„Sajnálattal kell azonban leszögeznem, hogy béke nincs. Rálelünk. Elveszítjük. Megint rálelünk. Megint elveszítjük. Istennek hála a gépek végre eltökélték, hogy nem harcolnak tovább.”
Na, tessék! Vonnegut papa eme regényében minden megtalálható, amiért Vonnegutot szeretni és olvasni érdemes.
Groteszk, szórakoztató elemek, tragikus sorsok, éles szatirikus társadalombírálat. Az ám, Kurt bácsi munkásságának tömény esszenciája e könyvecske (a maga 186 oldalkájával): szürreális, disztópikus scifi tragikomédia. Sokak szerint a fő műve.

 
Figyeljetek csak!
Mivel a regény 1976-ban látott napvilágot (azaz Vonnegut túl az 50-en írta), így elbeszélőnk: naná, hogy egy tipikus vonneguti kaján, infantilis öregember, egy őrült humanista. Egyébként Wilbur Nárcisz-11 Swain a neve neki (a cselekmény során kiderül, honnan a bizarr középső név) és történetünk kezdetén, mint említettem elég idős korában (101 évesen!) érjük tetten a faszikámat - mikorra is az emberiség persze szépen, módszeresen gajra vágta a bolygót, a gépesedés leállt, sőt visszafejlődött, az állami szervek feloszlottak, az Egyesült Államok megreformált társadalmát pedig két különös víruson (a Zöld halálon és az albán influenzán) kívül mindenféle belviszályok és polgárháborúk is tizedelik. Hősünk pedig szépen elkezdi lejegyezni életútját az utókornak.

Ezt adjátok össze!

A kicsi Wilbur egy csúf, gnóm fiú-lány ikerpár fiú feleként látja meg a napvilágot, majd szüleik döntése alapján (akik nem akarnak a ronda, fogyatékos kölkökkel mutatkozni) az ikrek a társadalomtól elzárva, egy elhagyatott istenhátamögötti rezidencián nevelkednek, ahol mindennek a tetejében még hülyének is tetteti magát a két (amúgy átlagos agyú) lurkó. Ám, mivel minden regényben kell valami természetfeletti tulajdonság egy ikerpárnak, a csemeték hamar rájönnek, hogy dromedár fejecskéiket összedugva szuperintelligens géniuszt alkotnak, így titokban mindenféle tudományos téziseket és társadalmi reformjavaslatokat dolgoznak ki és jegyeznek le (persze a felnőtteknek nem mutatják meg ezeket). Amikor pubertás korukban kiderül turpisságuk, miszerint szellemi alulbútorozottságukat csak megjátszották (egy békés, csendes, gyagyás élet reményében); szüleik rászabadítják a nyomorultakat a nagyvilágra, azaz az ikrek „normális” életet kezdenek élni, aminek során aztán Wilbur orvosi diplomát is tesz, majd a gyermekként nővérével kidolgozott teóriáik segítségével egyenesen az elnökségig viszi, és így tovább.

Lesz itt minden: Mars-gyarmatosítás, gyógyszer-függőség, önmagukat ismeretlen technikával zsugorító, hüvejkujjnyi kínaiak, véletlenszerű időközönként váltakozó nehézkedés (aki nem tudná, így jöhettek létre a piramisok és a Stonehenge is), és gyermeteg világmegváltás, azaz a mesterséges nagycsaládok létrehozásának elmélete (ehhez kell a középső név) más szóval a "Nincs többé magány" mozgalom, mely egy szebb, emberibb társadalom létrehozásával kecsegtet(ne). Kb. ugyanolyan elvetemült, képtelen ötlet ez is, mint amit már a Merőben Közönyös Isten Egyházában, Bokonon vallásalapításában vagy Eliot Rosewater cselekedeteiben is tapasztalhattunk (gy.k.: A Titán szirénjei, a Macskabölcső ill. az Áldja meg az Isten mr. Rosewater c. regényekben).
Szóval a valóságtól igen elrugaszkodó, elborult, vibráló kis regényke ez; egyfelől arra késztet, hogy nyomorult civilizációnk pusztulása felett is mosolyra húzódjon a szánk.
Hehe.
Másfelől ezzel egyidejűleg mélyen el is gondolkodtat az öreg. A rengeteg halál, pusztulás, elidegenedés és magány, egyszóval dekadencia olvasatán rendesen arcunkra is fagyasztja azt a mosolyt.
Ilyen ez a Vonnegut.
Szóval nem csalódtam, tényleg az egyik legjobb Vonnegut-könyv volt, amit eddig olvastam (pedig ez már a jó nem tudom hányadik), bár igaz, ezzel együtt az egyik legtipikusabb is.

Ésésés filmváltozat is van, de állítólag picsafos.

Ui.: Nos, mivel sikeresen leadtam a szakdolgozatom és a szigorlat és államvizsga előtti nagynagytanulást megelőzően ismét ráérek olvasni, már kivégeztem Kemény István Kedves ismeretlenjét is, de mivel a vártnál kevésbé találtam érdekfeszítőnek (a végét pl. nagyon összecsapottnak tartom), úgy döntöttem, nem írok róla (írtak róla már sokan, sokfélét, meg persze nem is emlékszem már minden momentumra).

Ui. 2.: Igen, a mellékelt borító jól mutatja: Wilbur nővérének, Eilzának a regényben tényleg négy melle van!

Leírása:

  Börleszk, avagy Nincs többé magány / Kurt Vonnegut ; [fordította Borbás Mária, . Orbán Ottó .] / [a kötet rajzait Réber László készítette]. - Bp. : Európa, 1981. - 186 p. : ill. ; 19 cm
Regény. - 59850
ISBN 963-07-2238-0 kötött : 20,- Ft

"A vitrinben visszatükröződött egy férfi arca, aki mintha dioxinos hordóból került volna ki. A szája ferde, az orra torz, a haja megtépázva, a tekintete csupa rémült. Az egyik szemét bevarrták, a másik kiguvad, mint Victor Hugo Káinjáé. Egy teljes percen át meredtem kitágult pupillájára, nem fogtam fel, hogy ez egyszerűen én magam vagyok."
Jean-Dominik Bauby, az Elle magazin egykori főszerkesztője egy 1995. december 8-ai agyvérzését követően került kómába, melyből az ún. "locked-in szindrómával" (L.I.S.) tért magához.

"Az újjászületési módszerek fejlődése agyafúrttá teszi a büntetést. Életben marad az ember, de leteperi az, amit az angolszász orvostudomány joggal nevez locked-in szindrómának: a beteg tetőtől talpig béna, bezárva ömagába, a szelleme ép, és a bal szemhéjának verdesése lesz a kommunikáció egyetlen eszköze."

Lényegében az agytörzs és a többi szerv közötti kapcsolat megszűnése.
Bauby hátralevő életében tehát csak fejének oldalirányú mozgatásával, hunyorgással és pislogással volt képes kommunikálni, így diktálta le ezt a könyvet is, mely tulajdonképpen egy novella-/anekdotafüzér; a szerző emlékei, érzései, betegsége kapcsán kialakult benyomásai, felmerülő gondolatai a test szkafanderbe zárt mozdulatlanságáról és a szellem pillangóhoz hasonlatos határtalan csapongásairól (blablabla a híresneves4oszkárrajelölt filmváltozat kapcsán úgyis ismeritek a sztorit).

"Felmondják nekem az ESA... rendszerű ábécé, amíg egy szemhunyorítással meg nem állítom beszélgetőtársamat annál a betűnél, amelyet fel kell jegyeznie. Újrakezdjük ugyanezt az eljárást a következő betűhöz, és - hacsak nincs valami félreértés - elég hamar eljutunk egy teljes szójoz, majd többé kevésbé értelmes mondatrészekhez."

(Az ESA... ábécében a betűk a francia nyelvben való előfordulásuk gyakorisága szerint követik egymást: ESARINTULOMDPCFBVHGJQZYXKW.)
(Blabla)

Bauby rövid szövegei hol kísérletezőbbek, sziporkázók, hol egyszerűbbek, dísztelenek; hol ironikusak, hol szívszorítóak, de egységesen igaz rájuk, hogy aki még nem ismeri őket (bár úgyis mindenki látta a filmet), annak bizony csodálatos pillanatokat tudnak szerezni (kivéve mindenki, mivel úgyis mindenki látta a filmet).
Magam is elkövettem azt a hibát, hogy a film megtekintése után juttattam magam a kötethez, így pedig már nem ütött akkorát, pedig mekkorákat lehetne rajta sírni...

Leírás:
  Szkafander és pillangó / Jean-Dominique Bauby ; [ford. V. Deák Éva]. - 2. kiad. - Budapest : Park, cop. 2008. - 136, [3] p. ; 19 cm
ISBN 978-963-530-813-2 kötött : 2000,- Ft

Az elkövetkezőkben pedig ezeket a könyveket fogom bújni (ha végre befejezem a szakdolgozatom és lesz időm - meg amúgy sem merem ígérni, hogy mindegyikből készül post):

Kemény István - Kedves ismeretlen
Kurt Vonnegut - Börleszk
Lewis Carroll - Sylvie és Bruno
Christopher Moore - Biff evangéliuma
 

Hát ez volt ama része az életemnek, amikor azt gondoltam, Istennek három aranyfoga van, és úgy vigyorog.

