzisztencialista filozófus (igen szarkasztikus) paródiája a regényben. Partre-nak hatalmas kultusza van, műveit veszik, mint a cukrot (hányásról meg undorról ír filozófiai fejtegetéseket), az emberek isszák a szavait, előadásaira (melyeken amúgy kitömött hányásokat is mutogat!) vagyonokba kerül az állóhely is. Colin egyik barátja, Chick is az ő bűvkörébe kerül és a regény folyamán fokozatos herdálja valamennyi pénzét Partre-művek gyűjtésére.
Furcsa, hogy miközben (úgy tudom) Boris Vian a ’40-es években Sartre közeli baráti köréhez tartozott, pont, hogy e kör fejesét figurázza ki legdurvábban e regényben, no de mindegyJ.

Mindent összevetve: ez egy alapmű, még ha vannak is motívumai, melyeket soknak, giccsesnek, feleslegesnek találtam (gondolom Amadea is emiatt írta, hogy "nem könnyű olvasmány"). Senki se merjen meghalni anélkül, hogy legalább belelapozott volna!

U.i.: a fekete bajszú egér keserédes öngyilkossága egyszerűen zseniális!!!

Leírása:
  Tajtékos napok / Boris Vian. - Utánny. - Budapest : Merhávia, 2006. - 191 p. ; 19 cm Ford. Bajomi Lázár Endre
ISBN 963-9172-25-1 fűzött

Lewis Carroll-t nem hiába az Alice-könyvek írójaként tartjuk számok. Ez a regénye is azt támasztja alá, hogy azt a művészi teljesítményt az öreg élete végéig nem tudta überelni.

Pedig a Sylvie és Bruno jóval összetettebb regény, mint az Alice csodaországban vagy Alice tükörországban (mondjuk, ezt már el is várja az ember miután kézbe vette a könyvet – ti. 344 oldalas), és mégis, nálam pont ebbe (a csapongó szerkezetbe és nagyobb kísérletező kedvbe) bukott bele az egész.

A regény cselekménye két különböző világban játszódik, melyek fokozatosan elkezdenek egybemosódni, és melyekben mindvégig közös pont az (amúgy anonim) elbeszélő. A két dimenzió közül az egyik a Carroll korabeli viktoriánus Nagy-Britannia (avagy „a valóság”), ahol is elbeszélőnk Londonból vidékre utazik (elsősorban pihenni) orvos ismerőséhez, aki reménytelenül szerelmes a szomszédos grófkisasszonyba, Lady Murielbe. A hölgyikével, annak apjával és a jóképű katona unokatestvérrel együtt öten aztán jól elláblógatnak és locsifecsiznek pár hetet, minek során megismerhetjük véleményüket, álláspontjukat a kor fontosnak tartott közéleti témáiról: vallásról, természettudományokról, filozófiáról hol komolyabb, hol abszurdabb, hol pedig parodisztikus vagy szatirikus diskurzusok során.

Nos, ezek a részek bennem gyakorta keltették a „tipikus XIX. századi” érzetet, néhol kimondottan vontatottnak is találtam őket. Ami itt frankó, hogy pl. a piknik-jelenetnél Carroll ismét nem kíméli a gazdagok ostobaságát és sznobizmusát valamint Isaac Watts didaktikus mondókáit, hitbuzgalmi verseit is többször pellengérezi.

A másik világot kezdetben elbeszélőnk álmodja/képzeli (itt nagyon érdekes, ahogy hősünk áttűnik álomból valóságba vagy fordítva, és az is, hogy csak bizonyos szereplők látják őt). Sylvie és Bruno nonszensz és szürreális világa ez, melynek első színtere egy Kül-föld nevű ország, ahol is Sylvie szülinapján a gonosz Alkormányzó, a felesége, Hölgyem és a Kancellár megpróbálják elpuccsolni az uralkodói hatalmat a Kormányzótól, Sylvie és Bruno apjától.
Na, ez a történet egész hamar félbeszakad, és hogy, hogy nem, a Kormányzó egyszer csak eltűnik, majd (teljesen logikátlanul) inkább Manóföld uralkodója lesz, két gyermeke pedig elindul Manóföldre apuci után. Előbb az imbecillis kertésszel gyűlik meg a bajuk (aki idióta dalaival jól lefárasztja az olvasót), majd Kutyaországba kerülnek, aztán az elbeszélő későbbi álmaiban/látomásaiban már (pár centis) tündérek, a regény vége felé pedig embergyerekek a való életben.

Szóval a történetnek ez az oldala baromi összefüggéstelen, ezen kívül pedig a fiktív világok kidolgozatlanok, a doktor úr reménytelen szerelme (a való világban) hihetetlenül primitív és szentimentális (jó, gyerekeknek még elmegy) és egyáltalán, ami jó benne, azt Carroll az Alice-könyvek stílusából veszi/menti át. Ahol azokon túl akar mutatni, ott ne számítsatok semmi jóra. Persze a gyerekek sokat tanulhatnak belőle és művelődhetnek általa (pl. rengeteget idéz klasszikus szerzőket), de nekem nem hozott túl sok újat.

Mint mondtam, a kertész dalocskái (amik közül sok előbb volt meg, mint a körülöttük látható regényszöveg) is gyakran inkább fárasztottak, mint nevettettek volna, pl.:

„Úgy látta, hogy egy kenguru
A répát egyeli.
Megnézte jobban, hát mi volt?
Egy ritka vegyelem.
’Még’ mondta ’hasmenést kapok,
Ha ezt most lenyelem.’ ” 

és olykor Bruno értetlenkedéseit, félreértelmezéseit is nehezen tűrtem, pl:

„- Elmagyarázom. Ha kettéosztjuk az AB-t, itt az E-nél…
-  És milyen hangszeren játszik? – kérdezte Bruno vidáman.
A Másik Professzor habozott.
- Kicsoda?
- Hát az abbé, ki más? – válaszolta Bruno – azt mondtad zenél!” 