És lám, Bartis Attila már '95-ben is kurva jól írt!

A sétában az a jó, hogy azok számára is simán befogadható alkotás, akik részéről a nyugalomban olvasott már-már idegtépő drámaiság és feszültség túlontúl soknak találtatott. Ámbátor természetesen itt sem marad el a felfokozott idegállapotok okozta sokk, a bőgés, a hiszti, a nyomor.
A regény szól (többek közt) a tanulásról, fejlődésről, felnőtté válásról, egy igen véres és szennyes forradalomról, a hanyatlásról, árvaságról, nevelőintézetről, egy fürdőhelyről, fotográfiáról és az eutanáziáról.

Mindezt úgy, hogy sem a helyszínek sem az időpontok pontos behatárolására nem ad támpontokat az író. Sőt, az elbeszélő neme is csak az utolsó 10 oldalon válik egyértelművé! (Legeza Ilona le is lövi ezt a poént, úgyhogy nem linkelem az ő ismertetőjét)
DE

Szerintem mégsem igazán a cselekmény, hanem (ugyanúgy, ahogy a nyugalomnál) a minden egyes oldalon újabb motívum, emléktöredék vagy anekdota felhozatala, a lépten-nyomon váratlanul felbukkanó újabb és újabb bravúros művészi kifejezőeszközök, stilisztikai kísérletek teszik a regényt igazán értékes és felejthetetlen olvasmánnyá.

Olvassátok!

Linkeknek:
Dün
könyvtáros testvér

Leírás:
  A séta / Bartis Attila. - [Budapest] : JAK : Balassi, cop. 1995. - 104 p. ; 20 cm. - (JAK,, ISSN 1216-1276 ; ; 76.)
Regény
ISBN 963-506-016-5 fűzött : 220,- Ft

és akkor vettem észre, hogy a sakkfigurák is egészen különlegesek, a feketék ébenfából voltak kifaragva, a fehérek meg elefántcsontból, és mindegyik egy-egy szörnyet ábrázolt, a fehérek mind csontvázak voltak, a feketék meg emberfejű, de állattestű démonok, és mindegyik lándzsákat meg kardokat meg bárdokat meg fűrészes élű késeket fogott a kezében meg a mancsában, és a tisztek koponyákból és csontokból és emberi fülekből és emberi kezekből fűzött nyakláncokat és deréköveket viseltek, minden nagyon részletesen ki volt faragva, a fehér király figurájának az arca meg épp olyan volt, mint a nagyköveté

Nagyon tetszett ez a könyv, ám a „hú már ötbilliárdhétszázmillió nyelvre lefordították, olyan jó” jellegű beharangozók alapján valahogy mégis többet vártam.

Azt hittem, le fog esni az állam, ehelyett kaptam 18 ütősnek mondható, de azért nem forradalmian zseniális kis elbeszélést a román kommunizmus kegyetlenségeiről, valamint az elnyomásról és az emberi gyarlóságról általában.

Mint utólag megtudtam, (Polyák Bélával közösen) Dragomán fordította magyarra a Trainspottingot, melynek felépítése gyakorlatilag megegyezik a fehér királyéval, azaz ilyen laza novellafüzér szerű regény, melynek novella-fejezetei csak olykor-olykor utalgatnak vissza korábbi passzusokra, a köztük eltelő idő pedig szinte lényegtelen.
(nem tudom van-e szakkifejezés, erre a szerkesztésmódra)

A fejezetek sokszínűsége viszont igen dicséretes: megtudhatjuk milyen 11 éves fejjel átélni, amikor az ember apját a szeme láttára viszik el kényszermunkára a Duna-csatornához, ahonnan talán sosem tér haza; milyen, amikor a politikai állásfoglalás családi kapcsolatokat tesz tönkre vagy amikor valakit az apja vagy a férje politikai beállítottsága alapján ítélnek meg az emberek; milyen, amikor a politikai korrupció ugyanúgy jelen van az iskolákban is; és hogy milyen lehet egy olyan korszellem mellett felnőni, amikor nem csak a szülők, de a tanárok is verik a gyerekeket, akik szintén nem holmi ártatlan, szeplőtlen kisiskolások…

A 11 esztendős elbeszélő tehát igen jó választás volt, Dragomán így sok mindent tud igen egyedi nézőpontba helyezni, sok minden így sokkal megdöbbentőbb, hatásosabb, mégis miután végigértem a szövegen, ismét a „kicsit azért nagyobb a füstje, mint a lángja” vélemény fogalmazódott meg bennem (mondjuk anno a Sorstalanság kapcsán még jobban ezt éreztem).

Ja és etnikai kérdések sem szerepelnek a regényben, aki az erdélyi helyszín miatt ilyesmikre számít (mondjuk nem is teszi teljesen egyértelművé az író a helyszínt sem).

Link: http://www.gyorgydragoman.com (itt 6 fejezet olvasható is)

Leírás:

  A fehér király : regény / Dragomán György. - Budapest : Magvető, 2005 . - 303 p. ; 22 cm
ISBN 978-963-14-2437-9 kötött : 2490,- Ft

„Lebegő szent virágok e fáradt arcok a Jazz Amerikájának hajnalán.”

Polcokat, sőt könyvtárakat lehetne megtölteni azzal, hogy mikor milyen formában jelentkezett az irodalomban a (mára klasszikus témakörré, motívumkörré váló) társadalmon kívüliség, társadalmi normáktól való elhatárolódás és a hiábavaló csavargás Jack Londontól az egzisztencialistákon és a Zabhegyezőn át egészen Irwine Welsh prózájáig vagy a Nullánál is kevesebb fiataljainak céltalanságáig; minden esetre, abban megegyezhetünk, hogy Kerouac hírhedt opusa volt az egyik legjelentősebb mérföldkő eme tematikában.
Az Úton remekül érzékelteti a beat nemzedék hobóinak ördögi kalandvágyát, féktelen életigenlését, és egyben az egyik első olyan regény volt, melynek főszereplői (olykor) stoppolnak, isznak, füvet szívnak, lopnak, tivornyáznak, és nem csak házasodnak, de (rövid úton) válnak is.
Mindezt egy olyan korban, amikor bibabot vagy bluest (vagy a feketék egyéb „bűnös zenéit”) hallgatni, farmert hordani és ingujjban járni még igen renitens dolognak számított és a rendőrség simán bevihette a fiatalokat az utcáról csavargásért.

A regény szereplőinek célja mégis a csavargás, a világ tapasztalati úton való felfedezése, megértése az elfogadott társadalmi (adott esetben túlontúl konvencionális vagy konformista) irányelvekre fittyet hányva. Hiába tűznek ki olyakor célállomásokat, úti céljuk gyakorlatilag maga az utazás.

„Viharvert bőröndjeink megint egyszer a járdán tornyosultak – hiába, mi még nem érkeztünk meg. Viszont az út az élet.”

Épp ezért aztán a történet meglehetősen minimál. Tulajdonképpen annyi az egész, hogy van ez a nagynénjével New Yorkban élő, Sal nevű fiatal író, akit az egyetemi szemeszterei közti szünetekben Dean Moriarty nevű, kelekótya, kvázi anti-messiás, lőkötő haverja delejez egy-egy nagyobb, az egész kontinenst átszelő hedonista kalandtúrára. Egy-egy ilyen móka végén Sal persze mindig visszatér New Yorkba, a békés, biztos egzisztenciával kecsegtető polgári életbe, míg nem aztán kezdődik az egész előröl.

„Nyolcezer mérföldet utaztam az amerikai szárazföldön, s most itt állok íme, méghozzá éppen a csúcsforgalom idején és a jámbor utas szemével nézem New York szédítő hömpölygését, milliók tülekedésért a dollárért, ezt a húzza-ereszti, kapja-marja játékát hülye gyerekeknek, hogy utoljára ott nyughassak Long Island városa mögött, abban a rémes stiglickertben.”

Maga a cselekmény tehát egyik pontján sem lesz túl bonyolult. Ámbár igen hosszadalmas és mozgalmas (mintegy 3-4 év történetét öleli fel) valamint rengeteg karaktert mozgat, a történések elmesélésének gyakorta tapasztalható vázlatossága miatt viszont sokszor inkább a vadregényes tájleírások és a vehemens elbeszélésmód kerülnek előtérbe (bár, azt meg kell jegyezni, hogy a mű szlengje mára kissé kopottas).

Mindent összevetve az Úton, noha fele annyira sem megbotránkoztató, mint Hubert Selby vagy William S. Burroughs prózája és koránt sem annyira letisztult, mint Ken Kesey-é, mégis a beat-irodalom egyenértékű alappillére, mely emlékezetes élményekkel és egy-két elgondolkodtató felvetéssel szolgálhat a mai olvasók számára is.

U.i.: itt találtok hozzá kurvajó térképeket.

A regény leírása:

  Úton / Jack Kerouac ; [ford. Bartos Tibor]. - Bp. : Európa, 1983. - 340 p. ; 20 cm
  Regény. - 110600
ISBN 963-07-3162-2 fűzött : 50,- Ft

 A szavak az idő ölében alszanak.

Tudom, hogy már sok helyen szerepelt, hiszen mások (név szerint: szeee, Annamarie, Athala és Nima) az Online Könyv Club kapcsán már remek kritikákat/ beszámolókat írtak róla, de most, hogy magam is elolvastam, nagyon is blogom témájába vágónak érzem, sőt, úgy gondolom, a legjobb szó, amivel ezt a könyvet jellemezni lehet az a bizarr.Nem is igazán lehet elmesélni; ezt a könyvet olvasni kell!

Talán még a hátsó borítófedél szövegén található álomszerű, szürreális és misztikus jelzők tudják leginkább visszaadni a mű hangulatát, lényegét.
Mondjuk képzeljetek el egy igen sokrétű szimbólumrendszerrel operáló, a David Lynch-filmek bonyolultságára hajazó elvont (leginkább a mágikus realizmushoz sorolható) Oidipusz-feldolgozást a felnőtté válásról tipikusan murakamis, érzéki előadásmódban rengeteg filozófiával, magánnyal, vágyódással és néhol egy kis helyzetkomikummal megfűszerezve.

Nem is tudom, volt-e már dolgom ennyire összetett regénnyel. Az endless-en olvastam, hogy „még a szerző saját bevallása szerint is csak második újraolvasásra áll össze teljesen a kép”.

Megfigyelhető továbbá, hogy a két (különálló, de fokozatosan egymáshoz közelítő) szálon futó történet elején a két vonulat stílusa, jellege meglehetősen eltérő: a sorsa elől menekülő (vagy sokkal inkább elébe menő?) 15 éves Tamura Kafka (páratlan) fejezeteiben sokkal inkább előtérbe kerülnek a „romantikus murakami-témák”, mint magány, vágy, felnőtté válás, szexuális extremitás (melyek a Norvég erdőben is megtalálhatók); a félénk, ám különleges képességekkel bíró idős fogyatékos, Nakata (páros) fejezeteire pedig inkább a csodák és a komikum a jellemzőek (Nakata-t kb. úgy képzeljétek el, mint egy idős, magára hagyott Forrest Gumpot vagy a Dustin Hoffman általalakított Esőembert – csak hogy filmes példáknál maradjak).
E két szál a regény végére természetesen végérvényesen és kibogozhatatlanul összegabalyodik.

„Szabjuk meg a dolgok menetét! Meg kell ragadni a reális időtengelyt.  Csakhogy az álom és valóság közötti határ elmosódik, nem lehet kideríteni, hol húzódik. Még a valóság és lehetőség közötti határvonalat sem. […] Nem tudod megragadni a jóslat és a logika érvényességét, Csak belebonyolódtál az előhaladó eseményekbe. Mint amikor a folyópartra épített várost elönti az árvíz. Az utcatáblák mind a víz színe alá kerülnek, mindenfelé csak névtelen háztetőket látni.”

Nagyon tetszett az is, ahogy a helyszíneket, természeti/ építészeti díszleteket is (pl.: homokvihar, hullám, könyvtár, erdő – ez a Norvég erdőben is megvan) metaforaként, az egyénnek a boldogulásáért folytatott harc szimbólumaiként használja az író.

Remekül tetten érhető még az a jellegzetesség is (melyre Murakami fordítója mutatott rá egyszer), hogy a szereplők, legyen serdülők, vagy középkorúak (Nakata-t kivéve) mind bölcsek és megfontoltak, melyre ebben a műben legjobb példa talán a fiatal (21 éves) könyvtáros, Ósima, kinek szinte minden egyes mondata egy-egy filozófiai felvetés.

Szóval eszméletlenül komplex egy alkotás ez, és Murakami-műhöz hűen valóban nagyon szórakoztató és elgondolkodtató egyszerre.
Akik szeretik a misztikumot, a nyitva hagyott kérdéseket és a könnyed stílusban tálalt agyalásokat, azoknak kötelező olvasmány!
Én pedig ezek után kíváncsi leszek a Kurblimadár krónikájára.

Érdekességképp még megemlíteném, hogy itt található a műről pár cuki illusztráció, és hogy elkészült a színmű változat is, melyet tavaly már adtak is egy amerikai színházban.

A hardcore Murakami-fanoknak pedig:
(gy.k.: a regény egy emlékezetes jelenete)

A könyv leírása:

  Kafka a tengerparton / Murakami Haruki ; [. ford. Erdős György]. - [Budapest] : Geopen, 2008. - 692 p. ; 20 cm
 Fűzött : 2990,- Ft (hibás ISBN 978-963-9574-91-5)

Életünk zseniálisan tervezett spirál.

Hát…hát…a képi világ tetszett, hisz tényleg igen egyedi és szemkápráztató, és erőszakos erőszakos jelentből sincs hiány, no de ezek a béna, hatásvadász szövegek és a gyenge közepes történet…azt hiszem, az ilyesmikre mondják, hogy eye candy.

Hagyjuk is.

Ui.: azért az dicséretes, hogy a Magvető nyitott az efféle dolgokra is.

 Leírása:
  Spirál / Futaki Attila, Nikolényi Gergely. - [Budapest] : Magvető, cop. 2008. - 79 p. : ill., részben színes ; 30 cm
ISBN 978-963-14-2652-6 fűzött : 2490,- Ft

Na ne.
Elég!
Ezt a szart (még) te sem bírod végigolvasni.
Kata eme legutóbbi, páratlanul érdektelen és értelmetlen, önéletrajzi vonatkozású szófosását éppúgy el kellett volna kerülnöd, ahogy a hölgyemény eddigi műveit, de te mégis beleestél a hibába. Jó, mentségedre szóljon, zárva volt a könyvtár.
Bár, ha már az otthoni állományból próbáltál valami érdekes nyári olvasmányra lelni, nyugodtan felmarkolhattad volna, a múlt heti BEST magazint is anyád asztaláról, nagyjából az is ugyanennyi irodalmisággal büszkélkedhet.

A tökéletesen strukturálatlan, jobbára azonban még épphogy követhető szövegkatyvasz a volt pasija kiheverésén, elfelejtésén a legkülönfélébb módszerekkel (pszichiátria, pszichológia, belgyógyászat, jósnő, pap, spiritiszta stb.) ügyködő rezignált, labilis idegzetű pesti színésznő, Gábor Emma hiteltelen, az egyszeri olvasóban az empátia legcsekélyebb lehetőségét is kizáró, elcsépelten túlzó, groteszk kálváriája.

Ráadásul nem elég, hogy Kata gyakran teljesen feleslegesen használ a szöveget szépítendő idegen kifejezéseket, de sokszor még a szórendet is rühes mód elkúrja (pl.: „Ha valaki, ő biztos segíteni tud!”), így írása néhol kb. azt a hatást kelti, mintha mondjuk egy üzbég regényt a lao fordításából fordítottak volna (félre) magyarra. Még a „tudomást sem venni róla” is imígyen fest nála: „Minden erőfeszítésemmel igyekeztem nem venni róla tudomást”. Hangzatos mi? Ki is nyílik a zsebedben a szalonnázóbicska nem egyszer.

És ha ez még mindig nem lenne elég, ott vannak a vissza-visszatérő feleslegesen hőbörgő, primitíven hatásvadász feminista kirohanások, amiktől szintén gyakran a falat kaparod.

Pl. ezt olvasod:

„Éttermekbe menekültem, hogy ne üljek otthon, mindennap másikba, és azt nézegettem, hogy miről beszélgetnek a párok. Megállapítottam, hogy leginkább semmiről. Vagy ha igen, többnyire a pasas pofázik, önmagáról természetesen, a nő meg hallgatja. Ha házasok, csönd van. Ha nem azok, akkor a férfi beszél, hogy majd válik, de a gyerekek… A nő meg egyre csak zsugorodva és zsugorodva hallgatja. Jött ilyenkor, hogy felpattanjak, odarohanjak, kitépjem a nőt a székből és elrohanjak vele, a férfi meg hadd takarózzon az ostoba, egoista, átlátszó dumájával.”
Nanemáár.

Szóval, röviden összefoglalva a tapasztalataid:
Nem kell ez neked (sem)!

A könyv leírása:
  Doktor Kleopátra / Tisza Kata. - Pécs : Alexandra, 2008. - 214 p. ; 20 cm
ISBN 978-963-370-687-9 kötött

Ui.: Olvasom inkább a Kafka a tengerparton-t, abban a több a ráció.