A borítón szereplő kép színezése pedig ritkamód el lett baszva: a Kormányzó bal kézfeje beleolvad Bruno hátába (aki garbót hord:)), és helyette a hátterül szoldáló drapéria egy része lett bőrszínű...

Ezek után a második kötetet már igen csak fenntartásokkal fogom a kezembe venni…

Leírása:
  Sylvie és Bruno / Lewis Carroll ; [ford. Rét Viktória] ; [a verseket ford. Varró Dániel] ; [ill. Harry Furniss]. - Budapest : Noran, 2008. - 343 p. : ill. ; 19 cm
ISBN 978-963-9716-77-3 kötött : 2999,- Ft

No igen, idestova egy éve számolok be nektek legbizarrabb olvasmányélményeimről, úgyhogy tartok egy kis számvetést:
Ugyanis
Eme
esztendőnyi,
rövidke
élete alatt
a blog rengeteget fejlődött.
Rájöttem, hogyan is működik a feed-olvasó és hogy általa nem csak sokkal gyorsabban értesülök a megannyi friss könyves posztról, de a többi könyvbloggerrel történő kapcsolatfelvétel is könnyebb, ha azon frissibe’ írok kommentet valahová.
Apropó komment, hát olyat ezen a blogon (egyelőre) relatíve keveset láttok, de ez majd idővel remélem alakul (rajtatok múlik).
A blog átlagos napi látogatottságáról elmondhatom, hogy ma már 10 és 25 fő között mozog, a feedelés meg gecikurvaelképesztő, mivel pár napja állandóan napi 90 fő (!) felett van (gondolom valahogy elromlott ez a számláló).
A legtöbbször megnyitott oldal (a főoldal után) a Szomszéd lányról írt poszt, ezt követi a népszerűségi listán a Börleszk, majd pedig a Nyugalom.
Ha pedig nem oldalletöltések szerint nézem, hanem a rendes top 5-öt, ott a Börleszk az első majd azt követi a Húsról írt észosztásom (mellyel elindítottam NEVEDDMEGKÖNYVEK rovatomat) és a Nyugalom-dicsőítésem (a Szomszéd lány persze így is benne van az 5-ben, úgy látszik az valóban érdekfeszítőre sikerült, ilyenkor feszül a begyem, mint a medve tamponja nyuszika puncijában).
Az egy év alatt, örömömre sok könyvesblog tulaj felvette az oldalam linkjét egy-egy oldaldobozába, valamint posztjaim ma már megtalálhatók a miner.hu könyvekkel foglalkozó részén is, sőt elméletileg a freeblog.hu/konyv linkgyűjteményen is (bár én nem látom őket sehol, úgyhogy lehet, hogy ez még, azt hiszem, folyamatban van).
Alkalomadtán a lassacskán talán beinduló ingervadasz.hu portálon is közzéteszek majd néhányat könyvismertetőimből, továbbá ugyanitt a zene rovatba is fogok írogatni néhány elhivatott egri srác munkatársaként.

És akkor
(amire mindenki várt),
a legergyább keresőkifejezések, amikkel blogomra találtak:
„groteszkblog" (ez igazából hízeleg:))
„szex+történet" (ez várható volt)
„magyar+bizar+porno" (ezis)
„rövíditett+változata+alice+t%2" (ez is elég tipikus)
„szex+filmek+a+tenger+parton" (ez már specifikusabb)
„anya+fia+szex+cgi" (itt jönnek a szebbek)
„Japán+csaj+punciját+megt" (hoppáré)
(és végezetül)

„a" (és ez a nrm mindegy, hogy valaki egy karakterrel is rám talál!!!
(meg voltak még cifrábbak csak a blog.hu lefagy, ha nagyobb időintervallumra kell keresnie a hétszentséges kirelejzumát)

Hát ennyi, mint láthatjátok összesen 39 könyvről írtam 36 posztban (ha jól számolom - jó ebből 2 képregény), a böngészők és a képernyőfelbontás sztatisztikáira pedig nem térek ki, mert kutyát sem érdekelne.
Meg Szorokin Jegéről akartam még írni, de meghagyom holnapra (vagy azutánra).
Ja, és megvettem vaterán a Büszkeség és balítélet meg a zombikat, úgyhogy reszkesseketek!:)
És remélhetőleg hamarosan a Sylvie és Bruno-t is kivégzem.