Merle apónak ez a Gouncourt-díjas önéletrajzi ihletésű háborús kisregénye még épphogy belefért a fesztiválozások és nyári melók között/ alatt fennmaradó szabadidőmbe és bevallom, annak ellenére, hogy már korántsem vagyok akkora rajongója a háborús irodalomnak, mint hajdanán (ú bazmeg, hogy a 22-es csapdája és a Most és mindörökké mekkora hatással voltak rám… mindenkinek kötelezők! Ennyi.), igencsak elégedetten rakhattam vissza a polcra a kiolvasott kötetet.

A történet egy Maillat nevű baka szarakodásairól szól a németek elől fejvesztetten Anglia felé menekülő ügyefogyott, hektikus francia katonák kaotikus tömegében. Természetesen két napot ölel fel, melyek tele vannak bombázásokkal, hullahegyekkel, meneküléssel, hátrahagyott barátokkal, felejthetetlen fájdalommal (és meseszép tengerparttal, hehe).

És hogy mi ebben a jó?

Merle hihetetlen precizitással mutatja be főhősünk érzéseit, lelki állapotának változásait; azt a zavarodottságot, frusztráltságot, tehetetlenséget, és szenvedélyes élni akarást, mely akkoriban egész Franciaországra oly’ jellemző volt.

Olyan könyv ez, melyet maximálisan át tud élni az olvasó.
Szerintem nyugodt szívvel nevezhető lélektani regénynek is, sőt ebben a megközelítésben jobb könyvnek tartom a Mesterségem a halál-nál (bocsi, de más viszonyítási alapom nincs, mást még nem olvastam Merle-től).
A vége mondjuk nekem kicsit erőltetettnek tűnt a pszichológiai megközelítés túlzott erőltetésével és a (feltehetőleg) sokkolónak szánt részek (pl.: a nemi erőszakos jelenet, a különféle gusztustalan halálnemek stb.) sincsenek annyira kirészletezve, hogy még 2009-ben is felkavarónak hassanak, de így, ezzel együtt is nagyszerű regény ez; vad, lendületes kis sztori igen komoly gondolatokkal.

Ui.: mivel mostanában nem igazán volt és még kb. 2 hétig nem is igazán lesz időm olvasni, így lehet, hogy egy ideig most nem fog frissülni a blog.
Múlt héten egy aljadék (ám egész jól fizető) fizikai munka töltötte ki a napjaim a Sziget Fesztivál építése kapcsán, jövő héten pedig végre magam is fesztiválozok egy kicsit Nyírbátorban.
Gyertek ti is, minél többen hupákolni!

 Ui 2.: egy új template-en is gondolkodom, de nem tudom, mikor lesz belőle valami.

 A könyv leírása:

  Két nap az élet / Robert Merle ; [ford. Gera György]. - 6. kiad. - Bp. : Európa, 1991. - 254 p. ; 19 cm. - (Európa zsebkönyvek, ISSN 0324-2722)
Regény
ISBN 963-07-5300-6 fűzött : 130,- Ft

Hú halljátok…

Ez az Abarat szerintem valami ritka béna és nevetségesen gyerekes egy könyv. Első gondolatom az volt, hogy akkor ebből születik egy újabb NE VEDD MEG KÖNYVEK-post, de annyira végül is nem vág a blog témájába a regény, hogy részletesebben írjak róla.

Annyit mindenesetre szeretnék elmondani (jó bazmeg, akkor leírni), hogy azok tudnák élvezni ezt a könyvet, akiknek bejönnek a Végtelen történet jellegű ifjúsági fantasyk és/vagy Barker sziporkázó, szárnyaló képzelete, váratlan ötletei (a faszi tényleg teljesen szabadjára engedi a fantáziáját).
Noha az utóbbi stílusjegyet magam is varjazom de az előbbi miatt nekem a 60. oldal után kínlódás volt, de mint a kurvahétszentség.

 „A boldogság, akár egy nyálkás, fickándozó harcsa – ahogy megfogjuk, már ki is csúszott a markunkból.”
Cserna-Szabó könyve végül is nem regény, inkább egyfajta novellafüzér, anekdotagyűjtemény egy fiktív kisváros mindennapjaiból.
A történetek valamennyire összefüggenek, a helyszínek vissza-visszatérnek, a szereplők ide-oda mászkálnak a fejezetek közt, ami még leginkább összekapcsolja őket, az a boldogság hajkurászása: van, aki egy nagyobb pénzösszeg bezsebelésével, van, aki a hírnevével, és van, aki az igaz szerelem megtalálásával próbálja elérni, hogy neki is „kinyisson a puszibolt”.

Érdekes, felettébb groteszk ötletekkel telepakolt, sokszínű kis kötet ez, de bevallom őszintén, nem vágtam magam hanyatt tőle.
Noha vannak jobban sikerült darabjai (pl. a Hot Gun, melynek hatására az ember heves vágyat érez magában az öngyilkosságra, egészen mulatságos) és általában ráillik a kötet fekete humorára, groteszk mágikus realizmusára a szórakoztató jelző; kár, hogy a cím, a borító és a fülszöveg alapján én egy jóval irodalmibb könyvre számítottam.

Ha le akarnám írni Cserna-Szabó stílusát, azt mondanám, hogy Grecsó operál hasonló ötletekkel (morbid csodákkal) az Isten hozottban és Máriás a Lomtalanításban (gondolok itt pl. Hullám Rodrigó végtagjainak fokozatos elvesztésére és hasonlókra) és egy másodpercre bevillant Mrozek stílusa is – meg még biztos lehetne ezeregy kortárs irodalmi példát felhozni, de a jelenlegi olvasottságomtól most ennyi telik – csak Cserna-Szabó sokkal több káromkodást, kocsmai szöveget, beszólást biggyeszt a szövegekbe.

Szóval nekem kicsit alulmúlta az elvárásaimat; a morbiditása (mi miatt pl. a könyvvizsgálóknál lehúzták) tetszett, de ezzel együtt is egy könnyed, szórakoztató kis morbid olvasmány, strandra, vonatra így is kurvajó, röhögni azt lehet rajta rendesen.

A könyv leírása:

  Puszibolt / Cserna-Szabó András. - Budapest : Magvető, 2008. - 261 p. ; 20 cmISBN 978-963-14-2664-9 kötött : 2690,- Ft

„Nem kell ahhoz gettóba mennünk, hogy ilyet találjunk. Csak a szemünket kell hozzá kinyitnunk. A következő elkövető talán odafent van, az emeleten, vagy éppen a tévé előtt heverészik a nappalidban. Te viszont úgy teszel, mintha ez veled, a te házadban nem fordulhatna elő. Azt mondod magadnak, hogy te védett vagy, mert ott élsz, ahol élsz, és az vagy, aki vagy.
Mert így sokkal könnyebb, nem igaz?”
El kell ismerni, hogy Jodi Picoult roppant aktuális, rendkívül kényes és felkavaró témához nyúlt (ahogy gondolom máskor is szokta volt); nevezetesen egy kiközösített, mindenki által megvetett lúzer (a 17 éves Peter Houghton) iskolai ámokfutásával, valamint annak előzményeivel és következményeivel, Peter perének krimiszerű kimenetével taglóz le bennünket.
(Tudom, most mi jutott eszetekbe, de ez a könyv sokkalta többet fog nektek elmondani a témáról, mint az Elefánt című film)
Picoult remekül rátalál a témában fellelhető a legmegindítóbb, legszívfacsaróbb szituációkra, szinte minden egyes fejezet egy külön kis tanmese felelősségről, gondviselésről, barátságról, szeretetről, szerelemről, gyűlöletről és bűnről.

Ám jelenetei nekem mégis sokszor túlontúl sematizáltnak, tipizáltnak tűntek; a drámaiság érdekében sokszor sarkított, teátrális, „beállított” élethelyzeteket és karaktereket kapunk, ami azért olykor zavaró volt (Peter pl. egy abszolút tipikus kocka: aszténiás alkat, beesett mellkassal, fehér bőrrel, ropikarokkal, szemüveggel, és persze rá van gyógyulva a gyerek a számítógépére).

Noha elég sokrétű könyv és tagadhatatlan, hogy az írónő derekasan körbejárta mind az iskolai erőszak, mind a serdülők életvitelének, identitáskeresésének témakörét, sőt frankón megismerjük a szereplők előéletét és mindennapjait, egyes jelenetek azonban (főleg a regény második harmadában) szerintem teljesen feleslegesek sőt hatásvadászok voltak, (mint pl. Peter próbálkozása a melegbárban, vagy Josie teherbe esése, majd vetélése stb.), az utolsó 120 oldalon viszont egy pillanatok alatt felpörgő, fasza tárgyalótermi krimi kerekedik a dologból. Végig felváltva tárul fel a szemünk előtt múlt és jelen, egyre váratlanabbak lesznek az idősík-váltások, és ez a szerkesztésmód leginkább itt, a tárgyalásnál nyer igazán értelmet, itt teremt igazán feszültséget az olvasóban.

Szóval tipikis námbör ván on dö New York Times Best Seller List.

Úgy is ír a csaj.
Jól látszik, hogy pl. a szülést, a beilleszkedést/ kirekesztést, az anya-lánya viszonyt (szóval, amikben élete során személyesen is része volt) mennyivel életszerűbben tudja ábrázolni, mint a programozásról vagy a fegyverekről szóló részeket (pedig, mint a köszönetnyilvánításból kiderül, elég sok szakember állt rendelkezésére munkája során).
Szóval az előadásmódja már nem annyira megkapó, mint a témaválasztás.
Ráadásul az aBigé óta a leglányosabb borítójú könyv, amivel dolgom volt:).

Ami viszont nagyon tetszett a könyvben, hogy a szerző hagyja, hogy regénye központi kérdését (nevezetesen, hogy lehet-e sajnálni vagy megérteni egy gyilkost) minden olvasó maga válaszolja meg magának.

Szerintem egy részről Peter abszolút méltó lehet a sajnálatunkra (hiszen előbb vált áldozattá, mint gyilkossá), de ez nem menti fel tettének következményei alól. Szerintem a bosszúállással csak azt bizonyítjuk, hogy semmivel sem vagyunk különb, vagy jobb emberek azoknál, akiken bosszút állunk. Peter azt mutatta meg, hogy ugyanolyan elbaszott, gyűlölködő, irigy, gyarló köcsög, mint azok, akik kiközösítették, bántalmazták, cikizték.

Minden esetre a szülőknek, akik mit sem tudnak a gyermekeik iskoláiban folyó dolgokról, ez a könyv nagyon tanulságos olvasmány lehet.
Úgyhogy elsősorban nekik ajánlom.

„Előbb-utóbb kiderül, hogy a gyerekeink jobban hasonlítanak ránk, mint hinnénk: ugyanolyan sérültek és lelki roncsok, mint mi magunk.”

 Néhány gyakran felemlegetett iskolai lövöldözés:

- USA, Austin, Texas Egyetem – 18 halálos áldozat (a kórházban elhunytakkal és Claire Wilson soha meg nem született kisbabájával, valamint az elkövetővel együtt)
-     USA, West Paducah, Heath High, 1997. december 1. – 3 halálos áldozat
-    USA, Springfield, Thurston High – 1998. május 21. – 4 halálos áldozat
-    USA, Columbine, Columbine High, 1999. április 20. – 15 áldozat (a két elkövetővel együtt)
-    Németország, Erfurt, Gutenberg Gimnázium, 2002. április 26. – 18 áldozat (az elkövetővel együtt)
-      USA, Cold Spring, Rocori High, 2003. szeptember 24. – 2 halálos áldozat
-  USA, Blackburg, Virginia Tech, 2007. április 16. – 33 halálos áldozat (az elkövetővel együtt)
-  Finnország, Kauhajoki, Seinäjoki Egyetem, 2008. szeptember 23. – 11 áldozat (az elkövetővel együtt)
-      Németország, Winnenden, 2009. március 11. – 17 halálos áldozat (az elkövetővel együtt) 

wikipedia (az össezs iskolai lövöldözés kontinensek szerint)

A Csepelen, a Széchenyi utcai alapítványi iskolában történt lövöldözést ne vegyük ide, hiszen egyrészt olyan időpontban történt, amikor nem voltak tanulók az épületben, másrészt így nagyjából kizárható a bosszú, mint indíték.

A könyv leírása:
  Tizenkilenc perc / Jodi Picoult ; [ford. Kocsis Anikó]. - Budapest : Athenaeum, 2008. - 552 p. ; 22 cm
ISBN 978-963-9797-34-5 fűzött : 2990,- Ft

Féljétek a szavam

Ez egy régóta tervezgetett poszt, csak hát egészen eddig lusta voltam normális formába önteni a gondolataimat ezzel a művel kapcsolatban.
Az van ugyanis, hogy ez egy (mind szerkezetében, mind stílusában) nagyon különös írás.
Nem épp egyszerű feladat ismertetni, véleményt formálni róla pedig komoly felelősséggel jár.

Figyeljetek!

Ez egy Daniel1 nevű elbeszélő (foglalkozását tekintve afféle stand-up comedys humorista) keserű breteastonellis-i túlzott cinizmussal és társadalombírálattal tálalt életrajza, (illetve annak utolsó 10-15 kiégett, öregkorba hajló éve) - avagy „életírása”, ahogy a műben nevezik - kiegészítve, főhősünk 2000 évvel későbbi utódjainak, ööö…, illetve klónjainak, ööö…, illetve a kettő közötti valamijeinek („új-emberek”) a megjegyzéseivel, feljegyzéseivel.

Daniel24 és (az ő feljegyzéseit folytató) Daniel25 ugyanis nem a szó szoros értelemben vett klónok; elődjük halálakor bekövetkező világra jövetelük ugyanis már felnőttként történik.
Létrehozataluk eredeti célja (mint ahogy az Daniel1 életírásából kiderül), hogy biztosítsák az elohimita vallási szektához csatlakozott egyének számára a halhatatlanságot, azaz az emberek haláluk után mindig egy új, ugyanolyan, de fiatalabb (felnőtt)testben folytathassák életüket megőrizve eddigi emlékeiket és tudásukat.

Csakhogy a dolognak ezt a részét nem sikerült megvalósítania az elohimitáknak, így az utódok/klónok születésüktől fogva olvasgatják elődeik életírásait valamint írják a sajátjukat.

Az általunk megismert új-emberek (nevezetesen Daniel24 és Dainel25 – tehát a 24. és 25. leszármazott) megjegyzéseiből kiderül, hogy i.u. 4000-re a Föld vagy egy tucat háborún és kataklizmán (Nagy kiszáradás, Első és Második Elvékonyodás stb.) esett át, az „egyszerű” emberek elállatiasodtak („vadak”), a kiválasztott új-emberek pedig tőlük elzárva, egyszemélyes bunkerekben élnek, a többi új-emberrel kódolt vagy kódolatlan intermeditációval (olyan, mint az msn vagy a skype) tartva a kapcsolatot.

Remélem most már semmi se világos.

Szóval!
A mű lényege, hogy Daniel1 napjaink kulturális jegyeit is igen szarkasztikusan bíráló életrajza pont azokat a jelenségeket vizsgálja és bírálja, melyek meghatározzák a távoli, apokaliptikus (majd később sivár, poszt-apokaliptikus) jövőt, utódainak életét.
Az utódok életét meghatározó tanításokra azonban csak utalások vannak. A Legfőbb Nővér (ki e tanokat lefektette) személyének kilétére épp úgy nem derül fény, mint a jövőben gyakran emlegetett Pearce-ére vagy az Eljövendők pontos mibenlétére.

Tehát, mint látjátok a történet elsőre nem épp egyszerű, viszont elég kusza (hát igen, kortárs francia irodalom…) és nekem személy szerint a szöveg (leginkább is Daniel1, mint elbeszélő) filozofálásra hajlamos, botrányosan gúnyos stílusa jobban tetszett, mint maga a sztori és a cselekmény.
Gondolom ezért is írják a wikipedia-n Houellebecq-ről (ejtsd: Velbekk), hogy „controversial novelist”.
Persze az is kifogástalan, ahogy a sci-fi szálakat szövi bel a faszi a történetbe, majd vészjóslóan felvázol egy dögös poszt-apokaliptikus víziót, ám véleményem szerint ez semmi, ahhoz a letaglózó fogalmazás- és gondolkodásmódhoz képest, mely amolyan morális pofonhoz hasonlatos, elkeseredetten gunyoros mondatait mindvégig jellemzi.

Féljétek a szavát!

Köszönet Norubi barátomnak, amiért kölcsönadta a kötetet!

A könyv leírása:

  Egy sziget lehetősége / Michel Houellebecq ; [ford. Tótfalusi Ágnes]. - Budapest : Magvető, 2006. - 459 p. ; 20 cm
ISBN 963-14-2530-4 kötött : 2990,- Ft

Tegnap megtekintettem a Csillagpor c. Neil Gaiman-regény filmváltozatát.

Hát mit mondjak…

Akkor már inkább a könyvet ajánlom, ugyanis míg azt egy érdekes kísérletnek tartom (arra, hogy lehet-e felnőtteknek való tündérmesét írni), addig én a filmben ennek a tündérmesének a szórakoztató ám középszerű hollywoodi tömegcikké csinosítgatását láttam.

Ráadásul ma van a névnapom.

Meg is vettem magamnak az új Palahniuk-kötetet.

 Itt a gyönyör fájdalom és a fájdalom gyönyör!