Íme egy könyv, amelyből megtanulhatjátok, milyen is nyomorban élni és mennyire keveset is ér bizonyos tájakon az emberélet. Egy sötét tónusú, lehangoló könyv, melyben azért lépten-nyomon még felsejlik az ún. „közép-európai groteszk”. Egy rendkívül erőteljes atmoszférával bíró, búskomor természeti képekkel és végenincs tájakkal telepakolt könyv, melynek lazán egymáshoz kapcsolódó novella-fejezetei önmagukban is értelmezhetők. Egy könyv a Sinistra körzetről, azaz a Sinistra folyó menti falvak (főleg Dobrin), a határátkelő és a közeli természetvédelmi övezet környékéről. A végvidékről, ahol mindenki álnéven él, melyet bádogdögcédulán hord a nyakában (így a regényben abszolúte nem is fontos, hogy eredetileg ki melyik etnikumot képviseli). Ahol a fogadott fia nyomában loholó Andrej Bodor (ál)nevű főhős hol egyes szám első, hol harmadik személyben tolmácsolja az eseményeket. Ahol a hegyivadászok (és vezetőjük, az erdőbiztos) sajátos, zord, íratlan törvényei, szabályrendszere uralnak mindent. Ahol a fertőző náthásra rágyújtják a házát, vagy hagyják meghalni az erdőben. Ahol az emberek csempészekkel üzletelnek, jelentéseket írnak, és denaturált szeszt isznak. Ahol az egyetlen kikapcsolódási lehetőség a(z amúgy tiltott) sakk (az öngyilkosság mellett persze, hehe). Ahol a pszichiátrián kezelt nőkben túladagolják a férfihormont. Ahol a kuriózumnak számító vörös hajú leánygyermek szemei az első mensese után világítani kezdenek. stb. stb.

Hát, mit is mondjak, nem rossz könyv a Sinistra körzet, de kicsit többet vártam „a ’90-es évek magyar prózájának kiemelkedő teljesítményétől”. Tény, hogy Bodor stilisztikai és atmoszférateremtő készsége lenyűgöző, a fagy, a dér, a köd, a hegyek, erdők és kiszolgáltatottság birodalma (a borító teljesen faszán hozza a könyv természeti közegének hangulatát) rendesen magával tudja rántani az olvasót (mondjuk nem is volt túl bonyolult ráérezni a fílingre miután magányosan olvastam a megürült albérletben egy hideg, ködös egri éjszakán - ahogy annak idején az Ivan Gyenyiszovics farkasordító atmoszféráját is hasonló módon kaptam el).

Mégis végig vártam valami pluszt, amit ez a regény nekem márpedig nem adott meg.
Különös könyv olvassátok el várom a véleményeket!
És akkor had reklámozzak kicsit szerdára egy ide kapcsolódó miskolci rendezvényt: http://www.litera.hu/lathatas/bodor-adam-miskolcon

Holnap pedig egy éves a blog, úgyhogy majd kitalálok valami szülinapi posztot.

Leírása:
  Sinistra körzet : egy regény fejezetei / Bodor Ádám. - 3. kiad. - Budapest : Magvető, [1999], cop. 1992. - 157 p. ; 20 cm
ISBN 963-14-2156-2 kötött : 1090,- Ft

„Sajnálattal kell azonban leszögeznem, hogy béke nincs. Rálelünk. Elveszítjük. Megint rálelünk. Megint elveszítjük. Istennek hála a gépek végre eltökélték, hogy nem harcolnak tovább.”
Na, tessék! Vonnegut papa eme regényében minden megtalálható, amiért Vonnegutot szeretni és olvasni érdemes.
Groteszk, szórakoztató elemek, tragikus sorsok, éles szatirikus társadalombírálat. Az ám, Kurt bácsi munkásságának tömény esszenciája e könyvecske (a maga 186 oldalkájával): szürreális, disztópikus scifi tragikomédia. Sokak szerint a fő műve.

 
Figyeljetek csak!
Mivel a regény 1976-ban látott napvilágot (azaz Vonnegut túl az 50-en írta), így elbeszélőnk: naná, hogy egy tipikus vonneguti kaján, infantilis öregember, egy őrült humanista. Egyébként Wilbur Nárcisz-11 Swain a neve neki (a cselekmény során kiderül, honnan a bizarr középső név) és történetünk kezdetén, mint említettem elég idős korában (101 évesen!) érjük tetten a faszikámat - mikorra is az emberiség persze szépen, módszeresen gajra vágta a bolygót, a gépesedés leállt, sőt visszafejlődött, az állami szervek feloszlottak, az Egyesült Államok megreformált társadalmát pedig két különös víruson (a Zöld halálon és az albán influenzán) kívül mindenféle belviszályok és polgárháborúk is tizedelik. Hősünk pedig szépen elkezdi lejegyezni életútját az utókornak.

Ezt adjátok össze!

A kicsi Wilbur egy csúf, gnóm fiú-lány ikerpár fiú feleként látja meg a napvilágot, majd szüleik döntése alapján (akik nem akarnak a ronda, fogyatékos kölkökkel mutatkozni) az ikrek a társadalomtól elzárva, egy elhagyatott istenhátamögötti rezidencián nevelkednek, ahol mindennek a tetejében még hülyének is tetteti magát a két (amúgy átlagos agyú) lurkó. Ám, mivel minden regényben kell valami természetfeletti tulajdonság egy ikerpárnak, a csemeték hamar rájönnek, hogy dromedár fejecskéiket összedugva szuperintelligens géniuszt alkotnak, így titokban mindenféle tudományos téziseket és társadalmi reformjavaslatokat dolgoznak ki és jegyeznek le (persze a felnőtteknek nem mutatják meg ezeket). Amikor pubertás korukban kiderül turpisságuk, miszerint szellemi alulbútorozottságukat csak megjátszották (egy békés, csendes, gyagyás élet reményében); szüleik rászabadítják a nyomorultakat a nagyvilágra, azaz az ikrek „normális” életet kezdenek élni, aminek során aztán Wilbur orvosi diplomát is tesz, majd a gyermekként nővérével kidolgozott teóriáik segítségével egyenesen az elnökségig viszi, és így tovább.

Lesz itt minden: Mars-gyarmatosítás, gyógyszer-függőség, önmagukat ismeretlen technikával zsugorító, hüvejkujjnyi kínaiak, véletlenszerű időközönként váltakozó nehézkedés (aki nem tudná, így jöhettek létre a piramisok és a Stonehenge is), és gyermeteg világmegváltás, azaz a mesterséges nagycsaládok létrehozásának elmélete (ehhez kell a középső név) más szóval a "Nincs többé magány" mozgalom, mely egy szebb, emberibb társadalom létrehozásával kecsegtet(ne). Kb. ugyanolyan elvetemült, képtelen ötlet ez is, mint amit már a Merőben Közönyös Isten Egyházában, Bokonon vallásalapításában vagy Eliot Rosewater cselekedeteiben is tapasztalhattunk (gy.k.: A Titán szirénjei, a Macskabölcső ill. az Áldja meg az Isten mr. Rosewater c. regényekben).
Szóval a valóságtól igen elrugaszkodó, elborult, vibráló kis regényke ez; egyfelől arra késztet, hogy nyomorult civilizációnk pusztulása felett is mosolyra húzódjon a szánk.
Hehe.
Másfelől ezzel egyidejűleg mélyen el is gondolkodtat az öreg. A rengeteg halál, pusztulás, elidegenedés és magány, egyszóval dekadencia olvasatán rendesen arcunkra is fagyasztja azt a mosolyt.
Ilyen ez a Vonnegut.
Szóval nem csalódtam, tényleg az egyik legjobb Vonnegut-könyv volt, amit eddig olvastam (pedig ez már a jó nem tudom hányadik), bár igaz, ezzel együtt az egyik legtipikusabb is.

Ésésés filmváltozat is van, de állítólag picsafos.

Ui.: Nos, mivel sikeresen leadtam a szakdolgozatom és a szigorlat és államvizsga előtti nagynagytanulást megelőzően ismét ráérek olvasni, már kivégeztem Kemény István Kedves ismeretlenjét is, de mivel a vártnál kevésbé találtam érdekfeszítőnek (a végét pl. nagyon összecsapottnak tartom), úgy döntöttem, nem írok róla (írtak róla már sokan, sokfélét, meg persze nem is emlékszem már minden momentumra).

Ui. 2.: Igen, a mellékelt borító jól mutatja: Wilbur nővérének, Eilzának a regényben tényleg négy melle van!

Leírása:

  Börleszk, avagy Nincs többé magány / Kurt Vonnegut ; [fordította Borbás Mária, . Orbán Ottó .] / [a kötet rajzait Réber László készítette]. - Bp. : Európa, 1981. - 186 p. : ill. ; 19 cm
Regény. - 59850
ISBN 963-07-2238-0 kötött : 20,- Ft

"A vitrinben visszatükröződött egy férfi arca, aki mintha dioxinos hordóból került volna ki. A szája ferde, az orra torz, a haja megtépázva, a tekintete csupa rémült. Az egyik szemét bevarrták, a másik kiguvad, mint Victor Hugo Káinjáé. Egy teljes percen át meredtem kitágult pupillájára, nem fogtam fel, hogy ez egyszerűen én magam vagyok."
Jean-Dominik Bauby, az Elle magazin egykori főszerkesztője egy 1995. december 8-ai agyvérzését követően került kómába, melyből az ún. "locked-in szindrómával" (L.I.S.) tért magához.

"Az újjászületési módszerek fejlődése agyafúrttá teszi a büntetést. Életben marad az ember, de leteperi az, amit az angolszász orvostudomány joggal nevez locked-in szindrómának: a beteg tetőtől talpig béna, bezárva ömagába, a szelleme ép, és a bal szemhéjának verdesése lesz a kommunikáció egyetlen eszköze."

Lényegében az agytörzs és a többi szerv közötti kapcsolat megszűnése.
Bauby hátralevő életében tehát csak fejének oldalirányú mozgatásával, hunyorgással és pislogással volt képes kommunikálni, így diktálta le ezt a könyvet is, mely tulajdonképpen egy novella-/anekdotafüzér; a szerző emlékei, érzései, betegsége kapcsán kialakult benyomásai, felmerülő gondolatai a test szkafanderbe zárt mozdulatlanságáról és a szellem pillangóhoz hasonlatos határtalan csapongásairól (blablabla a híresneves4oszkárrajelölt filmváltozat kapcsán úgyis ismeritek a sztorit).

"Felmondják nekem az ESA... rendszerű ábécé, amíg egy szemhunyorítással meg nem állítom beszélgetőtársamat annál a betűnél, amelyet fel kell jegyeznie. Újrakezdjük ugyanezt az eljárást a következő betűhöz, és - hacsak nincs valami félreértés - elég hamar eljutunk egy teljes szójoz, majd többé kevésbé értelmes mondatrészekhez."

(Az ESA... ábécében a betűk a francia nyelvben való előfordulásuk gyakorisága szerint követik egymást: ESARINTULOMDPCFBVHGJQZYXKW.)
(Blabla)

Bauby rövid szövegei hol kísérletezőbbek, sziporkázók, hol egyszerűbbek, dísztelenek; hol ironikusak, hol szívszorítóak, de egységesen igaz rájuk, hogy aki még nem ismeri őket (bár úgyis mindenki látta a filmet), annak bizony csodálatos pillanatokat tudnak szerezni (kivéve mindenki, mivel úgyis mindenki látta a filmet).
Magam is elkövettem azt a hibát, hogy a film megtekintése után juttattam magam a kötethez, így pedig már nem ütött akkorát, pedig mekkorákat lehetne rajta sírni...