Most pedig, Hölgyeim és Uraim, egy igazi gyöngyszem!
Íme, a modern fantasy-horror koronázatlan királyának, Clive Barker-nek azon legendás (korai) kisregénye, melyet a megjelenése utáni évben (1987-ben, Hellraiser címmel) ő maga adaptált celluloidra (egymaga végezvén mind a rendezői, mind a produceri, mind pedig a forgatókönyvírói munkálatokat - imdb-adatlap itt) új fejezetet nyitva ezzel a horrorfilm-készítésben.

Mozija a mai napig nagy becsben tartott, sőt kultikus mestermű, afféle mérföldkő mind a horror-rajongók, mind a horrorfilm-készítők számára
(Ha jól tudom ez után tette Stephen King azt a legendás kijelentést, hogy: "I have seen the future of horror, his name is Clive Barker.")

A film megért pár (szám szerint eddig 7 db) folytatást is, melyek színvonala persze fokozatosan romlott, mindenesetre az első 4 epizódot szokás mindmáig klasszikusként emlegetni (az első hármat adták most ki "a kockában" díszdobozban).

A sztorit le sem írnám, annyira alap.
(Aki még sosem hallott róla, az most ássa el magát!
Amúgy bővebb infó a könyvesblogon és az endless-en.)

Mindenképpen szükségét érzem azonban megemlíteni, hogy aki látta a filmet (komolyan van, aki nem?!), annak e vékonyka kis kötet vajmi kevés újdonsággal fog szolgálni, cselekménye ugyanis szinte hajszálpontosan egyezik a filmével.
Annyi, hogy Larry itt Rory, és Kirtsy itt nem a lánya (legalábbis nem esik róla szó, hogy az lenne).
Ja és itt nem kap központi, kiemelt szerepet egy kenobita sem (pápá Pinhead-kultusz és horror-ikonokL - pedig milyen jó is volt az: „We’ll tear your soul apaaaaaart!”:D)

Meg talán még a fantasy-elemek (úgy a túlvilág működése en bloc) voltak egy fokkal kidolgozottabbak a regényben, amit én személy szerint negatívumnak tartok, hiszen attól tudunk igazán félni, amit nem, illetve minél kevésbé ismerünk – és egyébként sem vagyok túl nagy fantasy-rajongó.
(Ezért tetszett jobban pl. Barker legelső regénye, a Kárhozat. ahol még viszonylag kevés a fantasy-elem.)

Amúgy megvan a könyvben minden, amiért Barker papát szeretni érdemes (amiért én szeretem): feszültség, vér, gusztustalanság és csoda valamint beteges, váratlan ötletek, amik egy egészségesen működő olvasói agyban amúgy sosem fordulnának meg.

Horror- és/ vagy fantasy-rajongóknak mindenféleképpen kötelező darab, de mások is nyugodtan megkóstolhatják.
Én pedig úgy döntöttem, beszerzem a faszi többi könyvét is.

A könyv leírása:
  Pokolkeltő / Clive Barker ; [ford. Szentmihályi Szabó Péter]. - Szeged : Szukits, cop. 1997. - 188 p. ; 19 cm
 Fantasztikus regény
ISBN 963-9020-60-5 fűzött : 590,- Ft

No, hát ezzel a könyvvel túl sokat nem érdemes foglalkozni, amolyan „egynek jó” könyv, akár tetszett valakinek, akár nem, abban minden esetre megegyezhetünk, hogy Murakami Rjú ezzel a művével nem fogja megváltani a világot.

(Annyit mindenesetre megért, amennyiért vaterán hozzájutottam. Ki tudja, később még talán újra leveszem a polcról.)

Nos, a története nagyjából annyi, hogy van egy Kendzsi nevű fiatal „éjszakai idegenvezető”, aki három éjszakán át kalauzolja Tokio Kabikicsó nevű kétes hírű negyedének éjszakai életében (szexklubokban, sztriptízbárokban, fehérneműbárokban, omiaibárokban stb.) középkorú amerikai kuncsaftját, Franket, akiről menet közben kiderül, hogy egy hányattatott gyerekkorú, pszichopata sorozatgyilkos.

Nincs túlbonyolítva, de Murakami felettébb hihetően, hitelt érdemlően (hú baszd meg, ez de szarul hangzik) tálalja mind a karakterek jellemrajzát, gondolkodásmódját, mind a tokiói éjszakai élet sajátosságait.
„Odakint az emberek szexet árultak és vettek. Nők álltak az utcasarkokon miniszoknyában, a lábuk libabőrös volt a hidegtől, és megpróbálták értékesíteni a testüket, a férfiak meg részegen nevettek és danolásztak, ahogy a megfelelő nőt keresték, hogy a magányukat enyhítse.”

Kendzsi elbeszélőként egyébként lépten nyomon igen komoly „lazán odamondogatós” kritikával is illeti e kulturális/ társadalmi jellegzetességeket, tendenciákat: a férfiak kiüresedettségét, magányát; az egyetemisták képmutatásait; a Japánban egyre erőteljesebben érzékelhető amerikanizálódást, Amerika-majmolást, bratyizást és nyalizást („A japánok számára a sört emelgető és harsányan nevető amerikai látványa éppoly természetes, mint a külföldieknek a fényképezőgépét kattintgató, hajbókoló japáné.”) valamint, hogy a középiskolás lányok Japánban divatot csinálnak a randizásból és a strichelésből – avagy a „fizetett randevúból” és a „kiállásból” („A legtöbb japán tinédzser, nem azért bocsátja áruba a testét, mert pénzre van szüksége, hanem mert így akar megszabadulni a magánytól. Ezt én különösen abnormálisnak, sőt perverznek tartom, ha figyelembe veszem azoknak a lányoknak a helyzetét, akik, mondjuk, Kínából jönnek át ide, miután a rokonság nagy nehezen összekuporgatta a repülőjegyükre a pénzt.”).

Ennyivel több e könyv szimpla pszichothrillernél, amúgy a sztori mint fentebb leírtam, nem üt valami nagyot, noha a feszültség (ugyan igen nyögvenyelősen, de) fokozatosan nő, egy nagyobb mészárlást leszámítva mégsem kapunk valódi izgalmakat.
A borítófedél hátoldalán olvasható szöveg pedig, miszerint Murakami Rjú „Dosztojevszkij és Tarantino művészetének különös tehetségű örököse” valljuk be, elég nagy faszság (bár kétség kívül tehetséges írónak tűnik a faszi).

Ja és persze angolból fordították ugye, ezért van benne néhol egy-két nehezebben értelmezhető, „érdekes” gondolat/ kifejezés (ennek oka, ha jól látom, eme dicsőítő poszt írójának sem esett le).

Egyszeri szórakozásra kitűnő, becsületes iparosmunka, és hogy a borító szánalom-e vagy frappáns-e, túlzó-e, vagy primitív-e, jól jártunk-e vele, avagy nem-e, azt mindenki döntse el, mondjuk az alapján, hogy beszúrom pár külföldi kiadásét:

A könyv leírása:
  Nyakig a miszóban : japán pszichothriller / Murakami Rjú ; [ford. Latorre Ágnes]. - Budapest : Ulpius-ház, 2004. - 255 p. ; 20 cm
 A ford. az "In the miso soup" c. kiad. alapján kész.
ISBN 963-9602-22-1 fűzött : 2480,- Ft

Holvoltálfiam?
Bartis Attila A nyugalom c. regényét dedikáltattam, anyám.
Bizony, az Ünnepi Könyvhét óta ez a remek kis kötet immáron a szerző kézjegyével ellátva figyel a polcomról.
Szóval

Figyeljetek csak szépen ide!
Ez egy elképesztő hatású mű!

Ha jól láttam, korábban mások is ugyanígy hanyatt vágódtak tőle (a hasonszőr könyves blogokon is).
Nem is csoda, hogy a kötet szépen lassan megjelentetik szerte Európában és jelentős kritikai sikereket ér el szinte valamennyi országban.
Sőt tavaly elnyerte az Egyesült Államokban az év legjobb lefordított regényének járó Best Translated Book Awards-ot, de jelölve volt például a lengyel Angelus irodalmi díjra is 2005-ben.

Lássuk a történetet (bár már viszonylag sokan felvázolták előttem):
A fiú (Weér Andor) történeteket fabrikál; jobb híján írónak készül; anyjával, az egykor sikeres, ünnepelt színésznővel (Weér Rebekával) él, aki (miután jelképesen eltemettette a nyugatra disszidált - amúgy hegedűművész - leányát) visszavonul, majd szépen fokozatos teljesen megtébolyodik, és 15 éven keresztül (haláláig) nem teszi ki a lábát a lakásból.

„Néhány héttel nővérem gyalázatos temetése után már egyértelművé vált, hogy anyám nem pusztán a migrénje miatt nem lép ki a lakásból, hanem immár nem fog innen kilépni soha többé. Hogy mostantól egy nyolcvankét négyzetméteres, északi fekvésű, lopott színházi díszletekkel berendezett kriptában fog élni, ahol Lady Macbethé a fotel, Laura Lenbaché az ágy és Anna Karenináé a komód.”