Leírás:
  Szkafander és pillangó / Jean-Dominique Bauby ; [ford. V. Deák Éva]. - 2. kiad. - Budapest : Park, cop. 2008. - 136, [3] p. ; 19 cm
ISBN 978-963-530-813-2 kötött : 2000,- Ft

Az elkövetkezőkben pedig ezeket a könyveket fogom bújni (ha végre befejezem a szakdolgozatom és lesz időm - meg amúgy sem merem ígérni, hogy mindegyikből készül post):

Kemény István - Kedves ismeretlen
Kurt Vonnegut - Börleszk
Lewis Carroll - Sylvie és Bruno
Christopher Moore - Biff evangéliuma
 

Hát ez volt ama része az életemnek, amikor azt gondoltam, Istennek három aranyfoga van, és úgy vigyorog.

És lám, Bartis Attila már '95-ben is kurva jól írt!

A sétában az a jó, hogy azok számára is simán befogadható alkotás, akik részéről a nyugalomban olvasott már-már idegtépő drámaiság és feszültség túlontúl soknak találtatott. Ámbátor természetesen itt sem marad el a felfokozott idegállapotok okozta sokk, a bőgés, a hiszti, a nyomor.
A regény szól (többek közt) a tanulásról, fejlődésről, felnőtté válásról, egy igen véres és szennyes forradalomról, a hanyatlásról, árvaságról, nevelőintézetről, egy fürdőhelyről, fotográfiáról és az eutanáziáról.

Mindezt úgy, hogy sem a helyszínek sem az időpontok pontos behatárolására nem ad támpontokat az író. Sőt, az elbeszélő neme is csak az utolsó 10 oldalon válik egyértelművé! (Legeza Ilona le is lövi ezt a poént, úgyhogy nem linkelem az ő ismertetőjét)
DE

Szerintem mégsem igazán a cselekmény, hanem (ugyanúgy, ahogy a nyugalomnál) a minden egyes oldalon újabb motívum, emléktöredék vagy anekdota felhozatala, a lépten-nyomon váratlanul felbukkanó újabb és újabb bravúros művészi kifejezőeszközök, stilisztikai kísérletek teszik a regényt igazán értékes és felejthetetlen olvasmánnyá.

Olvassátok!

Linkeknek:
Dün
könyvtáros testvér

Leírás:
  A séta / Bartis Attila. - [Budapest] : JAK : Balassi, cop. 1995. - 104 p. ; 20 cm. - (JAK,, ISSN 1216-1276 ; ; 76.)
Regény
ISBN 963-506-016-5 fűzött : 220,- Ft

és akkor vettem észre, hogy a sakkfigurák is egészen különlegesek, a feketék ébenfából voltak kifaragva, a fehérek meg elefántcsontból, és mindegyik egy-egy szörnyet ábrázolt, a fehérek mind csontvázak voltak, a feketék meg emberfejű, de állattestű démonok, és mindegyik lándzsákat meg kardokat meg bárdokat meg fűrészes élű késeket fogott a kezében meg a mancsában, és a tisztek koponyákból és csontokból és emberi fülekből és emberi kezekből fűzött nyakláncokat és deréköveket viseltek, minden nagyon részletesen ki volt faragva, a fehér király figurájának az arca meg épp olyan volt, mint a nagyköveté

Nagyon tetszett ez a könyv, ám a „hú már ötbilliárdhétszázmillió nyelvre lefordították, olyan jó” jellegű beharangozók alapján valahogy mégis többet vártam.

Azt hittem, le fog esni az állam, ehelyett kaptam 18 ütősnek mondható, de azért nem forradalmian zseniális kis elbeszélést a román kommunizmus kegyetlenségeiről, valamint az elnyomásról és az emberi gyarlóságról általában.

Mint utólag megtudtam, (Polyák Bélával közösen) Dragomán fordította magyarra a Trainspottingot, melynek felépítése gyakorlatilag megegyezik a fehér királyéval, azaz ilyen laza novellafüzér szerű regény, melynek novella-fejezetei csak olykor-olykor utalgatnak vissza korábbi passzusokra, a köztük eltelő idő pedig szinte lényegtelen.
(nem tudom van-e szakkifejezés, erre a szerkesztésmódra)

A fejezetek sokszínűsége viszont igen dicséretes: megtudhatjuk milyen 11 éves fejjel átélni, amikor az ember apját a szeme láttára viszik el kényszermunkára a Duna-csatornához, ahonnan talán sosem tér haza; milyen, amikor a politikai állásfoglalás családi kapcsolatokat tesz tönkre vagy amikor valakit az apja vagy a férje politikai beállítottsága alapján ítélnek meg az emberek; milyen, amikor a politikai korrupció ugyanúgy jelen van az iskolákban is; és hogy milyen lehet egy olyan korszellem mellett felnőni, amikor nem csak a szülők, de a tanárok is verik a gyerekeket, akik szintén nem holmi ártatlan, szeplőtlen kisiskolások…

A 11 esztendős elbeszélő tehát igen jó választás volt, Dragomán így sok mindent tud igen egyedi nézőpontba helyezni, sok minden így sokkal megdöbbentőbb, hatásosabb, mégis miután végigértem a szövegen, ismét a „kicsit azért nagyobb a füstje, mint a lángja” vélemény fogalmazódott meg bennem (mondjuk anno a Sorstalanság kapcsán még jobban ezt éreztem).

Ja és etnikai kérdések sem szerepelnek a regényben, aki az erdélyi helyszín miatt ilyesmikre számít (mondjuk nem is teszi teljesen egyértelművé az író a helyszínt sem).

Link: http://www.gyorgydragoman.com (itt 6 fejezet olvasható is)

Leírás:

  A fehér király : regény / Dragomán György. - Budapest : Magvető, 2005 . - 303 p. ; 22 cm
ISBN 978-963-14-2437-9 kötött : 2490,- Ft

„Lebegő szent virágok e fáradt arcok a Jazz Amerikájának hajnalán.”

Polcokat, sőt könyvtárakat lehetne megtölteni azzal, hogy mikor milyen formában jelentkezett az irodalomban a (mára klasszikus témakörré, motívumkörré váló) társadalmon kívüliség, társadalmi normáktól való elhatárolódás és a hiábavaló csavargás Jack Londontól az egzisztencialistákon és a Zabhegyezőn át egészen Irwine Welsh prózájáig vagy a Nullánál is kevesebb fiataljainak céltalanságáig; minden esetre, abban megegyezhetünk, hogy Kerouac hírhedt opusa volt az egyik legjelentősebb mérföldkő eme tematikában.
Az Úton remekül érzékelteti a beat nemzedék hobóinak ördögi kalandvágyát, féktelen életigenlését, és egyben az egyik első olyan regény volt, melynek főszereplői (olykor) stoppolnak, isznak, füvet szívnak, lopnak, tivornyáznak, és nem csak házasodnak, de (rövid úton) válnak is.
Mindezt egy olyan korban, amikor bibabot vagy bluest (vagy a feketék egyéb „bűnös zenéit”) hallgatni, farmert hordani és ingujjban járni még igen renitens dolognak számított és a rendőrség simán bevihette a fiatalokat az utcáról csavargásért.

A regény szereplőinek célja mégis a csavargás, a világ tapasztalati úton való felfedezése, megértése az elfogadott társadalmi (adott esetben túlontúl konvencionális vagy konformista) irányelvekre fittyet hányva. Hiába tűznek ki olyakor célállomásokat, úti céljuk gyakorlatilag maga az utazás.

„Viharvert bőröndjeink megint egyszer a járdán tornyosultak – hiába, mi még nem érkeztünk meg. Viszont az út az élet.”

Épp ezért aztán a történet meglehetősen minimál. Tulajdonképpen annyi az egész, hogy van ez a nagynénjével New Yorkban élő, Sal nevű fiatal író, akit az egyetemi szemeszterei közti szünetekben Dean Moriarty nevű, kelekótya, kvázi anti-messiás, lőkötő haverja delejez egy-egy nagyobb, az egész kontinenst átszelő hedonista kalandtúrára. Egy-egy ilyen móka végén Sal persze mindig visszatér New Yorkba, a békés, biztos egzisztenciával kecsegtető polgári életbe, míg nem aztán kezdődik az egész előröl.

„Nyolcezer mérföldet utaztam az amerikai szárazföldön, s most itt állok íme, méghozzá éppen a csúcsforgalom idején és a jámbor utas szemével nézem New York szédítő hömpölygését, milliók tülekedésért a dollárért, ezt a húzza-ereszti, kapja-marja játékát hülye gyerekeknek, hogy utoljára ott nyughassak Long Island városa mögött, abban a rémes stiglickertben.”

Maga a cselekmény tehát egyik pontján sem lesz túl bonyolult. Ámbár igen hosszadalmas és mozgalmas (mintegy 3-4 év történetét öleli fel) valamint rengeteg karaktert mozgat, a történések elmesélésének gyakorta tapasztalható vázlatossága miatt viszont sokszor inkább a vadregényes tájleírások és a vehemens elbeszélésmód kerülnek előtérbe (bár, azt meg kell jegyezni, hogy a mű szlengje mára kissé kopottas).

Mindent összevetve az Úton, noha fele annyira sem megbotránkoztató, mint Hubert Selby vagy William S. Burroughs prózája és koránt sem annyira letisztult, mint Ken Kesey-é, mégis a beat-irodalom egyenértékű alappillére, mely emlékezetes élményekkel és egy-két elgondolkodtató felvetéssel szolgálhat a mai olvasók számára is.

U.i.: itt találtok hozzá kurvajó térképeket.

A regény leírása:

  Úton / Jack Kerouac ; [ford. Bartos Tibor]. - Bp. : Európa, 1983. - 340 p. ; 20 cm
  Regény. - 110600
ISBN 963-07-3162-2 fűzött : 50,- Ft

 A szavak az idő ölében alszanak.

Tudom, hogy már sok helyen szerepelt, hiszen mások (név szerint: szeee, Annamarie, Athala és Nima) az Online Könyv Club kapcsán már remek kritikákat/ beszámolókat írtak róla, de most, hogy magam is elolvastam, nagyon is blogom témájába vágónak érzem, sőt, úgy gondolom, a legjobb szó, amivel ezt a könyvet jellemezni lehet az a bizarr.Nem is igazán lehet elmesélni; ezt a könyvet olvasni kell!

Talán még a hátsó borítófedél szövegén található álomszerű, szürreális és misztikus jelzők tudják leginkább visszaadni a mű hangulatát, lényegét.
Mondjuk képzeljetek el egy igen sokrétű szimbólumrendszerrel operáló, a David Lynch-filmek bonyolultságára hajazó elvont (leginkább a mágikus realizmushoz sorolható) Oidipusz-feldolgozást a felnőtté válásról tipikusan murakamis, érzéki előadásmódban rengeteg filozófiával, magánnyal, vágyódással és néhol egy kis helyzetkomikummal megfűszerezve.

Nem is tudom, volt-e már dolgom ennyire összetett regénnyel. Az endless-en olvastam, hogy „még a szerző saját bevallása szerint is csak második újraolvasásra áll össze teljesen a kép”.