Andor persze igyekszik ellátni ingatag elmeállapotú, házsártos anyját; hozzá fűződő zavaros, ambivalens, olykor kötelességtudó, tiszteletteljes, olykor gyűlölködő beteges kapcsolata már eleve megér egy misét (és valóban emlékeztet a Zongoratanárnő és a Pszichó anya-fiú alapkoncepcióira).
Sőt Bartis ezt a különös anya-fia viszonyt a dialógusok írásmódjában is kihangsúlyozza (ahogy később Andornak az Eszterrel illetve a Jordán Évával folytatott szexuális aktusainak leírása közt is igen nagy a kontraszt. Kb. Évával baszik, Eszterrel szerelmeskedik - amit egyébként remekül érzékeltetnek a regény filmváltozatában is).

Aztán az emigráns, folyton „turnézó” hegedűművész leányzó, Judit utolsó, Caracasból küldött képeslapja után („Tisztelt anyám, ha látni kíván, akkor majd ne csukják le a szemét”) Andor kezd leveleket írni Judit nevében az anyjának a világ különböző pontjairól címezve, az édesanya pedig büszkén kezdi ikszelgetni a térképen, hogy hol lépett már fel a lánya.

„Így aztán Caracas óta én írtam bal kézzel leveleket, és ügyeltem rá, hogy se megbocsátás, se számonkérés ne legyen bennük, pusztán életjelnek szántam őket egy élve eltemetett lánytól egy élve eltemetkezett anyának.”

A történet onnantól kezd igazán drámai színezetet ölteni, hogy Andor a Szabadság-hídon találkozik, az épp leugrani készülő, szintén labilis idegekkel és keserű múlttal rendelkező Fehér Eszterrel, majd beleszeret, és megkezdődik a két nő idegtépő rigolyái közti őrlődésének hosszú kálváriája, melyet egy harmadik nővel, egy bizonyos Jordán Évával (az apja volt szeretőjével) folytatott gusztustalan viszony, valamint kocsmajelenetek és idegösszeroppanások tesznek még felkavaróbb és idegölőbb családi és szerelmi drámává.

„Hogy ha most nem menekülök el innen, akkor soha. Legalább gyűlölni, gondoltam. Úgy gyűlölni, mint Judit, gondoltam. Vagy, mint azok a benyugtatózott feleségek, akik szeretnék végre egy krematóriumi kemence kisablakán át figyelni, amint a selyemkosztümjével együtt üszkösödik, férjük arcát odaszorítva a tűzálló üveghez, hogy nézd meg jól, még bemászhatsz és megbaszhatod.”

Bartis egyébként rendkívül lendületesen, ám ezt néhol csillapító, megtörő rövid anekdoták beékelésével ír és kurva jó érzéke van ahhoz, hogy kiről/ miről mennyit érdemes elárulni (akár egy-két mondattal tökéletesen bemutat valakit, vagy leír egy pletykát, egy visszaemlékezést stb.)
Tömör, frappáns mondatai szerintem fotográfusi tevékenységéről is árulkodnak (olykor konkrétan az volt az érzésem, hogy regénye afféle felvételekből, pillanatképekből áll össze. Egy interjúban pl. ezt nyilatkozta: „Nálam a kettő kölcsönhatásban van, mert a fotográfiát sem tudom történet vagy időbeliség nélkül elképzelni, szinte kizárólag sorozatokat készítek. És néhány kisebb sorozatot leszámítva nyolc éve egyetlen nőt, a kedvesemet fényképezem”.) és persze arról, hogy remek emberismerő.

A film adaptációból elsősorban ezt hiányoltam.
És hát a kurva (aki egyébként szintén Rebeka - a „madármérgező”) visszatérését, valamint a lelkészt, aki az egyedüli olyan karakter volt a regényben, aki őszintén, önzetlenül próbálna segíteni Andornak kiverekednie magát ebből a helyzetből. Szerintem az ő személyének kihúzásával egy nagyon fontos motívum maradt ki a műből (a forgatókönyvet egyébként Garaczi László írta a rendezésért pedig Alföldi Róbert a felelős).

Mindent összevetve: ez a könyv nagyon-nagyon mély nyomot hagyott bennem és pont.
Sőt azt hiszem új kedvencet avattam.

Mindenki olvassa elfele de azonnal!

A filmváltozat viszont már nem ütött akkorát; néhol kissé mesterkéltnek, néhol zavarosnak, összecsapottnak, kidolgozatlannak tűnt a könyvhöz képest és a plakát is elég…khm…érdekes – bár el kell ismerni még így is vállalható munka a kis filmecske; néhol kimondottan hangulatos és élvezetes.
Szóval…
Hovámégyfiam?
Beszerzem Bartis többi könyvét is, anyám.

A könyv leírása:
  A nyugalom / Bartis Attila. - Utánny. - Budapest : Magvető, 2008, cop. 2001. - 325 p. ; 19 cm
ISBN 978-963-14-2251-1 kötött : 2690,- Ft 

Az elkövetkezőkben pedig (előre láthatóan, ha minden jól megy) ezekről a művekről fog post születni:

Michel Houllebecq – Egy sziget lehetősége
Chuck Palahniuk - Láthatatlan szörnyek
Murakami Rjú – Nyakig a miszóban
Jodi Picoult – Tizenkilenc perc (majd kiderül, mennyire passzol a blog tematikájába)
Jack Kerouac - Úton

„Véletlenül nem ad a teremtő egy gyönyörű lány szájába petárdát.”
Grecsó tényleg tud valamit.
Bravúrosan egyedire, sőt pikánsra sikerült ugyanis első regényének hangulata, atmoszférája, nyelvezete, tája, karakterei, szóval mindene; szinte lélegzik az egész.

Már csupán a sárasági hétköznapok díszletei: a helybelieket gyötrő különös szomjúság (minek következtében még a szomszédba is kantával a kézben jár mindenki); a reggelente, félálomban a falusiak által spontán, önkéntelenül (olykor ősi, idegen nyelveken) hangosan kimondott szavak; a kaliberek, akik, afféle médiumként a falu halottaival társalognak; a halott felmenők fényképeiről a falu fontosabb épületeinek falaira vándorló gazdátlan árnyékok; a különös vallásosság; az egyedi, (kissé gyeremeteg) teológiai frázisok és fejtegetések, stb. stb. is elég izgalmasak, szórakoztatóak és elgondolkodtatóak képtelen, groteszk mágikus realizmusukkal, néhol „bakterházas” provincializmusukkal, és sajátos múlttalegyüttélésükkel, (ami engem olykor Hrabal munkáira emlékeztetett).
A regény fő mondanivalóját azonban mégis a mindezekre már felnőttfejjel visszaemlékező és az olvasónak tolmácsoló Gallér Gergely sok év elteltével történő hazatérésének lényege hordozza magában.

Gergely ugyanis nem egyszerűen csak hazatér ifjúságának színhelyére, Sáraságba (igen, ez egy - a Pletykaanyuban is szereplő - fiktív alföldi falu, baj?), hanem önnön gyökereinek, sárasági voltának, önazonosságának igazolását indul felkutatni.

Út közben szépen egyesével felidézi sárasági serdülőkorának, férfivá érésének legfőbb eseményeit, állomásait, úgy, mint: a Klein Ede Egylet haverokkal történő (amolyan pálutcaifiúkos) megalapítását, majd ülésit; a mindenki által hallott és látott, ám pontos tartalmát tekintve senki által sem ismert, így egyfajta legendás halottaskönyvvé avanzsálódó Klein-napló történetét; az Üvegszemű Tóth combba ágyazott herékkel született utódjának különös esetét; a minél nagyobb átmérőjű poharak punciba való felhelyezésére kiírt intézetes verseny miatt kitört botrányt, Számfira tanár úr különös halálát, Gergely Ignác furcsa új árnyékának históriáját, stb. stb..

És mindezt (mint már említettem) egy bukolikus, nosztalgikus hajlamú, vallásos környezetben, ahol bármit igazolhatsz a múltaddal vagy a szentírással, és amely még kiegészül a ’80-as évek szocreál dekorációival, néhány sikamlós szex-jelenettel, agyament filozofálásokkal és sodró lendületű, váratlan fordulatokkal.
És persze itt is szerephez jut a vidéki közösségi információáramlás elsőszámú jellemzője, a pletyka (amiről ugye majd mindenkinek felsejlenek egy pillanatra a jó öreg Mikszáth-novellák).

Utánozhatatlan és felettébb élvezetes regény ez, én mondom.

Ráadásul Grecsónál minden rosszban van valami jó, lett légyen az bármilyen drámai és abszurd (pl.: a tanár úr lánya, Számfira Hildi a szájában felrobbanó petárda miatti kórházi kezelése során talál rá az igaz szerelemre stb.) és fordítva, minden komédia magában hordozza valamilyen szinten a tragédiát is, így végül is semmin sem fogunk majd olyan önfeledten vihorászni, de halálra válva szörnyülködni sem.