Megfigyelhető továbbá, hogy a két (különálló, de fokozatosan egymáshoz közelítő) szálon futó történet elején a két vonulat stílusa, jellege meglehetősen eltérő: a sorsa elől menekülő (vagy sokkal inkább elébe menő?) 15 éves Tamura Kafka (páratlan) fejezeteiben sokkal inkább előtérbe kerülnek a „romantikus murakami-témák”, mint magány, vágy, felnőtté válás, szexuális extremitás (melyek a Norvég erdőben is megtalálhatók); a félénk, ám különleges képességekkel bíró idős fogyatékos, Nakata (páros) fejezeteire pedig inkább a csodák és a komikum a jellemzőek (Nakata-t kb. úgy képzeljétek el, mint egy idős, magára hagyott Forrest Gumpot vagy a Dustin Hoffman általalakított Esőembert – csak hogy filmes példáknál maradjak).
E két szál a regény végére természetesen végérvényesen és kibogozhatatlanul összegabalyodik.

„Szabjuk meg a dolgok menetét! Meg kell ragadni a reális időtengelyt.  Csakhogy az álom és valóság közötti határ elmosódik, nem lehet kideríteni, hol húzódik. Még a valóság és lehetőség közötti határvonalat sem. […] Nem tudod megragadni a jóslat és a logika érvényességét, Csak belebonyolódtál az előhaladó eseményekbe. Mint amikor a folyópartra épített várost elönti az árvíz. Az utcatáblák mind a víz színe alá kerülnek, mindenfelé csak névtelen háztetőket látni.”

Nagyon tetszett az is, ahogy a helyszíneket, természeti/ építészeti díszleteket is (pl.: homokvihar, hullám, könyvtár, erdő – ez a Norvég erdőben is megvan) metaforaként, az egyénnek a boldogulásáért folytatott harc szimbólumaiként használja az író.

Remekül tetten érhető még az a jellegzetesség is (melyre Murakami fordítója mutatott rá egyszer), hogy a szereplők, legyen serdülők, vagy középkorúak (Nakata-t kivéve) mind bölcsek és megfontoltak, melyre ebben a műben legjobb példa talán a fiatal (21 éves) könyvtáros, Ósima, kinek szinte minden egyes mondata egy-egy filozófiai felvetés.

Szóval eszméletlenül komplex egy alkotás ez, és Murakami-műhöz hűen valóban nagyon szórakoztató és elgondolkodtató egyszerre.
Akik szeretik a misztikumot, a nyitva hagyott kérdéseket és a könnyed stílusban tálalt agyalásokat, azoknak kötelező olvasmány!
Én pedig ezek után kíváncsi leszek a Kurblimadár krónikájára.

Érdekességképp még megemlíteném, hogy itt található a műről pár cuki illusztráció, és hogy elkészült a színmű változat is, melyet tavaly már adtak is egy amerikai színházban.

A hardcore Murakami-fanoknak pedig:
(gy.k.: a regény egy emlékezetes jelenete)

A könyv leírása:

  Kafka a tengerparton / Murakami Haruki ; [. ford. Erdős György]. - [Budapest] : Geopen, 2008. - 692 p. ; 20 cm
 Fűzött : 2990,- Ft (hibás ISBN 978-963-9574-91-5)

Életünk zseniálisan tervezett spirál.

Hát…hát…a képi világ tetszett, hisz tényleg igen egyedi és szemkápráztató, és erőszakos erőszakos jelentből sincs hiány, no de ezek a béna, hatásvadász szövegek és a gyenge közepes történet…azt hiszem, az ilyesmikre mondják, hogy eye candy.

Hagyjuk is.

Ui.: azért az dicséretes, hogy a Magvető nyitott az efféle dolgokra is.

 Leírása:
  Spirál / Futaki Attila, Nikolényi Gergely. - [Budapest] : Magvető, cop. 2008. - 79 p. : ill., részben színes ; 30 cm
ISBN 978-963-14-2652-6 fűzött : 2490,- Ft

Na ne.
Elég!
Ezt a szart (még) te sem bírod végigolvasni.
Kata eme legutóbbi, páratlanul érdektelen és értelmetlen, önéletrajzi vonatkozású szófosását éppúgy el kellett volna kerülnöd, ahogy a hölgyemény eddigi műveit, de te mégis beleestél a hibába. Jó, mentségedre szóljon, zárva volt a könyvtár.
Bár, ha már az otthoni állományból próbáltál valami érdekes nyári olvasmányra lelni, nyugodtan felmarkolhattad volna, a múlt heti BEST magazint is anyád asztaláról, nagyjából az is ugyanennyi irodalmisággal büszkélkedhet.

A tökéletesen strukturálatlan, jobbára azonban még épphogy követhető szövegkatyvasz a volt pasija kiheverésén, elfelejtésén a legkülönfélébb módszerekkel (pszichiátria, pszichológia, belgyógyászat, jósnő, pap, spiritiszta stb.) ügyködő rezignált, labilis idegzetű pesti színésznő, Gábor Emma hiteltelen, az egyszeri olvasóban az empátia legcsekélyebb lehetőségét is kizáró, elcsépelten túlzó, groteszk kálváriája.

Ráadásul nem elég, hogy Kata gyakran teljesen feleslegesen használ a szöveget szépítendő idegen kifejezéseket, de sokszor még a szórendet is rühes mód elkúrja (pl.: „Ha valaki, ő biztos segíteni tud!”), így írása néhol kb. azt a hatást kelti, mintha mondjuk egy üzbég regényt a lao fordításából fordítottak volna (félre) magyarra. Még a „tudomást sem venni róla” is imígyen fest nála: „Minden erőfeszítésemmel igyekeztem nem venni róla tudomást”. Hangzatos mi? Ki is nyílik a zsebedben a szalonnázóbicska nem egyszer.

És ha ez még mindig nem lenne elég, ott vannak a vissza-visszatérő feleslegesen hőbörgő, primitíven hatásvadász feminista kirohanások, amiktől szintén gyakran a falat kaparod.

Pl. ezt olvasod:

„Éttermekbe menekültem, hogy ne üljek otthon, mindennap másikba, és azt nézegettem, hogy miről beszélgetnek a párok. Megállapítottam, hogy leginkább semmiről. Vagy ha igen, többnyire a pasas pofázik, önmagáról természetesen, a nő meg hallgatja. Ha házasok, csönd van. Ha nem azok, akkor a férfi beszél, hogy majd válik, de a gyerekek… A nő meg egyre csak zsugorodva és zsugorodva hallgatja. Jött ilyenkor, hogy felpattanjak, odarohanjak, kitépjem a nőt a székből és elrohanjak vele, a férfi meg hadd takarózzon az ostoba, egoista, átlátszó dumájával.”
Nanemáár.

Szóval, röviden összefoglalva a tapasztalataid:
Nem kell ez neked (sem)!

A könyv leírása:
  Doktor Kleopátra / Tisza Kata. - Pécs : Alexandra, 2008. - 214 p. ; 20 cm
ISBN 978-963-370-687-9 kötött

Ui.: Olvasom inkább a Kafka a tengerparton-t, abban a több a ráció.

Merle apónak ez a Gouncourt-díjas önéletrajzi ihletésű háborús kisregénye még épphogy belefért a fesztiválozások és nyári melók között/ alatt fennmaradó szabadidőmbe és bevallom, annak ellenére, hogy már korántsem vagyok akkora rajongója a háborús irodalomnak, mint hajdanán (ú bazmeg, hogy a 22-es csapdája és a Most és mindörökké mekkora hatással voltak rám… mindenkinek kötelezők! Ennyi.), igencsak elégedetten rakhattam vissza a polcra a kiolvasott kötetet.

A történet egy Maillat nevű baka szarakodásairól szól a németek elől fejvesztetten Anglia felé menekülő ügyefogyott, hektikus francia katonák kaotikus tömegében. Természetesen két napot ölel fel, melyek tele vannak bombázásokkal, hullahegyekkel, meneküléssel, hátrahagyott barátokkal, felejthetetlen fájdalommal (és meseszép tengerparttal, hehe).

És hogy mi ebben a jó?

Merle hihetetlen precizitással mutatja be főhősünk érzéseit, lelki állapotának változásait; azt a zavarodottságot, frusztráltságot, tehetetlenséget, és szenvedélyes élni akarást, mely akkoriban egész Franciaországra oly’ jellemző volt.

Olyan könyv ez, melyet maximálisan át tud élni az olvasó.
Szerintem nyugodt szívvel nevezhető lélektani regénynek is, sőt ebben a megközelítésben jobb könyvnek tartom a Mesterségem a halál-nál (bocsi, de más viszonyítási alapom nincs, mást még nem olvastam Merle-től).
A vége mondjuk nekem kicsit erőltetettnek tűnt a pszichológiai megközelítés túlzott erőltetésével és a (feltehetőleg) sokkolónak szánt részek (pl.: a nemi erőszakos jelenet, a különféle gusztustalan halálnemek stb.) sincsenek annyira kirészletezve, hogy még 2009-ben is felkavarónak hassanak, de így, ezzel együtt is nagyszerű regény ez; vad, lendületes kis sztori igen komoly gondolatokkal.

Ui.: mivel mostanában nem igazán volt és még kb. 2 hétig nem is igazán lesz időm olvasni, így lehet, hogy egy ideig most nem fog frissülni a blog.
Múlt héten egy aljadék (ám egész jól fizető) fizikai munka töltötte ki a napjaim a Sziget Fesztivál építése kapcsán, jövő héten pedig végre magam is fesztiválozok egy kicsit Nyírbátorban.
Gyertek ti is, minél többen hupákolni!

 Ui 2.: egy új template-en is gondolkodom, de nem tudom, mikor lesz belőle valami.

 A könyv leírása:

  Két nap az élet / Robert Merle ; [ford. Gera György]. - 6. kiad. - Bp. : Európa, 1991. - 254 p. ; 19 cm. - (Európa zsebkönyvek, ISSN 0324-2722)
Regény
ISBN 963-07-5300-6 fűzött : 130,- Ft

Hú halljátok…

Ez az Abarat szerintem valami ritka béna és nevetségesen gyerekes egy könyv. Első gondolatom az volt, hogy akkor ebből születik egy újabb NE VEDD MEG KÖNYVEK-post, de annyira végül is nem vág a blog témájába a regény, hogy részletesebben írjak róla.

Annyit mindenesetre szeretnék elmondani (jó bazmeg, akkor leírni), hogy azok tudnák élvezni ezt a könyvet, akiknek bejönnek a Végtelen történet jellegű ifjúsági fantasyk és/vagy Barker sziporkázó, szárnyaló képzelete, váratlan ötletei (a faszi tényleg teljesen szabadjára engedi a fantáziáját).
Noha az utóbbi stílusjegyet magam is varjazom de az előbbi miatt nekem a 60. oldal után kínlódás volt, de mint a kurvahétszentség.