Bibliográfiai leírás:
  Isten hozott : a Klein-napló : regény / Grecsó Krisztián. - Budapest : Magvető, 2005. - 319, [2] p. ; 22 cm
ISBN 963-14-2449-9 kötött : 2690,- Ft

Japán módra megírt, lírai, álomszerű Casablanca-történet
Nos, mivel a Könyvmolyok, már nagyon szépen bemutatták a kötetet, jómagam csak annyit tennék még hozzá a leírtakhoz, hogy szerintem a könyv első harmadában számos hasonlóság is felfedezhető a Norvég erdő sztorijával és hangulatával (első barátnő „mellékes” mivolta, zene szeretete, kollégiumi évek magánya stb.), valamint a nagy találkozás sok év elteltével is igen hasonló, ám összességében engem valahogy mégsem fogott meg annyira ez a mű, mint amaz.
A Norvég erdőben valahogy sokkal több az extrémitás, a meghökkentő vagy épp megbotránkoztató elem - no, nem mintha itt szokványos módon lenne jelen a szerelem vagy a szexualitás, de mégis valahogy kevésbé lehengerlő e könyv.
Sőt a regény második harmadát (a „magányos rész”, ami szintén megvan a Norvég erdőben is) bevallom néhol kicsit vontatottnak is találtam.
A befejezés viszont (misztikus jellege miatt) igen izgalmas, elgondolkodtató, többféle értelmezésnek is teret hagy.

Összegezve: hasonló témájú és hangulatú könyv, mint a Norvég erdő, ám annál kevésbé szélsőséges, higgadtabb, visszafogottabb, és lineárisabb szerkesztésmódú, mégis igazi murakamis regény, befejezése pedig bravúrosan sejtelmes, álomszerű és elgondolkodtató.

Csak egy apró idézet, hogy hogyan is képzeljétek el Murakami egyszerű, letisztult és mégis mély gondolatokat, érzéseket közvetítő stílusát:

„ - Simamoto, kedves, semmit sem tudok rólad – mondtam. – Valahányszor belenézek a szemedbe, ezt érzem. A tizenként éves lányt ismerem a legjobban, aki voltál. A kedves Simamotot az szomszédból, az osztálytársamat. De annak már huszonöt éve. Akkor a tviszt volt a divat, és az emberek villamoson utaztak. Még nem létezett kazettás magnó, tampon, szupergyorsa vasút, diabetikus étel. Szóval nagyon régi időkről beszélek. Annyira más kor volt az, mint amennyire te is megváltozhattál akkor önmagadhoz képest. Sötétben tapogatózom.
 - Ezt látod a szememben? Hogy nem tudsz rólam semmit?
 - Nem a te szemedben van ez megírva. Az enyémben. És én a tiedben látom tükröződni.”

A könyv leírása:
  A határtól délre, a naptól nyugatra / Murakami Haruki. - [Budapest] : Geopen, 2007. - 203 p. ; 21 cm
 Ford. Horváth Kriszta
ISBN 978-963-9765-02-3 kötött : 2690,- Ft

Az vagy, amit megeszel.

No, mielőtt még felvethetné blogomon galád fejét a monotónia, a változatosság kedvéért ennek a borzalmas kis kötetnek az ismertetését most egy fiktív (!) levél formájában írtam meg, a "ne vedd meg könyvek" pedig egyfajta tematikus sorozat lesz a blogon; ebbe a kategóriába kerülnek azok a művek, melyek elolvasását tényleg elfecsérelt időnek tartom.

 „Tisztelt D’Lacey úr!

Ön azt állítja, mindenképpen nyereséges befektetés lenne számunkra, filmmé adaptálni az Ön nagy sikerű bestsellerét, a „horror műfaj egyik gyöngyszemét”, melynek Stephen King is nagy rajongója.

Nos, kérem, regénye alapos áttanulmányozása után arra a következtetésre jutottam, hogy feltevése több sebből is vérzik.
Figyeljen!
Most komolyan.
Ne mondja nekem senki, hogy ezt a 426 oldal szemérmetlen idiotizmust valaki komolyan tudja venni.
Már az a tény is negatívan alapozza meg a regénye kvalitására vonatkozó tudnivalókat, hogy a google-ön rákeresve egyáltalán nem fogunk találkozni vele (magyar) könyvesblogokon/portálokon, ellenben annál többet látni árverező oldalak kínálatában.

Jó, nyilván vannak olyan szerencsétlenek, akiknek Stephen King borítóra nyomtatott „nagybetűs” (ójaj…) véleménye esetleg felkelti az érdeklődését, de ha megnézzük a hátoldal szövegét, az bizony már elég sok mindent elárul és jó eséllyel szegi kedvét bármely gyanútlan kíváncsiskodónak.
Konkrétan ez áll a magyar fordítás hátoldalán:

„A vallási és világi erők lappangó ellenségeskedése rabszolgaságban tartja a pusztaság közepén álló Abyrne városát – aki ura a húsellátásnak, ura mindennek. Vannak azonban, akik gyanítják, hogy a szenteskedés ellenére Abyrne valójában velejéig gonosz és romlott város, egy modern kori Gomorra. Ők készek mindent feláldozni az igazságért, de vajon mi vár rájuk, ha belépnek az üzembe, ahonnan a hús jön? A városban élők asztalára egyre szokatlanabb ízű hús kerül...

Joseph D’Lacey az interneten publikálta novelláit, amelyek hamarosan olyan sikeresek lettek, hogy a szerzőre felfigyelt egy neves brit kiadó is, és azonnal szerződtette. A Hús a horrorműfaj egyik gyöngyszeme, nem véletlen, hogy maga Stephen King is nagy rajongója lett a szerzőnek."

Na, már most, nem tudom, hogy ez az Ön, vagy a fordító hibája-e, de kérem, hogy lehet egy regény hátoldalára ilyet ráírni, hogy vallási erők???
Nyilván egyházira gondolt.
És ez csak egyetlen példa a műben található megannyi ordenáré megfogalmazásból/ félrefordításból.
Ráadásul az egész tele van önismétlésekkel és olyan hatásvadász pszeudomisztikus mondatokkal, mint „És akkor megpillantotta a rést.”
El tudja képzelni, hogy ezek mennyire idegesítőek tudnak lenni?
„Nee bazmeg a rést?? Húúú és akkor most mi lesz?” - tesszük fel magunkban a cinikus kérdést ilyenkor, és unott fejjel lapozunk tovább, vagy hajítjuk el a könyvet jó messzire. (Én sajnos mindig továbblapoztam)
Nálam ráadásul az igazán véres/beles/pornográf részek (mert azért vannak benne ilyenek) sem váltottak ki megbotránkozást, szerintem valahogy azok is rosszul vannak felépítve, megírva.

Noha be kell vallani, regényének alapötlete - miszerint egy elszigetelt városkában egy korcs vallás fanatikus követői, általuk isten gyermekeinek titulált embereket tenyésztenek, nyomorítanak meg és vágnak le, mint marhákat - még nem lenne olyan rossz, de a fentebb említett hatásvadász megfogalmazások, néhány logikai és egy-két szerkesztési hiba (pl.: kiegyensúlyozatlan történetvezetés, azonnal kiszámítható csattanó) következtében, azt kell, mondjam, talán soha életemben nem olvastam még ennyire félresikerült horror-regényt (bár szerintem Robert R. McCammon Csak az enyém című munkájának kiadása is hiba volt az Agavétól).
El is határoztam, a jövőben addig nem olvasok horrort, míg egy patinás antikvárium ódon polcainak rejtekéből elő nem purgálok magamnak egy jóféle Clive Barker vagy Stephen King kötetet (hisz azért van még mit pótolnom e téren).

És művének legfőbb bűnét még nem is említettem:
Főbb karakterei - a fényevő aszkéta messiás, a bűnbánó, humánus kábító munkás, a bigott főérsek stb. – olyannyira elcsépeltek, hogy szerencsétlen olvasó egyet nem talál köztük, akiért egy kicsit is izgulhatna, szurkolhatna (egyedül talán az őrült, despota húsbáró karakterét tudtam többé-kevésbé normálisan leképezni; őt úgy lehet elképzelni, mint mondjuk Törköly Levente karakterét, Igort a Zuhanórepülésben), ilyen művet én márpedig soha nem adnék forgatókönyvíró kezébe.
Sajnálom, de őszintén bevallom, csodálkozom, hogy (miközben annyi jó és értékes könyv várja, hogy magyarul is meglássa a napvilágot) a franciák után a magyar könyvszakma is volt annyira kutyaütő, hogy lefordítsa és kiadja e művet. 

Üdvözlettel:

XXX

Az YYY filmstúdió igazgatója”

A könyv leírása:
  Hús / Joseph D'Lacey ; [ford. Weisz Böbe]. - Budapest : Ulpius-ház, 2008. - 426 p. ; 20 cm. - (Bloody good books, ISSN 2060-0097)
ISBN 978-963-254-132-7 fűzött : 2999,- Ft